Van, akinek az útját tudatos döntések rajzolják ki, és van, akinek egyetlen spontán pillanat ad irányt. Dalibor Fabian története az utóbbihoz tartozik. Kilencéves volt, amikor egy ismerős egyszerű kérdése – nincs partnerem, nem táncolnál velem? – elindította azon az úton, amely ma a színpadig, a reflektorfényig és egy nemzetközi társulat mindennapjaiig vezette.
A társastánc volt az első nyelv, amelyen megszólalt a teste. Később ehhez társult a néptánc és a modern irányzatok világa, majd tizenhat évesen megérkezett a balett is. Nem váltásként, sokkal inkább természetes fejlődésként: egymásra épülő mozgásformák soraként, amelyek egyre pontosabban formálták a kifejezésmódját. Dalibor soha nem tekintette a balettet identitáskérdésnek – számára a tánc nem szerep, hanem nyelv.
A balett egyszerre sport és művészet. Fizikai teljesítmény és belső fegyelem, precizitás és érzékenység. Dalibor mindennapjait ez a kettősség határozza meg. A tréningek folyamatosak, a hét egyetlen valódi pihenőnapja gyakran mégis munkával telik. Próbák, előadások, új szerepek követik egymást – ebben a világban a tehetség önmagában kevés. Kitartás kell. És szenvedély.
A társulat, amelynek tagja, valódi nemzetközi közeg. Különböző kultúrákból érkező táncosok dolgoznak együtt, más-más háttérrel, mégis közös nyelven: a mozgásén. Dalibor számára ez nemcsak szakmai tapasztalat, hanem emberi tanulás is. A színpadon pedig mindez sokszínű repertoárban jelenik meg: klasszikus balettek, modern darabok, néptáncelemek váltják egymást, gyakran ugyanazon az estén.
Szerepei között egyaránt megtalálhatók a kórusjelenetek és a szólók, a komoly és a játékos karakterek. Különösen közel áll hozzá a gyerekelőadások világa, ahol a humor és a fantázia ugyanolyan fontos, mint a technikai pontosság. Ezekben az előadásokban a közönséggel való közvetlen kapcsolat újfajta energiát ad: a tánc nemcsak bemutatás, hanem élő párbeszéd.
Dalibor számára a tánc mindenekelőtt szenvedély. Egy belső motor, amely újra és újra mozgásba hozza. Legyen szó balettről, modern táncról vagy néptáncról, szólóról vagy duettekről, a lényeg mindig az együtt-érzés: a partnerrel, a zenével, a térrel. Amikor a mozdulat nemcsak pontos, hanem jelentése is van.
A jövőt illetően realistán gondolkodik. Tudja, hogy a balett testet próbáló pálya, amelynek vannak határai, de azt is tudja, hogy a tapasztalat továbbadható. Szeretne táncolni, ameddig csak lehet, később pedig tanítani, mentorálni, átadni mindazt, amit a színpad adott neki. Mert a tánc nem ér véget az utolsó tapsnál – az csak egy új mozdulat kezdete.
