Minden év augusztus 29-én ünnepeljük a Magyar Fotográfia Napját, amely a fényképezés hazai hagyományainak és alkotóinak tiszteletére jött létre. 1840. augusztus 29-én mutatták be először nyilvánosan Magyarországon a dagerrotípiát – a fényképezés legelső, forradalmi technikáját. Ez a dátum jelképesen a magyar fotográfia születésnapjává vált.
A 19. század közepén a fényképezés még ritka és különleges technika volt, amely tudományos kíváncsiságot és művészi kísérletezést egyaránt megtestesített.
1840-ben ezen a napon, a Magyar Tudós Társaság 11. gyűlésén Vállas Antal, az akadémia tagja egy általa készített képet mutatott be a társaság többi tagjának, mely a Dunát és a Várat ábrázolta. Vállas ezzel azt akarta bizonyítani, hogy birtokában van a fényképezés tudásának, így képes élethű képet alkotni a minket körülvevő világról a fény felhasználásával. A társaság évkönyve így számolt be az eseményről:
Az academia’ költségein és számára bécsi opticus Plössl által készített daguerréotyppel a’ Dunát és a királyi várat vette fel, Daguerre’ eljárásában ibolyó helyett ibolyófestményt használván.
Magyarországon hamar akadtak lelkes követői, akiknek munkássága nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi fényképészetben is nyomot hagyott. Az egyik legjelentősebb alak Petzval József, aki optikai találmányaival világszerte forradalmasította a portréfényképezést.
A dagerrotípia kezdetei
A 19. század első felében a tudósokat és művészeket egyaránt foglalkoztatta a kérdés: lehetséges-e a valóság pontos, fény által rögzített lenyomatát létrehozni? Többen kísérleteztek ezzel, köztük a francia Joseph Nicéphore Niépce, aki 1826–27-ben már készített egy primitív fényképet, ám eljárása rendkívül hosszú expozíciót igényelt.
A döntő áttörést Niépce társa, Louis Daguerre érte el. Niépce halála után továbbfejlesztette az eljárást, és 1839-ben Párizsban nyilvánosságra hozta találmányát, a dagerrotípiát. Ez volt az első széles körben használt fényképezési technika, amely a világ számos országában gyorsan elterjedt.
Hogyan működött a dagerrotípia?
A dagerrotípia egy ezüstözött rézlemezre készült. A lemezt jódgőzben érzékenyítették, majd a fényképezőgépben exponálták. A kép előhívása higanygőz segítségével történt, majd nátrium-tioszulfáttal (korabeli nevén: „hipóval”) rögzítették.
Az eredmény egy részletgazdag, éles, de egyedi és megismételhetetlen kép volt – hiszen a dagerrotípia nem negatívot, hanem közvetlen pozitív képet adott. A felvétel tükörképet mutatott, hacsak nem használtak képfordító prizmát.
Híres magyar dagerrotípiák
Becslések szerint a korabeli Magyarország területén mintegy 50-100 000 dagerrotípia készülhetett, melyek közül megközelítőleg csupán 1000 ismert példány maradt fenn magán és egyéb gyűjteményekben.
Az első pesti dagerrotípia
A jelenlegi ismeretek szerint a legrégebbi fennmaradt pesti fényképet 2006 végén mutatták be a bécsi Albertinában. A 7,8 x 9,7 cm-es dagerrotípiát korábban tévesen azonosították: sokáig úgy vélték, hogy a budai Fő utcát és a Szent Anna-templomot ábrázolja havas időben. Később azonban kiderült, hogy valójában az Egyetemi templom (Kisboldogasszony-templom) és a Kecskeméti utca látható rajta, a mai Kálvin tér felől. A fénykép készítője mindmáig ismeretlen.
Kossuth Lajos dagerrotípiái
Az egyik legismertebb Kossuth-portré nem Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban született, néhány évvel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után. 1852-ben Kossuth Lajos Pulszky Ferenccel együtt kereste fel a Southworth és Hawes fotóműtermet, ahol több felvétel is készült róluk.
Évtizedekkel később, 1893-ban Krécsy Béla Bostonban találkozott az idős Hawes-szal, aki átadta neki az ott még meglévő 17 dagerrotípiát Kossuthról, illetve Kossuthról és Pulszkyról. Ezek a felbecsülhetetlen értékű fényképek ma hazai múzeumok gyűjteményeit gazdagítják.
A Petőfi-dagerrotípia
Petőfi Sándorról mindössze egyetlen hiteles fénykép maradt fenn, amely szintén dagerrotípia. A 9,9 x 6,8 cm méretű lemezfelvétel feltehetően Egressy Gábor színész munkája, és 1844–45 körül készült. Az expozíció ideje 10–60 másodperc lehetett. A képen Petőfi alakja tükörképként jelenik meg, mivel Egressy nem használt képfordító prizmát a felvétel során. Az eredeti dagerrotípiát 1955-ben Escher Károly restaurálta, és jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeumban található.
Világhírű magyar származású fotográfusok
André Kertész (Kertész Andor, 1894–1985)
A modern fotográfia egyik úttörője, aki a hétköznapi pillanatok költőiségét emelte művészi szintre. Párizsban kezdte pályáját, majd New Yorkban vált a 20. századi fotóművészet egyik meghatározó alakjává. Jellegzetes kompozíciói, torzított aktfotói és a spontán pillanatok iránti érzékenysége ikonikusak.
Brassaï (Halász Gyula, 1899–1984)
„A párizsi éjszaka fotográfusa” néven vált híressé. Párizs utcáit, kávéházait, mulatóit fényképezte, lenyűgöző fény-árnyék játékokkal. Baráti kapcsolatban állt Picasso-val és más avantgárd művészekkel, fotói pedig nemcsak dokumentumok, hanem szinte festményszerű alkotások.
Robert Capa (Friedmann Endre, 1913–1954)
A világ legismertebb haditudósító fotográfusa. Az 1930-as években kezdett dolgozni, majd a spanyol polgárháború és a második világháború frontjairól készített megrázó képei tették halhatatlanná. Ő volt a Magnum Photos ügynökség egyik alapítója. „Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel” – vallotta.
Munkácsi Márton (1896–1963)
Divatfotós, aki forradalmasította a műfajt: dinamikus, mozgásban ábrázolt modelleket fényképezett, szemben a kor szokásos statikus pózaival. New Yorkban dolgozott, képeivel inspirálta többek között Richard Avedont is.
A fotográfia nem pusztán művészet: dokumentum, emlékezet és társadalmi tükör is. A magyar fotósok képei a paraszti világ mindennapjaitól a városi élet lüktetésén át a történelmi pillanatokig mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megértsük múltunkat és jelenünket.
A Magyar Fotográfia Napja alkalmat ad arra, hogy ne csak a múlt nagy alakjaira emlékezzünk, hanem a mai kortárs fotográfusokat is ünnepeljük. A digitális technológia korában, amikor bárki készíthet képeket, talán még fontosabbá válik a tudatos, értékteremtő fotográfia megbecsülése.
Ez a nap tehát nemcsak a szakmának, hanem mindannyiunknak szól: hiszen a fotó egyetemes nyelv, amely képes összekötni generációkat, kultúrákat és történeteket.
Pracu Eszter
