Teltházas nézőtér fogadta Kassán az Úsmev moziban a budapesti alkotók által a Feld Lajos kassai grafikusművészről készített film bemutatóját. Surányi András, a film rendezője személyesen már nem találkozhatott az auschwitzi haláltáborból szerencsésen hazakerült
kassai művésszel, de filmjében megszólaltatta azokat, akik ismerték.
Pintér Andrea 2023-ban az egyházi/felekezeti közösségszervező alapszak diákjaként a Feld Lajosról írt dolgozatával az Országos Tudományos Diákköri Konferencián első díjat nyert. E dolgozat volt a kiindulása annak a három éven tartó kutatásnak, melynek eredményeképpen elkészült a számos interjút feldolgozó, hiánypótló dokumentumfilm.
Andreát arról kérdeztem, hogy mi volt a fő motivációja annak, hogy ez a film elkészült?
„Ez egy tényleg remek kérdés, és nagyon régi történet. Az igazi motiváció az volt, hogy valamit megéreztem benne, hogy van valami kapcsolódás az ő története és köztem, hogy valahol ez az ember tényleg zseniális volt a maga nemében. Ez a projekt szakdolgozatnak indult, aztán lett belőle egy nagyobb szabású OTDK-s kutatás, amit első helyezéssel is jutalmaztak, tehát ott is nagyon tetszett a zsűrinek az, amit megmutattunk Feldről. De ahogy jöttek az interjúk, egyre jobban az kristályosodott ki, hogy van egy olyan ember, akit mindenki szeret, akiről olyan boldogság az embereknek beszélni, és valóban kézről kézre jártunk itt Kassán. Tehát az első interjú alanyunk után jött sorban mindenki. Szász Ervinnel például egyszerűen úgy találkoztunk, hogy este beültünk egy forgatási nap után egy bárba, zenét hallgattunk, és vacsoráztunk, és beszélgettünk nyilván Feldről, és a másik asztalról átszólt, hogy én is ismertem, nekem is van képem, és másnap már vele forgattunk.”
A kérdésemre, hogy mi vezérelte őket, hogy nem kassaiként éppen ennek a városnak egy ikonikus alakjának történetét dolgozzák fel, ezt a választ kaptam:
„Az ember fogott meg. Tehát itt egyszerűen csak az emberről volt szó, aki most éppen Kassai. Tehát nem maga Kassa városa volt, ami megfogott, hanem az már csak egy következmény volt, hogy Felden keresztül megismertük Kassát, ami egy hihetetlen barátságos város, ahol nyitottság és elfogadás van. Mindaddig, ameddig forgattunk és itt voltunk, minket legalább akkor a szeretet övezett, mint ahogyan Feldet övezte akkoriban. Tehát nem véletlenül volt Kassa egén a gyémánt, mert hogy itt tényleg olyan a boltozat, ami nagy szeretettel vesz körbe mindent, a művészetet leginkább, és hogy Európa felé nyitott volt már sokkal korábban, már akkor sem zárt világként működött.”
Mivel Feld Lajost a Kassai zsidó hitközség egyik kultikus alakjaként tartják számon, megkérdeztem Ivan Skljarszky urat, a hitközség fejét, hogy mit jelent a zsidó közösség számára Feld személye és mi magának a filnek a jelentősége a zsidó közösség számára? Skljarszky azt válaszolta, hogy a válasz nagyon egyszerű. Kassán már nem sok zsidó túlélő él. Feld egy kivétel volt, hiszen a zsidó lakosság 90%-át koncentrációs táborokba hurcolták, köztük gyerekeket is, és legtöbbjüknek nem sikerült visszatérnie. Feld tehát egyfajta ikon. Egy ember, aki fogyatékkal élt, mégis túlélte mindezt. És nincs olyan zsidó ember a városban, akinek az otthonában ne lenne legalább egy Feld-kép a falon.
Mivel a filmben Szaszák György kassai publicista is fontos tényeket említett meg a vetítés utáni beszélgetés során – ezért másnap még felkerestem őt, mert kíváncsi voltam az olyan tényekre is, amik nem kerültek be a filmbe.
Kik voltak Feld Lajos szülei? Milyen háttérrel rendelkezett?
Feld szülei szegény Tisza menti zsidók voltak, akik mivel kis földjükből nem tudtak megélni,
beköltöztek Kassára. Feld Lajos már itt született, 19O4-ben. Kilencen voltak testvérek. Az
apja egy kassai faraktárban kapott munkát. Harmincvnégy éves korában tanult meg írni-
olvasni. Édesanyja mosónő volt és takarításokat vállalt. Ő a haláláig sem tanulta meg az
ábécét. Feld Lajos gyerekkorában festményeket nem látott. „Nekünk otthon nem volt kép a
falon, hacsak a nedves foltokat nem tekintem annak. Rajzolni akkor kezdtem el, amikor a
bérházban, ahol laktunk megláttam, hogy egy érettségire készülő diák képes levelezőlapról
festeget olajjal. Gyorsan beszaladtam a szobába, és én is elkezdtem korsókat rajzolgatni,
magyaros motívumokkal – majd azt is hozzá tette, hogy a kassai reálgimnáziumban- ahol
később tanult már kötelező volt a rajz. Tehetségével ebben a kortársai közül már akkor
kitűnt. Az elismertség jólesett számára, hiszen ekkor már bizonyos volt, hogy egy gyerekkori betegség következményeként törpenövésű marad.
Sorsának alakulása szempontjából meghatározó jelentőségűnek bizonyult, hogy a két
világháború között a Kassára kerülő Krón Jenő a Kelet-szlovákiai Múzeumban képzőművészeti szabadiskolát nyitott, melynek Feld Lajos is tanítványa lett. A remek
rajztudású Feldet maga Krón Jenő vitte fel Budapestre és ajánlotta be a képzőművészeti
akadémián olyan képzőművész tanárok figyelmébe, mint amilyenek Olgyai Viktor, Varga
Nándor, Rudnay, Aba Novák és Szőnyi voltak, akik mindenhova vitték magukkal és hatással
voltak Feld tehetségének a kibontakoztatására.
Csakhogy 1933-ban viszont már más szelek kezdtek fújni…
Igen. Minden felbolydult. Nekem Feld Lajos azt is elmondta, hogy tőle is elvették a vasúti és étkezési kedvezményt. Megkereste a rendőrség is, és mivel csehszlovák állampolgársága volt, felültették a vonatra és visszaküldték Kassára. A helyzete itt is kilátástalannak bizonyult számára, hiszen se lakása, se műterme nem volt. Más lehetősége nem is maradt, mint kimenni az utcára és Kassát rajzolni. Itt aztán belépett a Kazinczy Társaságba, majd 1935-ben már lehetősége adódott egy képzőművészeti magániskola megnyitására. A későbbi kassai képzőművész nemzedék több jeles egyénisége – Hegyessy Gyulától Eckerdt Sándorig – tőle tanulta meg az alapokat.
A tanítványai közé tartozott az a nő is, akinek a náci időszak alatt a rendőrségen össze kellett írnia a kassai zsidókat. Feld Lajost ő kihagyta a névsorból, ezért csak a szüleit, testvéreit és rokonait vitték el a többi zsidóval a téglagyári gyűjtőhelyre. A szabadság ilyen lehetőségével ő viszont nem kívánt élni. Vette a hátizsákját, tele pakolta akvarellpapírral, ceruzákkal és kisétált a szülei után a téglagyárba.
Oda persze csak bemenni lehetett, kijönni már nem! A szüleit egy nappal korábban indították el Auschwitzba, mint őt, mert előbb az alsó téglagyárat ürítették ki. Mikor vagonírozták őket, megengedték neki, hogy átmenjen a déli táborba és elbúcsúzzanak egymástól. Feld persze remélte, hogy Auschwitzban még találkoznak, de mire ő is odaért, a szüleit már elégették. Egy lengyel rabtársa kúszott oda hozzá, tőle tudta meg, hogy az a két füstölő kémény nem gyárkémény, hanem krematórium.
A Feld Lajosról készített filmben azokat a pillanatokat és napokat, amiket ott átélt eredeti felvételek hiányában természetesen nem tudták bemutatni. Neked korábban viszont azokról a napokról is sok mindent elmondott. Mit emelnél ki ezek közül?
Nekem ezt mondta a diktafonra: „Megérkezésünk után azonnal felsorakoztattak. A hírhedt
náci doktor, Mengele kísérletezés céljára néhány ikret s engem kiválasztott. „Mi a foglalkozása? – kérdezte. Mondom, festőművész vagyok. „Meghagyni, nem lenyírni! Reggel aztán parancsot kaptam tőle: „Rajzolni, rajzolni! A képeket átadni!“ Feld a parancs szerirnt
cselekedett, de van egy lényeges dolog, amit fontosnak tartok hangsúlyozni. Őt idézem. „A
parancs szerint rajzoltam, de annyi eszem volt, hogy ott portrékon kívül mást nem csináltam.
Amit átéltem, amit láttam, szavakba foglalni nem lehet. Nincs nagyobb bűn a világon, mint
amit ott csináltak. Volt egy kis papírom, melyet el kellett szakítanom, mert azt írtam rá, hogy most már értem a múlt történelmét.“ Ezzel az idézettel azok tévedéseit akarom helyrerakni, akik úgy gondolják, hogy Feld a lágerélményű képeit Auschwitzban készítette. Hát, nem! Ezekhez a támákhoz csak később tért vissza, és a képen a dátum nem az alkotás keletkezésének idejét jelzi, hanem az ábrázolt történet idejét. A lágerhez kötődő témák főleg a hetvenéves korához közeledve jöttek elő belőle. „Nézze, itt van ez a rajz is – anyák és gyerekek – az a mozzanat, ahogy elszakítják őket egymástól. Itt vannak azok, akik az éhhalálól rogynak össze, itt azok a zsidók, akik titkon imádkoztak, de elárulták őket, itt a kínzások. Az ilyen támájú képeim közül a legjelentősebbek a komáromi Duna Menti Múzeumba kerültek, de a budapesti, az amerikai képtárakba is eljutottak. A Kelet-szlovákiai Galériában hetven-nyolcvan képem van – mondta el nekem.
Mihez kezdett a szabadulása után Kassán. Erről mit mondott neked?
Pontosan tudom idézni, mert a magnó mikrofonjába mondta: „Én szinte szaladtam, hogy
elkezdhessek rajzolni. Mindjárt a második szabad héten már Aranyidán voltam. Egy bányász adott szállást és kosztot. A szénégetést rajzoltam. Az értelmes munkát kerestem! Persze, az átélt borzalmakat nem lehetett felejteni, noha sokszor akartam. A szénégetők után a juhászok, a sajtkészítés lett a témám, majd a falu, a gyárak a munkások. Tudja, nekem akkor az volt a legfőbb gondom, hogy ne gondolkozzam, ne töprengjek. Ha rajz közben eszembe jutott a láger, megállt a kezem és nem tudott mozdulni. Ez vagy tíz évig tartott. Borzasztó volt! Én azelőtt sohasem káromkodtam, de ekkor megtanultam. Teljes szívemből.
Beszélt neked arról is, hogy negyvenöt után a politika miként hatott az életére?
Azt mondta nekem szó szerint: „A politika iránt én nem érdeklődtem, de a kihatásai elől
elzárkózni sajnos nem lehetett. Az ötvenes évek elején történt. Csehországban voltam, ott
rajzoltam, és egy régi ismerősömnél laktam. Egyszer váratlanul hazajött a fiuk. Elbúcsúzott a szüleitől, és másnap disszidált, repülőgéppel együtt. Pilóta volt. Ő hozta haza Gottwaldot
Moszkvából, ahol hivatalos látogatáson volt, de holtan. Klement Gottwal ott halt meg, de ezt nem akarták nyilvánosságra hozni. Halálhírét csak néhány nap múlva tették közzé. Nos, ez a pilóta – az én ismerőseim fia – félt, hogy e titok ismerőjeként itthon elteszik láb alól. Engem az ilyen történések lelkileg igen mélyen megérintettek. Negyvenöt után is igen sok piszokság törént…
A kassai bemutatón tehát nem csupán egy különleges ember életművét ismerhettük meg, hanem azt is, hogy miként válik egy ember – szerénységével, tehetségével és emberi tartásával – közössége emlékezetének részévé. Feld Lajos története nemcsak a holokauszt embertelenségére emlékeztet, hanem arra is, hogy az alkotás, a szeretet és a kitartás képes túlélni a legsötétebb időket is. A film és a köré szerveződő kutatás méltó tisztelgés egy olyan művész előtt, akinek képei nemcsak falakat, de lelkeket is díszítenek.
Pracu Eszter
