Továbbra is vannak rejtélyei a Kassai aranykincsnek, melyet 1935-ben Kassa egyik Fő utcai épületének, az egykori Szepesi Kamara megmaradt részeinek átalakításakor egy rézedénybe zárva, a földbe elásva találtak meg.

A 2 920 darab aranypénz 84 százalékát magyar és németalföldi pénzek teszik ki, köztük cseh, sziléziai, lengyel, német, dán, svéd, itáliai, osztrák, salzburgi, spanyol veretek, továbbá egy a Krisztus előtti 4-3. századból származó antik trákiai aranytallér is. A rézedény legértékesebb darabja az 590 grammos, 214 cm-es késő reneszánszkori aranylánc, illetve I. Ferdinánd 1541-es emlékérme.

A Kassai aranykinccsel legutóbb a Kassai Polgári Klub és a Kelet-szlovákiai Múzeum közös rendezésében 2015-ben megtartott nemzetközi konferencián foglalkoztak. Ennek a tudományos konferenciának az anyagát – magyar és szlovák nyelven egy kötetbe gyűjtve A KASSAI ARANYKINCS 1935 – 2015 címen most adták ki, és tegnap mutatták be. A Palenčár Csáji Ildikó szerkesztette kötetben a témáról 24 történész, levéltáros, numizmatikus, hadtörténész előadását adják közre. A kötet előszavát a nemzetközi konferencia védnöke, Szesztay Ádám, Magyarország akkori kassai főkonzulja írta, amit az alábbiakban közlünk:

“A kissé cinikus mondás azt tartja, hogy „a pénz beszél, a kutya ugat“. Bár igaz lenne, szó szerint is, nemcsak átvitt értelemben, gondolná az ember! Mert ha a pénz valójában beszélni tudna, akkor a két háború között egy kassai építkezésen lelt pénzgyűjteményt, a kassai aranykincset is pontosan kikérdezhetnénk saját történetéről: ki, kinek és milyen céllal gyűjtötte össze, és miért ásta el a Szepesi Kamara épülete alá, vagy környékére? Kik szolgáltak az érmék: császárhű igazgatást, vagy Thököly, esetleg Rákóczi szabadságmozgalmát? És ha elásták, miért felejtették ott mintegy két és fél évszázadig?

A pénz azonban csak átvitt értelemben beszél. Saját történetét nem mondja el töviről hegyire. Bár átvitt értelemben kétségtelenül beszél. „Beszélt” akkor is, mikor elásták, hiszen nyilvánvalóan azért ásták el, hogy ne „beszéljen“, amikor nem szabadott „beszélnie“, tehát ne válhasson hatalmi eszközzé valakinek a kezében, akinek ezt nem akarták megengedni, de aztán kiásható legyen, hogy „beszéljen“, eszközévé váljék olyan valakinek a számár, akinek szánták. De nem így lett. A kincs jóval később került elő, ,mint elrejtője eredetileg gondolta, és amikor előkerült, akkor másként „szólalt“ meg, mint eredetileg tervben lehetett. Hatalmi üzenetek helyett kérdéseket tett fel.

És tesz fel máig is. Kérdéseket összegyűjtésének és elrejtésének koráról, annak mindennapjairól és megpróbáltatásairól, hiszen csak ezek összefüggésében lehet tudományos igénnyel elgondolkodni magáról a leletről, összegyűjtésének és elrejtésének okairól. De kérdéseket tesz fel napjaink kapcsán is, például azt, hogy mi közünk van a pénz elrejtésének korszakához, az akkor élő emberekhez, történelmi személyiségekhez, szövetségeseikhez és viszályaikhoz, az akkori Magyarország szabadságmozgalmaihoz és azokhoz, akik – akár az országon belül, akár annak határain kívül – valamiért szemben álltak szabadságtörekvéseinkkel.

Az aranykincs közszemlére tétele Kassán, megtalálása színhelyétől pár méterre, a csodálatos korszerűséggel felújított Kelet-szlovákiai Múzeumban és bemutatása Budapesten is, s nem különben a róla szóló konferenciák, amelyeket a kassai értelmiség kezdeményezett, és a magyar és szlovák tudományosság, valamint más országok számos kiváló személyiségét mozgatják meg, ezeket a kérdéseket hangosítják fel, és a válaszok keresésére ösztönöznek. Eszmecserére, közös gondolkodásra, közös felelősségre ösztönöznek, és ez által a mi napjainkat is formálják. Ahhoz járulnak hozzá, hogy a közös múlt ne csak tény legyen, hanem közös kincs, közös vagyon, amely – akkor is, ha sokfélék vagyunk, és ezért sokféleképpen értelmezzük jelentőségét – összeköti a napjainkban élőket.

Ez a párbeszéd napjaink egyik szellemi aranykincse: erőforrás, amely mindkét nemzet jövőjét jó irányban alakíthatja. Olyan időket élünk, amikor az ilyen erőforrást nem kell rejtegetni, de fontos megőrizni, fenntartani, közkinccsé tenni. Ezért mi sem természetesebb, mint az, hogy kassai főkonzulként örömmel vállaltam az aranykincsről szóló komnferencia védnökségét, és nagy öröm számomra, hogy jóval ottani szolgálatom után is láthatom a megbeszélések gyümölcsét, az előadások írott formáját tartalmazó kiadványt.”

/sz/