Van, amikor egy televíziós beszélgetés túlmutat a megszokott kérdés-felelet formán. Amikor nem csupán egy új könyvről, egy szerzői estről vagy egy alkotói pályáról esik szó, hanem az emberi létezés legmélyebb rétegei tárulnak fel. A Kimondó legutóbbi adásában ilyen pillanatoknak lehettek tanúi a nézők: a műsor vendége Szászi Zoltán költő és író volt, aki őszintén beszélt alkotásról, betegségről, fájdalomról és az inspiráció titokzatos természetéről.
A beszélgetés már az első percekben különleges hangulatot teremtett. A műsorvezető felidézte Szászi egyik művét, amelynek világa egyszerre groteszk, szürreális és mégis nagyon is ismerős. A történet figurái mintha egy távoli sci-fi univerzumból érkeztek volna, ugyanakkor a néző könnyen ráismerhetett bennük a hétköznapi ember gyengeségeire, félelmeire és abszurditására.
Szászi Zoltán mosolyogva jegyezte meg: az irodalom és a színház mindig keveri a valóságot a fantáziával. A szereplők ugyan „kitalált lények”, de minden olvasó találhat bennük ismerős vonásokat. Talán éppen ettől működik az irodalom – mert képes tükröt tartani úgy, hogy közben mégis elrejti az arcokat.
Betegség, amely mindent átírt
A beszélgetés egyik legerősebb része akkor következett, amikor a költő saját betegségéről kezdett beszélni. Nyíltan vállalta: rákos megbetegedéssel kellett szembenéznie. Csontdaganatot, chondrosarcomát diagnosztizáltak nála, amely gyökeresen átírta az életét.
Nem dramatizált, nem keresett hatásvadász mondatokat. Éppen ez adta szavainak súlyát. Higgadtan és őszintén beszélt a kórházi kezelésekről, a műtétekről, a kiszolgáltatottságról és arról a lelki folyamatról, amelyen egy ember keresztülmegy, amikor először szembesül saját halandóságával.
A Kimondó stúdiójában ekkor érezhetően megváltozott a levegő. A beszélgetés már nem csupán irodalomról szólt, hanem arról az emberről, aki a sorokat írja.
„Listát készítettem azokról a művekről, amelyeket még meg akarok írni”
Talán a teljes beszélgetés egyik legmegrendítőbb mondata volt, amikor Szászi elárulta: a betegség idején listát készített azokról a könyvekről és művekről, amelyeket még szeretne megírni.
Ez a mondat egyszerre volt fájdalmas és felemelő.
A halál közelsége sok emberből elveszi az alkotás vágyát. Nála éppen az ellenkezője történt. A betegség sürgetéssé alakult át. Az idő hirtelen felbecsülhetetlen értékké vált, az alkotás pedig nem egyszerű munkává, hanem létkérdéssé.
A beszélgetés során elhangzott: azóta közel tíz könyvet sikerült megírnia.
Ez a teljesítmény önmagában is lenyűgöző, de még erősebbé válik annak tudatában, hogy minden oldal mögött ott áll a fájdalommal való küzdelem, az újrakezdés és az élni akarás.
A fájdalom mint alkotóerő
A Kimondó egyik legérdekesebb gondolati íve a fájdalom természetét járta körül. Vajon a szenvedés jobb alkotóvá teszi az embert? Szükséges-e a mély lelki vagy testi fájdalom ahhoz, hogy megszülessenek a legfontosabb művek?
Szászi Zoltán válaszai árnyaltak voltak. Nem romantizálta a betegséget, és nem próbálta hősi történetté alakítani saját szenvedését. Inkább arról beszélt, hogy a fájdalom megváltoztatja az ember látásmódját.
Aki átél súlyos testi vagy lelki megpróbáltatásokat, másként kezdi figyelni az időt, az emberi kapcsolatokat és önmagát is. Az élet intenzívebbé válik. A hétköznapi pillanatok felértékelődnek.
A költő szerint létezik valamiféle „katarzív fájdalom”, amely képes megtisztítani az embert. Nem azért, mert jó szenvedni, hanem mert bizonyos tapasztalatok után az ember már nem tud ugyanúgy tekinteni a világra.
