1944 tele sokkal keményebb volt, mint a mostani. Az új esztendőtől sokan leginkább azt várták, hogy legyen már vége a világháborúnak. Ebben reménykedtek a felvidéki magyarok is., de azt nem gondolta senki, hogy a málenkij robot -ra, a kis munkáért. Beharangozott kényszermunkára az 1876 helységből a Szovjetúnióba elhurcoltak közül 101 686 férfi és 29 216 nő – a 2002-ig feltárt adatok szerint. – már soha sem tér vissza hazájába, ott pusztul el. Aki mégis hazakerült, annak a szocialista Csehszlovákiában nem volt szabad arról beszélnie, hogy mi történt ott velük. A bodrogközi Lelesz községből is 170 embert vittek el. Dobos János szabómester azon szerencsések egyike volt, aki végül mégis csak hazakerült. 1992-ben 72 éves volt, amikor hosszas rábeszélés után beleegyezett abba, hogy egy őszinte beszélgetés céljából bekapcsoljam a diktafont. A hangszalagon az alábbi beszélgetést rögzítettem akkor:
Ahogy elnézem a jó tartású, szikár termetét, pirospozsgás arcát – úgy látom, hogy az egészségével most már nincs különösebb problémája. Jól látom?
A látszat néha csal… Több mint negyven éve alig múlt el nap, hogy ne fájt volna a fejem. Vagy négyszer feküdtem a kassai kórház ideggyógyászatán. Az orvosok szerint a hátgerincemnél mennek fel valami idegszálak az agyba, ezek fázhattak meg olyannyira, hogy a következményeit viselnem kell. Műteni nem lehet, mert az egyenló lenne a halállal. Tudom, hogy a Kárpátokban, az Uzsoki-hágón kezdődött, és a dombaszi szénmedencében pecsételődött meg… Még hogy én egészéges vagyok?! Infarktusom is volt! Ha megnézné a gyógyszerkészletemet, megijedne.
Katona volt?
1940. október 1-én rukkoltam be Nyíregyházára, a Rákóczi Ferenc 12. honvédgyalogezredébe. Negyvenkettő őszén, egy szerdai napon kellett volna leszerelnünk, de hétfőn jött a parancs, hogy visznek a frontra. A közelebb lakók 24 órás eltávozást kaptak, hogy hazavihessék a civil ruhát és elköszönjenek. Kurszkban vagoníroztunk ki, ahol kemény páncéloscsaták zajlottak le. Szerencsére – mint szabómester – nem kerültem az első vonalba. A konyhával együtt a hátvonalban tartózkodtam. Tizenhárom hónapig voltam a fronton, amikor végre a harmadéveseket leszerelték. Két hónapig sem voltam otthon, amikor megérkezett a SAS-behívó. Újabb négy hónap a fronton! De ez inkább csak visszavonulás volt. 1944-ben már csaphoz értünk. Itt aztán egyszer azt mondja a hadnagyom: „Úgy tudom, Jani, hogy valahol itt laksz a közelben. Este hazaviszlek kocsival. Valamit elárulok: rövidesen elvisznek bennünket Németországb. Bújj el valahol, az oroszok pár nap múlva itt lesznek.“
Titokban tudták tartani az otthontartózkodását?
Nem egészen, mert az egyik este a kommunista Zsigmond Józsi beállított hozzánk. Mondta ő is, hogy csak napok kérdése és itt lesznek a. szovjetek, nekik meg nincs zászlójuk, mert félelmükben elégették. Kért, hogy varrjak nekik egy ötméteres nagy zászlót. Nem akar tam ráállni, mert a falu tele volt németekkel, de nem tágított. Nem volt mit tenni, a nővéremet kiküldtem a kapuba őrködni, én meg a varrógéphez ültem. Mikor elkészült a zászló, kivittem a kukoricagóréba. Reggel újra eljött Zsigmond, megveregette a vállamat és azt mondta: „Ne félj, Janikám, ha bejönnek az oroszok, nem felejtjük el neked!“ Negyvennégy november 2-án be is jöttek. Ekkor Ilko bácsi – a másik kommunista – jött el, hogy fel kell állítani a milíciát, és engem is bevesznek. „Járőrködni kell éjjel-nappal, nehogy valaki garázdálkodjon, hiszen az elhagyott zsidó házak csábító ereje is nagy“ – mondta. Ráálltam. Velük mentem. Adtak puskát és vörös karszalagot. 1944.december 1-én reggel álltam szolgálatba. Egyszer csak hallom, hogy Tiffan Lajos bácsi, a kisbíró kidobolja: 18-tól 50 éves korig minden férfi köteles háromnapos munkára jelentkezni, Csapra kell menni hidat építeni! A gyülekező a moziteremben volt. Éppen arra tartottam, amikor lóháton megérkezett három fekete szemű kirgiz katona. “Igyi szuda“- kiáltottak rám. Odamentem, azt hittem, hogy kérdezni akarnak valamit. Hát nem! Az egyik leugrott a lóról, elvette a puskámat, letépte a karszalagomat, és betuszkolt a moziterembe. Akkor már elég sokan voltak ott. Szerencsére a sógorommal otthonról nekem is küldtek valami ennivalót az útra. Délután három óra körül elindultunk, százhetvenen.
Egyenest Csap irányába?
Azt mondták, hogy Királyhelmecre megyünk, onnan már járművel visznek tovább. De ezt csak mondták! A városba be sem mentünk, még előtte keletnek fordítottak, és irány Csap!
A falu komministái is mentek a csoporttal?
Otthon Zsigmond Józsi, Lengyel Gyula, Varga Feri is igen forgolódott az oroszok körül, de Csapra csak Ilko bácsi jött velünk. Ő beszélt oroszul. Még az első világháborúban, a fogságban tanult meg. Ott lett kommunistává is.
Ő miért ment magukkal?
Féltette a vejét, aki szintén velünk volt.
Megszökni nem próbáltak?
Rengeteg őr, katona vigyázott ránk. Éjszaka fertőtlenítettek, hajnalban pedig átvittek Munkácsra. Valami sörgyárféleségben már vagy kétezerötszázan voltunk. Mind magyarok. Innen hajnalban Szolyvára hajtottak. A Latorcán kellett átmenni, de mivel a hidat a németek felrobbantották, két vastag deszkát tettek egymás mellé és egy drótot húztak ki, amibe fogózkodni lehetett. Igy mentünk át, de volt, aki már annyira legyengült, hogy beleesett a jeges folyóba. Nem törődtek velük. Elsodorta őket a víz. Szolyván juhakolba tereltek be. Jött egy termetes orosz tiszt és kegyetlenül káromkodni kezdett. Gyorsan felsorakoztattak és indítottak gyalog a Kárpátoknak, fel az Uzsoki-hágón. Észrevettem hogy az egyik orosz igen figyel engem. Mikor pihenőt tartottunk, odalovagolt hozzám. Csaknem új, hegyi bakancs volt rajtam. Tudtam, hogy ettől most már elbúcsúzhatok. Le is húzatatta velem, és a hátizsákjából olyan csizmát dobott oda nekem, aminek nem volt talpa. Jóformán mezítláb mentem a nagy hóban. Szóltak, hogy tépjem le a kabátom ujját, azzal csavarjam be a lábam. Megtettem, de már késő volt. Nem is éreztem a lábam. Az első faluba, Tukába a bajtársaim szinte az utolsó erejükkel húztak be. Ezt soha nem felejtem el nekik. Azért, mert aki összerogyva lemaradt, abba az oroszok beleeresztettek egy sorozatot. Turkából a nagy gyűjtőtáborba, Zamborba azokat vitték, akik még nem voltak betegek. Mi, a nyomorultabbak egészen december végéig maradtunk ebben a faluban, de a sorainkat hastífusz ritkította. Zamborban január 18-ig voltam, tehát jó két hétig, aztán megvizsgáltak. Anyaszült meztelenre kellett vetkőzni, és odalépni a komisszió elé, melynek tagjait csak hússzakértőknek neveztük, mert meg kellett fordulni előttük és belemarkoltak a fenekünkbe. Ennyi volt a tudományuk. Akin volt még mit megmarkolni, azt nehezebb munkára irányították.
Egy napon vagy kétezerötszázunkat felraktak egy vonatszerelvényre. 80-90 embert préseltek be egy-egy marhavagonba, aminek az alján szalma sem volt. Lekuporodni – helyhiányban – csak felváltva lehetett. Ekkor már olyan mínusz 27, mínusz 30 fokos hideg volt. A kilélegzett párából vastag jég keletkezett a vagon falán. Jó is volt, hiszen víz helyett ezt nyalogattuk. Be is lázasodtunk! Csak 2-3 nap után nyitották ránk a vagon ajtaját. Ilyenkor az első kérdés az volt: van-e halott? A halottakat mi már odakészítettük az ajtóhoz, és szótlanul kidobtuk a sínek melletti hókupacba. Ilyenkor adtak be ennivalót, ha egyáltalán annak lehet nevezni azt a sós kotyvalékot. Két hétnél tovább tartott a rettenetes út. Ott az emberi mivoltából mindenki mindenki kivetkőzött. Az út Sztalinovban, a donbaszi szénmedence központjában ért véget. Olyan lágerbe kerültem, ahol ötezren voltunk. Zömében magyarok, de voltak németek és románok is. Volt ott hadifogoly, elhurcolt, elfogott szökevény, mindenféle. Mikor a lágerkórházban a német orvosok egy kicsit felerősítettek, bányában, 800 -1200 méter mélyen a föld alatt dolgoztunk. Huszonkét emberhez adtak egy öreg orosz bányászt, aki ügyelt ránk, és irányított. Ott lent legalább nem kellett fagyoskodni, ingujjban dolgozhattunk, míg fent 35 fokos dermesztő hideg volt.
Meddig volt ott?
Több, mint négy évig… De csak négy év után engedték meg, hogy hírt adjunk magunkról. Nem írhattuk meg, hogy hol vagyunk. Csak annyit, hogy élünk, lehet, hogy hamarosan hazamegyünk.
Hittek ebben?
1948 nyarán már hallottunk olyasmit, hogy a foglyoknak ősszel haza kell menniük, mert van valamilyen szerződés, de ebben mi nem hittünk. Olyannyira nem, hogy mikor egyszer a bányaigazgató elénk állt és azt mondta: „No fiúk, ti már ledolgoztátok a büntetéseteket, 2-3 nap múlva hazamehettek!“- belőlünk kitört a nevetés. Nem hittük! Mondták már máskor is, de addig csak az egyik bányából a másikba telepítettek át… Akkor kezdtük hinni, mikor ezúttal meg kellett borotválkoznunk, és a búcsúztatásunkra a vonatszerelvény mellett a rezesbanda is felsorakozott.
Milyen volt az út hazafelé?
Ez már rövidebb volt és teljesen más. A szerelvényhez konyha is tartozott. Leginkább halat és kenyeret kaptunk. 2550-en érkeztünk meg Máramarosszigetre. Mind magyarok. Szlovákiába 550-en jöttünk, de nekünk még egy hetet ott kellett vesztegelnünk, mert a szlovák konzul nem jött el értünk. Végül mégiscsak megértük, hogy a vonatunk begördűlt Kassára!
Csendes novemberi este volt. Szépen felsorakozva, a parkon keresztül nótázva mentünk ki a Fő utcára. Lelkesen fújtuk az ismert katonadalokat! 1948-at írtak már akkor. A járókelők szinte földbe gyökerezett lábbal bámultak minket, nem tudták, mi történt. „Mi az, megint bejöttek a magyarok?! De miért orosz katonaruhában?“- kérdezgették egymástól. Mi csak mentünk és daloltunk – most már tiszta szívből.
Ennyi, amit Dobos János az életéről elmondott nekem. Húsz éves volt, amikor elvitték katonának. A pokoljárása nyolc évig tartott. Édesanyja temetésén 1944-ben még nem lehetett otthon. Alig egy éve volt odahaza, amikor az édesapját is el kellett temetnie. Az állami szabóságnál 32 és fél évet dolgozott le, amikor 58 éves korában 780 koronával rokkantnyugdíba küldték. Az életében a megelégedést és a boldogságot az jelentette, hogy a lánya sikeresen befejezte tanulmányait a pozsonyi Komenský Egyetem bölcsészkarán, és a Budapestre került fia a Rákóczi Szövetség megbízásából elvállalta egy dokumentumkönyv megírását a Bodrogközből és az Ung-vidékről a Szovjetúnióba elhurcoltakról.
Szaszák György
Fotó: mnm.hu
