Beke Sándor a Thália Színház megalakításáról
Néha a nagy dolgok is látszólag csak egy váratlan véletlenen múlnak. Persze valójában a véletlen létrejötte sem véletlen – amit jól igazolhat a Kassai Thália Színház megalakításának az esete is, melyben 1969-ben kulcsszerepe lett a kassai magyar ipariskola épületének. A színházalapító Beke Sándor ugyan nem volt diákja a minap Magyar Örökségdíjjal kitüntetett oktatási intézménynek, de ha 1969-ben Pozsonyban nem megy be a Csemadok Központi Bizottságának az ülésére, akkor nem találkozott volna Schulz Györggyel, a kassai ipariskola akkori igazgatójával – és lehet, hogy nem Kassán alapított volna színházat. De, hogy is történt mindez valójában? – kérdezzük most tőle.
Az előtörténet eléggé bonyolult. Eredetileg nem is Kassán akartunk – bocsánat – akartam magyar színházat csinálni – tűnjön ez akár önzésnek, de az igazság az, hogy ebbe senki sem volt beavatva. Pozsonyban az új híd lábánál, a Koronázó templom mellett volt egy gyönyörű épület: a zsinagóga. Ezt szemeltem ki. A Szlovák televízió éppen ekkor vonult ki ebből az épületből, mert felépült a saját székháza. Én megegyeztem abban, hogy ezt az épületet meg kellene venni a hitközségtől, és erre a dologra Dobos Lászlót kértem fel. Csakhogy egy teljesen váratlan dolog következett be. Este még láttam, hogy ott van a zsinagóga, reggel viszont megdöbbenve tapasztaltam, hogy nincs sehol, még a helyét is felseperték. Egyszerűen felrobbantották, és nyomtalanul elpratálták. Alig tudtam magamhoz térni! Aznap Csemadok Központi Bizottsági ülés volt. Oda mentem be, és a beavatott embereknek elmondtam, hogy semmi sem lesz abból a színházból, amit elképzeltem. Arra már nem emlékszem, hogy ki hozta szóba, de valaki mondta, hogy Kassán az iparinak van egy törnaterme, ami jó lehetne erre a célra. Én még aznap – a saját költségemen – azonnal felültem a repülőgépre, és Kassára repültem. Akkor gyakran jártak gépek – azt hiszem, hogy óránként. Megtartottam a terepszemlét, megnéztem a termet, és még aznap, a Csemadok Központi Bizottsága ülésének a végére vissza is értem Pozsonyba, és közöltem, hogy az a hely nekem megfelel. Ekkor mutattak be engem Schulz György igazgató úrnak. A Magyar Étterembe hívtam meg egy „stroganovra“. Ott kezdtünk el beszélgetni az egészről. Schulz tanár úrról tudni kell, hogy ha a művészek szélsőségesek, ő akkor még inkább az volt. Mikor a mondókám végére értem, ő keményen a szemembe nézett és azt mondta: „ Ha felépítesz helyette egy másik tornatermet, lehet ott színház!“ Kapásból az volt a válaszom: természetes, hogy felépíttetek! Mondhatnánk erre ma, hogy ez a szélhámosság csúcspontja, hiszen úgy ígértem valamit, hogy fogalmam sem volt róla, miként fogom betartani. Valójában abban bíztam, ha Rácz Olivér lesz a kulturális miniszterhelyettes, nála bekopogtathatok majd ebben az ügyben. Innentől kezdve valójában egy hosszú procedúra indult be, természetesen a helyi mindenhatóságoknak, legelőször is az iskolaügynek jóvá kellett hagynia, hogy színházi célokra bérbe adja a szóban forgó termet.
Mielőtt tovább lépnénk a beszélgetésben, azért azt is áruld el, hogy tulajdonképpen milyennek találtad ezt a tornatermet, ami valójában nem is egy igazi tornaterem volt, hiszen az iskola afféle nagytermeként ezt használta kulturális rendezvényei lebonyolítására is. Nos, akkor őszintén: milyennek találtad?
Borzalmasnak, de mivel gyakorlati ember vagyok. Máris azt néztem, hogy a portálnyílást miként lehetne megnagyobbítani, miként lehet majd a színpadot mélyíteni, hátrább vinni néhány méterrel. Azt is mindjárt eldöntöttem, hogy a diákoknak készített állóerkély tetejét lebontjuk, székeket rakunk be oda – és hasonlók. Egy pillanat alatt összeállt bennem a kép, hogy miként lehet ebből egy nagyszerű színházat csinálni. Az is a pozitívumok közé tartozott, hogy lapos volt az épület teteje, tehát esetleg felfele is lehet majd terjeszkedni. Korábban én már szerelmese lettem a prágai kis színházaknak, melyek befogadó képessége 20-250 néző volt. Hasonló színházat álmodtam Kassára, mint amilyen a Činoherný klub, a Divadlo na provázku vagy a Divadlo na zábradlí. Az ipari felkínálta lehetőség végső soron nekem ideális volt. A lényeg az, hogy Schulz igazgató úr megértő volt. Ő mindig attól rettegett, hogy a beleegyezése miatt a tanári karban hogyan fogják támadni azért, hogy a tornatermet kiadta a kezéből. Később végül is tényleg fel kellett építeni egy tornatermet, amit szintén sikerült kiharcolni.
De Kassán eleinte mégsem ebben az épületben játszott a társulatod…
A Domonkos templom mellett, a Dukla Moziban kezdtük. Egy cseh származású Obsky nevű ezredes, aki akkor a felújított Dukla Mozi mindenese volt – és nem tudom, hogy miért, de szimpatizált velem, valamint azzal az ötlettel, hogy magyar színházat akarok csinálni -, felajánlotta nekünk, hogy átmenetileg játszunk ott. Ez azért volt jó, mert a színház építése közben zavartalanul folyhatott. Számunkra tehát nem volt sürgős, hogy bemenjünk az ipariskolába.
Úgy tudom, hogy a színészek a színház építéséből is kivették a részüket.
Nem csak a színészek, a szüleik is. Voltak akik kőművesként jöttek segíteni. Szinte kalákában dolgoztunk. A maga módján mindenki szervezte, hogy jó ütemben haladjanak a dolgok. A színészeknek én tartottam a bemutatót, hogyan kell légkalapáccsal bontani a tetőt. Másnapra nem maradt bőr az egyik tenyeremen sem. Mindenki rajtam nevetett: én voltam a pórul járt betanító munkás! A Magasépítő Vállalatnál volt egy emberem. Most már kimondhatom a nevét: Paucsónak hívták. Megbiztatott, ha mi kibontjuk a tetőt, meg eltávolítjuk a gerendákat, akkor ők bezsaluzzák, és éjszaka valamelyik építkezésről az áthidaláshoz hoznak betont. Így is történt. Ilyen ma már a világon nincs! Olyan ez most már, mintha Andersen elkezdene mesélni…
Tanítás alatt felépíteni az iskolában egy színházat – ez tényleg nem lehetett könnyű. Voltak összetűzéseik?
Voltak, akiknek nem tetszett az elképzelés, de velük mi nem törődtünk. Schulz sportosan kivédte ezeket a dolgokat. Ő is, mi is álltuk a sarat. Ha probléma adódott, felrohantam hozzá. Megbeszéltük, és mindig találtunk megoldást. Azt kell mondanom: végül is ő élvezte, hogy segíthet.
Feltételezem, hogy az átépítésre azért valamilyen tervrajz készült?
Prágai mérnökökkel készítettük el a tervrajzot, de nem aszerint épült fel. Az emeletráépítés például elmaradt. De a színházunk nézőterére a tölgyfaszékeket 10 koronáért vettük meg egy prágai mozitól. Többe került a vagonköltség, mint a székek ára. Azt a világot jóindulatból sem tudnám szebbre festeni, mint ahogy ezek a dolgok megtörténtek.
Miután elkészült a Thália, mennyire lett színházpárti az ipari?
Több teltházas előadást játszottunk az iparinak. Inkább az volt a probléma, hogy délután háromkor kell-e játszanunk, vagy délelőtt tizenegykor, azaz mikor tudják a tanárok szabaddá tenni az osztályokat. Négy-öt előadásunk volt évadonként kimondottan az ipari diákjai számára. Ennek az emléke egyébként szinte a mai napig visszaköszön. Mondhatnám úgy is: színészeinket az ipari és a gimnázium diákjainak az emlékezete tette naggyá.
Beszéljünk még egy köztes epizódról. Hogyan történt az, hogy miután te kiválasztottad a magyar színház helyéül Kassát, mégis arra akartak rávenni, hogy inkább Rozsnyón hozd létre?
Megpróbáltak engem is zsákba csalni, mint a macskát. Egy kultúrházat ajánlottak fel színháznak, csakhogy én elmentem a rozsnyói illetőségű Krausz Zoli után, s miután tőle megtudtam, hogy az ő színházát miként likvidálták ott, tanultam az esetből. Fennállt ugyanis a veszélye annak, hogy Rozsnyón a magyar színházat – ideológiai okokra hivatkozva – bármikor, pillanatokon belül képesek megfojtani. Nos, innen származik a legendássá vált mondatom, amivel akkor a hivatalos szerveknek megindokoltam, hogy Rozsnyón miért nem lehet színházat alapítani. Ez a mondat akkor így hangzott: „Színházat csak ott lehet csinálni, ahol van villamos!“ A szakmai indoklásban természetesen kifejtettem, hogy egy kisvárosban a színészeknek nincs annyi szakmai ingere, ami életben tudná tartani a művészi ambícióit. Ott 2-3 év alatt a legtehetségesebb színész is középszerűvé válna.
Kassán viszont nem csak színházat alapítottál, egyéb terveid is voltak, ha jól tudom…
Én olyan színházban gondolkodtam, ahol a rádió, a televízió és a színház egy szerves egységet alkot. Galán Géza már ennek a szellemében ment Prágába dramaturgiát és filmrendezést tanulni. Velem annakidején egy egész szerkesztőség jött Kassára. Nagyon kevesen tudják, hogy akkor még Batta Gyuri lakása is a színházi keretből lett meg. Ide költözött a családjával együtt Gágyor Péter, továbbá Gál Sándor és Mikola Anikó. Tolvaj Bertalan lett volna a főszerkesztő. Ennél jobb szerkesztőséget ma sem tudnék felállítani, csakhogy a Prágai tavaszt a kemény fagyok tönkretették, az ilyen irányú elképzeléseink kibontakoztatását már Kassán is lehetetlenné tették. Annak viszont örülök, hogy a színház létrejött, és ma is létezik! Talán az sem véletlen, hogy életben tartásán rajtam kívül olyan egyének fáradoztak, akik a kassai ipariskola padjait diákként is koptatták. Itt mindenekelőtt Gyüre Lajosra, Kolár Péterre és a Thália mai igazgatójára, Czajlik Józsefre gondolok.
Értelmezhetem ezeket a szavaidat úgy is, hogy ennyi év után az idő is azt igazolja, hogy az iskola és a színház szimbiózisa jó dolognak bizonyult? Ha így van, akkor mit üzensz a mai iparistáknak?
Az iparisták a saját házi színpaduknak tekintették a Tháliát, és én úgy tapasztalom, hogy közülük sokan szellemi és lelki táplálékot is kaptak tőlünk, ami végső soron – jó értelemben véve – kulturális fertőzöttséggel is járt. Azt kívánom, hogy ennek a megőrzéséhez kapjanak továbbra is impulzusokat! És még valamit – Dobos Laci nekem annakidején, mikor a színházalapításhoz hozzáláttam , azt mondta: „Sándor, egy résnyire kinyílt az ajtó, tegyük oda a lábunkat, hogy ne csukódjon be!“ Nos, ez a felszólítás legyen továbbra is érvényben! Legyenek a fiatalok résen, mert a szlovákiai magyarságnak még sok saját intézményre van szüksége.
Szaszák
