„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. … Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.” – írta Márai Sándor író, költő, újságíró, kinek életútja pont ma 124 évvel ezelőtt kezdődött. Mindennemű újságírói objektivitást félretéve be kell valljam, hogy lévén a kedvenc íróm, szerettem volna egy rövid írással tisztelegni előtte ezen évforduló alkalmából.
Miközben az üres lapot néztem magam előtt, elgondolkodtam, hogy vajon mi újat is tudnék írni róla? Életének legfontosabb mérföldköveit már számtalanszor górcső alá vették. Írtak már a Kassán töltött fiatalságáról, a szerelmi életéről, a munkásságáról, száműzetéséről, halálának okairól és körülményeiről is. Rá kellett jönnöm, hogy ezen a téren már nem tudok újat mondani. Ennek tudatában úgy döntöttem átlapozom személyes kedvencemet – a Füves könyvet, hátha megjön az ihlet. Ahogy lapozgattam, a benne lévő rövid szösszenetek teljesen elragadtak. Az elején az volt a tervem, hogy ha valami érdekes gondolatot találok, ami megfog, azt egy lila cetlivel fogom megjelölni. A cetlik csak gyűltek és gyűltek, én pedig arra lettem figyelmes, hogy az olvasás teljesen kiragadott a mindennapok forgatagából, és Márai füstös mélységeibe és magasságaiba csöppentem.
Nem ismertem őt, mégis úgy érzem, hogy írásain keresztül betekintést nyerhetek briliáns elméjébe, sőt olvasóként a lelke egy kis darabkájához is hozzájutok. Egy olyan ember képe elevenedik fel előttem, aki elfogadja az élet mulandóságát és tudatában van saját halandóságának, emellett hisz a lélek halhatatlanságában. Aki azáltal válik naggyá, hogy elfogadja saját jelentéktelenségét. Aki magát az életet tartja az élet értelmének. Aki szerint a legnagyobb fantáziája annak van, aki látni tudja a valóságot, és ” a valóságból építi fel az újat, a csodálatost, a meglepőt”. És valóban. A Márai műveket olvasva az ember úgy érzi, hogy hirtelen kitisztul a kép. Mintha eddig egy fólián keresztül szemléltük volna a világot. Halványan érzékeltük ugyan a körülöttünk lévő jelenségeket, de mégis meghökkent minket a hirtelen felismerés, hogy igen, ERRŐL van szó. Az írónak hatalmában van fején találni a szöget és szavakba önteni azt, ami rezonál bennünk, de mégsem tudjuk megfogalmazni. Ez az a bizonyos „tündéri elem”, ami írásaiban jelen van, és amire manapság nagyon nagy szükségünk van. Márai saját korának emberét így jellemezte: „Az emberi anyag nem változott, de az ember – hála néhány lángésznek és műszernek – vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb.” Ezen sorok hatványozottan értelmet nyernek napjainkban és egyben magyarázatot adnak arra, miért is van olyan fájóan szükségünk a lelki táplálékra és a gondolatok erejére. Annyira koncentrálunk arra, hogy megértsük a körülöttünk lévő világot és lépést tartsunk vele, hogy a dolgok mélyebb értelmére már nem jut időnk. Belekeveredünk a felületesség örvényébe, és nem is élünk igazán. Így történhet meg például az, hogy a boldogság minduntalan keresése közben elfelejtünk tényleg boldognak lenni. Mert csak a cél lebeg a szemünk előtt és nem éljük meg a pillanatot. Erről az útról visszatérni nem egyszerű feladat, de kezdetnek elég lenne megállni és elgondolkodni. Elővenni egy könyvet, és engedni, hogy magával sodorjon. Mint ahogy azt velem tette a Füves könyv. Márai szerint nagyon jól meg kell válogatni mit olvasunk, ”Mert a könyvnek lelked figyelmét adod egy időre, s nagyon sok ez, mert az élet rövid és lelked csak a tiéd.” Szerintem én nagyon jól választottam.
És hogy miért pont így emlékeztem meg róla? Mert az alkotás volt a lételeme. Saját szavaival élve: „Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka”. Szerintem ő maga sem szerette volna, ha puszta életrajzi tényekkel állítanánk neki emléket. Sokkal inkább műveiben él tovább, hisz ez volt a végzete. „Mert a tehetség kevés. Az értelem is kevés. A műveltség is kevés ahoz, hogy valaki művész legyen. Mindenhez végzet kell, melyet nem lehet félreérteni, s melyet semmiféle emberi erő vagy szándék nem tud megmásítani.”
Pracu Eszter
