2017 szeptemberében léptem munkába a kassai tudományos könyvtárban, úgy hogy a kisfiam még nem töltötte be az egy évet, s azelőtt sosem dolgoztam Szlovákiában. Ki mondta volna meg akkor, hogy az évek óta tervezett közös munkára alig három hónap adatik meg? Ján Gašpar március 10-én hagyott itt bennünket, s vele együtt a múlt mélyébe zuhant a huszadik századi Kassa egy darabja is. Magával vitt ezernyi elmondatlan történetet, s rejtélyt, melynek kulcsát csak ő ismerte. Fanatikus gyűjtőszenvedélye nem ismert határokat. Fényképek, képeslapok, fotóalbumok, régi brosúrák, naptárak hevertek az irodájában, gyakran maga sem tudta, hogy egy-egy témához melyik félrerakott dobozba kell nyúlni. Minden érdekelte, ami Kassával vagy a Tátrával kapcsolatos, vagy aminek köze van a kárpát-medencei sport- és turisztika történetéhez.

Miközben több ezer életrajzi adatot volt képes fejben tartani, munkamódszerét és életvitelét a rendetlenség jellemezte. Nem törődött az egészségével, a könyvtárával, nem követte az informatika fejlődését, magasról tett a jó modorra, az etikettre vagy éppen arra, hogy kutatásait elméleti háttérrel alapozza meg. A szakma nagy része lenézte olvasmányos és képekben gazdag kiadványait, amelyek már megjelenésük előtt nagyobb népszerűségnek örvendtek, mint bármelyik lektorált tanulmánykötet, s amelyekből a szlovák olvasók valóban megismerhették a régi Kassát. Egyik vesszőparipája volt, hogy a felvidéki/szlovákiai polgári múlt nem része a szlovák történelmi tudatnak, s hogy a szlovák történészeket még mindig gúzsba köti az etnocentrikus múltszemlélet. Erre válaszul megszületett benne a kassaiak lexikonjának terve, ahol nemzetiségi hovatartozástól függetlenül minden fontos kassainak hely jutott, s amelyben nem szlovákosították a magyar vezetékneveket.

Munkába lépésem első hetében szenvtelenül kérdőre vontam: mikor fejezi be a lexikont és meddig halogatja még páratlan gyűjteménye rendszerezését. Másnap megjelent nálam az első fotóval, amely a Karpathen Verein egyik csoportjának tátrai kirándulásakor készült. Ezt követte a Theresianstadtba internált szociáldemokraták csoportképe. Észrevétlenül besétáltak az életembe a kassai Daloskör, a nyomdászbál és a Grosschmid-házaspár vacsoraestjének résztvevői. Ha akartam se tiltakozhattam volna. A szemem láttára elevenedtek meg a Természetbarátok Turistaegyesületének Kassa-környéki túrái és az első síversenyek a Kojsói Havasokban. Gašpar eljött, elmondta a fotó, a rajta szereplő emberek, majd a saját történetét, tett még egy megjegyzést a ruhámra vagy a pimaszságomra, aztán elment. De másnap mindig visszajött. Tőle tudtam meg, hogy a Mamrilla lányokba mindenki szerelmes volt, s hogy melyik villából hurcolták el Wirth Gyulát a szovjetek. Ő mesélte el, hogy a Pafcsuga testvérek közül miért csak a keresztényszocialista magyarosított Pajorra, s hogy Nógrády Albert ügyvéd mennyire szeretett a feleségével hegyet mászni. Könyörtelenül diktálta a neveket, évszámokat, eseményeket. Akkor még nem tudtam, hogy csak neki köszönhetően élnek tovább e képeken a Csicsillók, a Richterek, a Sirokovszkyk és a Bachtrogok. Képei megörökítették a kort, amelyben Schallmayer Ferenc, a kommunista nyomdászból lett nyilas propaganda-miniszter katonásan pózolt Andreász Jenő művészi felvételein, s visszahozták a nyarat, amikor Borovszky Géza önfeledten dőlt a szalmaboglyára.

Gašpar elment, s itt hagyott engem a Blanárok, Bauernéblök, Poledniákok és Matznerek, a Neményiek és a Stockok világának árnyképei között, s most már nem mondhatom el neki, hogy milyen sokat jelentett nekem az a háromszáz fotográfia. Egyedül kell megfejtenem a nálam maradt kilencszáz titkát. Nem fejezzük be együtt a kassaiak lexikonját, nem készül el a Csorba-tó története sem. Egyedül adom ki a Molnár- és az Enten-hagyatékot. Nem jelenik meg váratlanul és lepődik meg a francia tudásomon. Nem bíztat, nem lát el tanácsokkal, kritikával, papírmunkával. Nem turkál a jegyzeteim között, nem kínál kávéval, nem hívogat, hogy elmondja, eszébe jutott a tegnapi kép bal szélén álló borostás alak neve. Nem tanul meg magyarul, s én sem szlovákul. A távolból szemléli majd, hogy méltó leszek-e a „gyűjtés” folytatásához, a sok száz régi kassai emlékéhez, mindahhoz, amit a kassaiság jelent, s amit ő is megtestesített.

Emléke és az emberekhez szóló könyvei örökre velünk maradnak. Nyugodjék békében!

Szeghy-Gayer Veronika

Ján Gašpar (1953-2018), Kassa és a Tátra történetének kutatója Prágában végzett a jogi karon. 1999 júniusa óta töltötte be a Kassai Állami Tudományos Könyvtár igazgatói posztját. Fontosabb önálló kötetei közé tartoznak:Historia turistiky v Košiciach (1988), Tatry: Staré pohľadnice rozprávajú (2002), Košice: pohľady do histórie mesta na starých pohľadniciach (2011). Társszerzője volt többek között a V stopách bicyklov (1995), a Lexikón Košičanov: 1848-1938 első kötetének (2014), valamint a Hotel Bankov (2015) című kiadványnak.