Azon kevesek egyike ő, akiknek módjuk van akár tizenötmillió magyarhoz is szólni. Teheti ezt a magyar közszolgálati televízió jóvoltából, ahol immár nyolcadik éve ő a legkedveltebb meteorológus. Időjárás-előrejelzései valójában nem csak kizárólag Magyarország területére, hanem az egész kárpát-medencei térségre vonatkoznak. Alighanem ezért várjuk mi is olyan nagy érdeklődéssel. Ott voltam Budapesten a Magyar Televízió stúdiójában, ahol Reisz Andrással rögzítik ezeket a prognózisokat. Lenyűgöző volt, hogy milyen magabiztossággal és felkészültséggel állt a kamera elé. Engem leginkább az lepett meg, hogy nem használ súgógépet. Csak úgy oda áll, beköszön – és teljesen lazán mondani kezdi a szöveget. Magabiztosan mutat a kezével, mert tudja, merre kell fordulnia, hol jelennek majd meg az adásban azok az ábrák, melyek itt a felvételnél nem is látszanak a háttérben. Jól bánik a rendelkezésére álló idővel is, szinte hajszálpontosan akkor fejezi be a mondandóját, amikor kell. Három különböző időtartamú időjárás-előrejelzést rögzítettek vele, mikor ott voltam, és egyszer sem bakizott, nem kellett ismételnie! Ott, akkor már gyanítottam, hogy erre csak az lehet képes, aki nagyon szereti a szakmáját, és profizmusát a tudásra építi. De hogyan juthat el ilyen szintre egy füleki palóc gyerek, egy kassai iparista?
Bármennyire is furcsának tűnhet, de engem a vasút szeretete vitt el a meteorológiához. A vasutat pedig édesapám szerettette meg velem.
Merthogy édesapád vasutas volt?
Nem, nem! A szüleim pedagógusok. Már a nagyapám is az volt. Édesapám felső tagozatosokat oktat még egy évig, aztán nyugdíjas lesz. A családunkban és a rokonságunkban több a tanár, mint a műszaki ember. Az én pályaválasztásom ezért mindenképpen kuriózumnak tekinthető.
A pedagógia tehát soha nem is érdekelt?
Dehogynem. Nyolcéves koromban még tanárosdit játszottam. Osztálynaplót is vezettem. Dolgozatokat írattam. Kijavítottam pirossal, beírtam az ellenőrzőbe. Mikor ebbe beleuntam, a műsorújságokból kezdtem kiírni a műsorokat. Aztán pedig már magam kezdtem műsorokat összeállítani. Rengeteget írtam írógépen. A szüleim már alig bírták elviselni az állandó kopácsolást. Ez az írásmánia nálam oda vezetett, hogy később azt is rögzíteni kezdtem, hogy a füleki vasútállomásra milyen vonatok futnak be. Hány kocsiból áll a szerelvény? Milyen mozdony vontatja? Hány utas volt? Mennyit késett? … stb.
Ezt így értem, de még mindig nem árultad el, hogy édesapád hogyan szerettette meg veled a vasutat?
Apám nagyszerű modellező. Mindig farigcsált valamit otthon. Teherautótól kezdve a Karosa buszig már mindent megcsinált nekem, de tudta, arról álmodozom, hogy legyen egy kisvasutam. Losoncon volt egy modelleket árusító üzlet. Innen hozott hol vagonokat, hol síneket, máskor meg mozdonyokat, váltókat – és a lényeg az, hogy 91 karácsonyára összejött egy terepasztalnyi csoda! Voltak ott vasutak, úthálózatok, viaduktok, alagutak – minden! A hegyeket rengeteg Új Szóból gipsszel összegyúrva alakította ki. A csúcsokat nem is volt nehéz megformázni, mert az én családom alapvetően természetszerető. Sokat kirándultunk. Sokszor vonattal indultunk el a hegyekbe.
Így már értem, de azt még mindig nem tudom, hogy a vasút miként vitt el a meteorológiához?
Pedig egyszerű! Mikor nem jött vonat, és semmi más érdekes sem történt, az eget kezdtem el fürkészni. Fokozatosan arra döbbentem rá, hogy az égbolt történései mennyire izgalmasak. Közben otthon állandó jelleggel elkezdtem mérni a hőmérsékletet, és a változásokat is lejegyeztem, iktattam. Nekem a gyerekkorom nagy része ezzel telt el. Néhány korombeli barátomat is megfertőztem ezzel. Ők már tudták, hogy engem a füleki vasútállomáson biztosan mindig megtalálhatnak.
De focizni a vasútállomáson nem lehetett. A gyerekkorodból ez teljesen kimaradt?
Nekem tényleg sajátos gyerekkorom volt. Nem azt mondom, hogy útálom a focit, de nem is jelentett számomra szinte soha semmit. Ma viszont bizonyos szempontból már szinte haragszom a focira, mert egyre inkább csak a pénzről szól!
A vasútnak köszönhető az is, hogy a kassai ipariba jöttél tanulni?
Én először a Rimaszombati Kereskedelmi Szakközépiskolába felvételiztem, csakhogy baj volt a matematikatudásommal. A füleki alapiskola igazgatója azt mondta, hogy én hülye vagyok matematikából. Én azt mondom: nem voltam felkészítve. Ez a hiteles kifejezés. Nem akarok általánosítani, de a matematikát általában úgy tanítják, hogy két gyerek megérti az osztályból – ők az okosak, a többiek a hülyék. Én ott a hülyékhez tartoztam! Az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen viszont kiderült, hogy nem is vagyok olyan hülye, csak kellőképpen kell hozzám viszonyulni. Deriválni, integrálni már Kassán megtanultam. Pesten a matematikai analízist úgy kezdtem el tanulni, hogy a differenciálszámítást – ha nem is teljes egészében – már az ipariban megtanultam.
Gondolom, hogy a matematikához fűződő viszonyod azért az ipariban sem egyik napról a másikra változott meg?
Kezdetben ott is utáltam. Megmondom őszintén, egy ideig Buday Erzsit, a tanárunkat sem szerettem. Nem is őt, hanem a matematikával együtt őt se. Volt is egy olyan óránk, amiről ki akart dobni, mert észrevette, hogy nem figyelek. Az ablakon bámulok ki: nézem, miként fúj a szél, hogy esik az eső. Ekkor én már a meteorológia bűvöletében éltem. Számomra ez volt a tuti. Leteremtett! Mondta, hogy ha ez így fog menni, akkor inkább csomagoljak össze, menjek haza! Megbeszéltük. Ezt követően nagyon jóba lettünk. Nagyon jól elmagyarázta a matematikát. Nagyon jó volt az az előadásmód, amit követett. Persze a következő órán kihívott felelni. Lefeleltem, és egyest kaptam!
Még nem árultad el, hogy végül is hogy kerültél az ipariba?
A bátyám, Reisz Zoltán itt végzett. Ő hihetetlenül kreatív, tehetséges ember volt. A repülőket szerette nagyon. Az ő itt eltöltött négy éve inspirált engem arra, hogy én is ide jöjjek. Az ipariról az volt a véleménye, hogy családias hangulat uralkodik ott, nagyon jók a tanárok, kellemes a környezet.
Te is ilyennek ismerted meg?
Igen – és ezt tényleg fenntartások nélkül mondhatom, még annak ellenére is, hogy mikor Fülekről felkerültem Kassára, rengeteget sírtam.
Miért?
A honvágy miatt! Én nagyon nehezen tudok elszakadni a megszokott dolgoktól. A vasárnapok – mikor fel kellett utazni Kassára – számomra egyelőek voltak a siralommal. Hozzám ekkor már nem lehetett szólni. Hétfőn reggel, mikor felkeltem a kollégiumban, és be kellett menni az iskolába, nekem mindig gombóc volt a torkomban. Viszont a péntek, az isteni nap volt! Az utazótáskák tömkelege, ahogy mennek a diákok a pályaudvarra, az, hogy tele lesz a vonat – ez látványnak is szenzációs volt. A szombat persze hamar elszaladt. Jött megint a vasárnap: letargiával, depresszióval. Anyukám ugye csomagolta nekem az ételt, és hiába kérdezte, hogy mit szeretnék, csak azt tudtam válaszolni neki, hogy nekem teljesen mindegy, úgysem lesz étvágyam. Ez akkor fokozódott még tovább, amikor rájöttem, hogy én az életben nem fogok elektromos berendezésekkel foglalkozni, nem elosztóállomásokon leszek diszpécser, és távvezetékeket sem fogok tervezni, de még szerelni sem.
Merthogy?
Már a meteorológia iránti szerelem tartott fogva. Valójában az ipari utolsó két évét valami hihetetlen értékű motiválatlansággal töltöttem el. Hangsúlyozom, ez nem az iskola hibája, nem a tanárok vétke, sőt azt kell, hogy mondjam: ha nem ezek a tanárok, ha az osztályfőnököm, Matej Éva nem olyan csodálatos asszony – aki anyám helyett anyám volt –, akkor én elveszek. De nem csak ő. Itt vannak például az olyan úri emberek, mint Szelecz Gyula, Hlavács Pál – és sorolhatnám a többieket, akik nem beképzelt, önfejű középiskolai tanárok voltak. Szigorúak voltak, elvárásaik voltak, műszaki emberek voltak, és hihetetlenül bölcsek. Fantasztikus, hogy milyen szinten elláttak minket, és vigyáztak ránk. Én ezt láttam! Olyan volt ez, mint egy nagy család.
És a város, maga Kassa miként hatott rád?
Én meg sem próbáltam megismerni Kassát. Én annyira magamba voltam fordulva. Ha vége volt a tanításnak, én már rögtön felültem a villamosra, vagy a buszra – és mentem föl a koleszba. Nekem a négy év úgy telt el, hogy: kolesz – iskola, iskola – kolesz.
A Thália szinte az iskolában van. Színházba sem jártál?
Alapvetően nem érintett meg a színház. Nem tudok vele mit kezdeni.
Pedig én úgy látom, hogy benned nem is akármilyen színészi hajlam lakozik…
Nézd, ha én jól akarom magam érezni, akkor elmegyek vonatozni, vagy biciklizni, vagy megnézek egy vihart. A Tháliában láttam az Ember tragédiáját. Nem fogott meg. Nem tudtam hova rakni a történetet. Unatkoztam. Nem szerettem az irodalmi órákat sem. Nem fogtak meg a költészeti dolgok, a verselemzések sem. Én ilyenkor is gondolatban inkább utaztam, mentem a vonaton. Nem viccelek – ezt Duncsák Mária, aki a magyar irodalmat tanította, tudná megmondani, vagy akár Kováts Miklós is. Szenzációsak egyébként ők is. Minden tiszteletem az övék! Nem is tudnék az ipariból olyan tanárt említeni, aki ellenszenves lett volna számomra. A kivétel talán a testnevelés tanárunk – Takáč – volt, aki már talán nincs is ott. Ő volt az, akitől féltem. Gyűlöltem a tornaórákat. Hű, de gyűlöltem!
Mi volt a gond?
A lényeg az: nem szeretek olyan dolgot csinálni, amit muszáj. Ha nekem nincs kedvem rudat mászni, akkor hagyjanak nekem békét – pláne hogyha nem is tudok! Miért kell? Miért kell bénának éreznem magam, ha nem tudok tíz másodperc alatt felmászni egy kötélre? Ne üvöltözzenek ezért rám! Ha nincs kedvem focizni, akkor ne kelljen csak azért, hogy jegyet kapjak belőle. Baromság! Ez nem jó. Egy gyerek nem attól fog mozogni, mert rugdossák! Én most rengeteget mozgok, biciklizek. Nem azért, mert kötelező, hanem mert érzi a szervezetem, hogy nekem erre szükségem van.
A meteorológiai érintések mikor fordultak komolyabbra? Milyen újabb élményeidhez köthetőek?
Az előzményeket már elmondtam, amihez az csatlakozott még, hogy kilencvenöt tavaszán egy este igen megfogott a televízióban Visi Károly időjárás-jelentése.
Mivel hatott rád?
Az előadásmódjával. Azzal, ahogy mondta. Megnéztem másnap, harmadnap, negyednap. Aztán felvettem videóra. Megint megnéztem. Tetszett. Rendkívül foglalkoztatott.
Vagyis?
Izgatni kezdett, hogy azok a légköri jelenségek, amiről a televízióban beszélnek, miként játszódnak le az én szemem előtt, mikor az égboltot nézem. Mik a frontok? Honnan jönnek a felhők? Hogy mozognak? Mi a zivatar? Mi az, hogy esős idő jön? Mi az, hogy hideg front vonul át, lehűlés jön viharos széllel? És amikor én megtapasztaltam, hogy mit jelentenek ezek, azt mondtam: nekem ez tetszik! Erről én mindent tudni akarok! Azt már megértettem, addig eljutottam, hogy a meteorológia az egyrészt egy jelenségtan, másrészt egy olyan tudomány, ami fizikai törvények alapján írja le ezeket a jelenségeket, amihez komoly tudás kell. Rettentően érdekelni kezdett, hogy hol a francban lehet ezt megtanulni? Kik ezek a meteorológusok? Hol dolgoznak? Hogy élik az életüket? Mit csinálnak, ha éppen nem a tévében vannak? Hogy kerülnek be a tévébe? Ilyen és hasonló kulisszatitkokat kezdtem el kutatni – tehát alapvetően a kíváncsiság vezérelt. Ez odáig fajult, hogy kilencvennyolcban írtam is egy levelet Visi Károlynak.
Tudtad a címét?
A televízióba küldtem el. Fél évig tartott, míg eljuttatták hozzá, de válaszolt, és meghívott az Országos Meteorológiai Intézetbe. Élmény volt a javából! Sírva mentem vissza Kassára. Úristen, hogy kell még egy évet ott kibírni?! – motyogtam hangosan magam elé, mert én akkor már tudtam, hogy nekem semmi közöm a diódákhoz, a mikrocsipekhez, meg a háromfázisú aszinkronmotorhoz. Hozzá sem akarok nyúlni, hagyjanak békén! Az elektromosság különben a mai napig távol áll tőlem! Jaj, ha ezt elolvassa majd Szelecz tanár úr… Szerintem meg fog érteni! Végül is nem minden iparistából lesz iparos, mint ahogy azok közül sem lesz mindenki meteorológus, aki elvégzi az egyetemet.
Mindezek ellenére úgy tudom, hogy te mégis kitüntetéssel érettségiztél le a kassai ipariban…
Igen, sőt a Veres József-emlékérmet is megkaptam. De nem azért, mert zseni, vagy valami nagy ész voltam. Én ezt a négy évért kaptam. Azért, mert bezárkóztam a kollégiumi szobába, és tanultam minden órára! Pedig a fele elég lett volna, hogy normálisan elvégezzem a sulit. Lehet, hogy emlékérmet nem kaptam volna, de például jobban megismerhettem volna a várost! Ez az én hibám. Még egyszer nem így csinálnám. Nem lennék szorgalmas tanuló. Amit nem akarnék, azt nem tanulnám meg. Ez lehet, hogy furcsa kijelentés, de voltak osztálytársaim, akik így csinálták. Igaz, hogy voltak hármasaik, meg négyeseik, de többnyire nagyon jó észjárásúak voltak, és például már akkor remek hangfalakat, keverőpultokat tudtak csinálni. Amit szerettek, ahhoz értettek! Mint ahogy én is a meteorológiához! A negyedikben már mindenki időjósnak hívott. El is készítettem a komplett időjárás-jelentést minden napra – színes műholdképekkel, frontokkal, piktogramokkal. Bagos nevelőúr mindig kinyitotta nekem a tévészobát, hogy a saját verziómat összevethessem a tévében elhangzó időjárás-jelentéssel. Ő is egy szenzációs figura volt, akire jó visszaemlékezni.
Az egyetemen az várt, amire számítottál?
Magyarországon az ELTE természettudományi kara az egyedüli hely, ahol a meteorológia külön szakként szerepel. A meteorológia alapvetően matematikára meg fizikára épül, és van némi földrajz is. Nekem külön szerencsém volt, hogy az ipariban a matematika és a fizika tudományának az elveit megtanították. Az egyetemen nagyon nehéz a matematika. Nagyon elvont, és fölösleges is – megmondom őszintén. Ott mindenkiből zsenit, olimpikont akarnak faragni, de a matematika egyszerűségét nem tudják elmagyarázni. Az öt év alatt magamtól jöttem rá, hogy a matematika tulajdonképpen egy nyelv, amit a fizika arra használ, hogy a jelenségeket leírja. A meteorológia pedig nem más, mint olyan tudomány, mely ezzel a nyelvvel a fizikai jelenségeket meteorológiai jelenségekre fordítja le. Az, hogy felhő képződik, fizikai folyamat, amit matematikai egyenletekkel tudok leírni. Pont! Ennyi az egész. Ilyen egyszerű – lenne, csakhogy a matematikának a statisztikai részét és mindenféle további elvont dolgokat is oktatnak, aminek a szakmában nem is vesszük hasznát.
Úgy tudom, hogy már egyetemista korodban szerződtettek a televízióhoz. Hogy is volt ez?
2003-ban kezdődött, amikor megalakult a Hírtelevízió. Eljöttek az egyetemre, mert meteorológus hallgatókat kerestek az időjárás-jelentéshez. Jelentkeztem a megkeresésre. Gondoltam, ha meghallják a palóc tájszólásomat, majd röhögnek egyet rajtam, és elküldenek melegebb égtájakra. Ilyen diktafonba kellett mondani a szöveget, mint a tiéd. Úgy lett, ahogy gondoltam. Ha nem is röhögtek, de azért mosolyogtak. Kiderült viszont, hogy nem küldenek el a fenébe. Sőt, a 13 potenciális jelentkező közül én vagyok az első, akinek igent mondanak! Mindezen túl rögvest figyelmeztettek is: „Ne merészeljem elhagyni a tájszólásomat, mert ezért kellek, és egyébként is jól csinálom!“ Neked elárulom, hogy némi gyakorlatom azért volt már, hiszen iparistaként a tükör előtt néhányszor utánoztam, sőt parodizáltam Visi Károlyt, Bóna Mártát, Németh Lajost. Hát így kezdődött, majd egy év után jött a Magyar Televízió, és még abban az évben tanársegéd is lettem az egyetemen. 2008 végén aztán az Országos Meteorológiai Szolgálat is az állományába vett. Itt médiás munkaköri feladatokkal bíztak meg. Ez azt jelenti, hogy a médiák számára én állítom össze az időjárási előrejelzéseket. Így jött össze ez a hármas dolog, amit élvezettel csinálok.
Az időjárás-előrejelzés helyessége nagyon gyorsan, már másnap kiderül. Az igaz, hogy te nem szoktál melléfogni, de a helyedben én például nem bírnám elviselni ezt a stresszes állapotot. Tényleg nem félsz attól, hogy gyomorfekélyt kapsz egyszer?
Nem félek, mert a légkör fizikai jelenségeit, a várható és lehetséges állapotait kilencven százalékos megbízhatósággal be tudom határolni.
Már csak egy kérdésem van: mit üzensz a mostani iparistáknak?
Legyenek büszkék az iskolára. A 140 esztendő már jelent valamit! A Magyarországi Meteorológiai Szolgálat is pont ennyi idős volt nemrég. Bevallok még valamit: ha én most megint iparista lennék, akkor többet gondolkodnék, mint tanulnék. Mindenben az ok-okozati összefüggések feltárását tartanám a legfontosabbnak. A gondolkodás ugyanis kezd kiveszni a mindennapjainkból. Pörgés, kapkodás, karrierizmus van. A fiatalok például hihetetlenül tojnak a tapasztaltabbak fejére – és ez is nagy baj.
Foglalkozása: meteorológus
Született:1980, Losonc
Érettségi vizsga: 1999, Kassa, Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskola
Egyetemi végzettség: 2005, Budapest, ELTE – Természettudományi Kar, meteorológiai szak
Elismerés: 2010, Bárczi-harang-díj
