„Azt kérded, mi az élet? Közötted és köztem ez a kérdés maga az élet. Együtt töprengünk rajta.” – Márai Sándor
Mindenszentek és halottak napja érkeztével a kérdés, mi az élet, egyszerre közeli és nehezen felfogható. Ahogy a gyertyaláng csendben ég, és az emlékezés fátyla beteríti a temetőket, bennünk is újra megfogalmazódik: mi az élet, és mi marad belőle?
Márai gondolatában ott rejlik az, hogy az élet maga egy kérdés, amely sosem lel igazán válaszra, mert minden válasz újabb kérdéseket hoz elő. Az élet és az emlékek összefonódnak, s ahogy ott állunk a mécsesek fényében úgy érezzük, mintha valaki szavak nélkül is velünk lenne. Az emlékezés nemcsak múltbéli képeket idéz fel, hanem tovább szövi az élet szövetét, mintha láthatatlanul azok is velünk lennének, akik már elhagyták ezt a világot.
Ahogy a gyertyalángban felvillan egy arc, egy mosoly, egy régen hallott hang, rádöbbenünk, hogy az élet maga az a kérdés, amit talán a legtöbbször a veszteség, a gyász után teszünk fel: hogyan tovább? Miért ők mentek el, és miért éppen akkor? A gyász és az emlékezés olyan csendes találkozásokban ér össze, amelyek kérdéseket ébresztenek a szeretetről, az elmúlásról és az élet értelméről.
Ahogy gyertyát gyújtunk szeretteink emlékére, az emlékek apró lángjai minket is újra éltetnek, összekötnek azzal a múlttal, amelyet együtt éltünk meg. Az élet kérdése Márai szavaiban éppen ezt tükrözi: nem puszta válaszok, hanem az a közös pillanat, amikor emlékezünk, és az idő szövetében helyet találunk azoknak, akik már csak emlékeinkben léteznek. A kérdés válasz nélkül is megmarad, és ezzel megtanít minket értékelni minden emléket, minden pillanatot, amelyet szeretteinkkel töltöttünk.
Ahogy ott állunk a gyertyák fényében, az emlékezés csendjében, talán Márai szavaival válaszolhatunk a kérdésre, mi az élet: egy szál, amely mindannyiunkat összeköt, és ami sosem szakadhat el teljesen.
Ahogy az ősz színeiben égnek a fák, és a levegőt lassan betölti a hideg, valami megmagyarázhatatlan nyugalom ereszkedik ránk. Az elmúlás, az élet csendes elmélkedésre hívja az embert.
E két napon nem csupán emlékezünk – visszatérünk egy időtlen térbe, ahol nincsenek szavak, csak a gyertyaláng halk zizegése, a mécsesek meleg fénye, és a lelkekkel való találkozás. A temetők csendjében sétálva a lelkünk is elcsendesül, a ködös levegő megtelik az emlékezés könnyed súlyával. A fejfák, a kőbe vésett nevek, a ránk tekintő dátumok egyszerre mutatják az élet törékenységét és annak varázsát.
Ezeken az estéken gyertyát gyújtunk, hogy fényt adjunk azoknak, akik életünk egy szakaszán elkísértek, majd halk sóhajjal továbbindultak az öröklétbe. A gyertyaláng nem csupán világosság, hanem kapcsolat köztünk és azok között, akik már a messzeségbe tűntek. „Amíg emlékszünk rájuk, addig léteznek” – tartja a mondás, és valahol mélyen talán érezzük is, hogy az emlékezés maga élet.
A gyertya lángja hívogat, csendesen világít az emlékezés ösvényére, ahol mindannyian találkozunk azokkal, akiket szerettünk, és akik bennünk élnek tovább. „A gyertyák csonkig égnek…” – és velük ég a múlt és jelen köteléke is, ami, bár egyre halványodik, soha nem tűnik el teljesen.
Gyertyáink mintha az öröklét apró csillagai lennének, amelyek azt üzenik, hogy szeretteink, bár testben már nincsenek itt, mégis velünk maradtak. Ahogy a gyertya fénye belesimul a ködbe, úgy simul bele az életünkbe mindazok emléke, akiket szerettünk. Ők már nem a jelen világ részei, de minden lángban ott rejlik egy-egy mosoly, egy nevetés, egy kedves szó visszfénye.
Halottak napján befelé figyelünk, egy olyan csendbe, amelyet más napokon talán kerülünk, mintha félnénk a hiánytól. De ezen a napon a csend beszél hozzánk. Egy hang nélkül is szól, és mesél – mesél azokról, akik nélkül más lenne az életünk, akik tanítottak minket szeretni, nevetni, vagy épp megbocsátani.
Az emlékek, melyek felidéződnek, híd szerepet töltenek be: összekapcsolják az eltávozottakat az itt maradottakkal. „Az emlék nem csak megidéz valamit, ami elmúlt – újra megteremt valamit, ami jelen van bennünk” – mondta Antoine de Saint-Exupéry. Talán ezért is keressük fel a sírokat, tisztítjuk meg őket a lehullott levelektől, és helyezünk el egy-egy szál virágot, egy koszorút. Az emlékezés nemcsak megidézi szeretteinket, de egyfajta újjászületést is hoz, amikor újra elbeszéljük az ő történetüket.
Mindenszentek és halottak napja olyan ünnep, amely mélyen gyökerezik a lélekben. Nem pusztán vallási kötelesség, hanem belső késztetés, hogy valahogyan emlékezzünk, ápoljuk a szálakat, amelyek már láthatatlanok, de élők. Mert a szeretet, amellyel gondolunk szeretteinkre, felülírja az idő korlátait.
A temetők nyugalma, a lángok remegő fénye mind azt az érzést kelti bennünk, hogy talán van valami örökkévaló ebben az egészben – talán a lélek, talán az emlékek, talán az a hit, hogy nemcsak a világra jövünk és eltávozunk, hanem nyomot is hagyunk egymás életében.
Mindenszentek és halottak napja arra hív minket, hogy ne féljünk az elmúlástól, hanem éljük meg annak teljességét. Tanít arra, hogy az élet minden pillanatát becsüljük, hiszen mindannyian csak átutazók vagyunk itt. A gyertya, amit ezen a napon meggyújtunk, egyszerre szól a múltról és a jövőről, a sötétről és a fényről. Talán éppen így tanít minket szeretni: azáltal, hogy a veszteségen keresztül megtapasztaljuk, mi az, ami igazán fontos.
„Csak addig vagyunk, amíg emlékeznek ránk” – szól a régi bölcsesség. Mindenszentek és halottak napja nemcsak a szomorúság ünnepe, hanem az örök szereteté is, amelyet továbbviszünk, és amely láthatatlan szálként köt össze minket a lelkekkel, akik már előttünk járnak az úton.
Pracu Eszter
