Messzi városok főutcáinak vasárnap délutáni kihaltságában érezheted azt az otthontalanságot, ami földönfutó életedet megnehezíti- jutott eszembe Márai Sándoron gondolkozván a szülővárosában, Kassán – szintén a hét utolsó napján.
Neki sem maradt igazi otthona, nem volt hova hazamennie. Átmenet volt München, Párizs, Budapest, Salerno, Genf meg a többiek – és a végén elviselhetetlen San-Diego is.
Otthont kiépíteni nem könnyű. Megtartani még nehezebb. A sors kegyeletteljes hosszútávú összjátékára van hozzá szükség. Kassán ilyen szerencsés időszak talán akkor volt, amikor a magyar és szász egymásrautaltságból kialakult a tudásra épülő kultúra gyakorlata. Az az időszak, melyben Lapiczida István kőfaragó mester abaújvári riolit tufából megfaragta a kassai dóm szentségtartóját, Illenfeld mester megöntötte a harangokat, vagy – hogy Máraira hivatkozzam: János mester kőbe véste a szeretett nő, Genovéva alakját. Igen , az az időszak volt ez, amikor a nők mosolya még olyan volt, mint a kamasz zsebtükréből visszaverődő napfény.
Ebből őrizhetett még valamit Márai, amikor a második világháború végén – húsz kilométernyi gyaloglás után Lolával Budára ért, és a Mikó utcai lebombázott házuk előtt leültek a járda szélére, és megfogta a kezét. A romok közül a szobájából még látszott néhány könyvespolc…
„… minden dög volt és rom, de bennem szabadság volt.“- írta erről már Svájcban, a genfi szállodában, ahol őt is a régi svájci-francia hagyományok szelleme várta: a mély csend, a figyelem, a valószínűtlen, békebeli konyha, a híres saláták, s ugyanaz a közönség – a milliomos genfiek, akik beköltöznek ide télire, mert így megtakarítják a fűtést. Szakállas, öreg angol nők, akik idejönnek enni az egyhangúan táplálkozó Angliából, kilencvenéves női Pantegruelek, akiket evés közben néha enyhén megüt a guta, vörösek lesznek és szédülnek, akkor kitámogatják őket a friss levegőre, ahol magukhoz térnek, aztán visszatérnek az étterembe és falnak tovább. Bugrisok Amerikából, káprázatos kocsikkal, új Studebakerekkel, melyeket még a svájciak is megbámulnak – és ő valósághűen ítélt meg.
Márainak ekkor már nem volt hova hazamennie. Azt a kassai bérházat a Fő utca elején, ahol a gyerekkorát élte már lebontották. A Mészáros utcai ház, ahol az ifjú korát élte, szintén idegen kézre került, egy kéményseprő tulajdonába. Mikor legutoljára Kassán járt olvasta a hírlapban, hogy ez a kéményseprő kiadó szobát hirdet ott. Benyitott hozzá. Az nem ismerte fel az írót. Márai végignézte a régen látott szobákat, látta a lepusztított valóságot és a szemle után csak annyit mondott a tulajnak: „Mégsem veszem ki, túl sötét!“
A kamasz zsebtükréből visszaverődő napfényt Amerikában sem találta meg Márai. Az otthon melegét San-Diegoban ugyan megpróbálták kialaktani, de Lola halálával Máraiban a remény utolsó gyertyaszála is csontig égett. Utána már csak a férfihoz méltó, mindennel számoló végső felkészülés következett, – és az utolsó gondolat, ami késztetést adott a jobb kezén a mutatóujjnak, hogy a fejéhez tett pisztolyon húzza meg a ravaszt.
Márai hamvait – a végakaratának megfelelően – az óceánba szórták. Ha az életében nem térhetett haza, már a poraiban sem kívánkozott. Mind ezek ellenére nem volt hazátlan. A magyar nyelv lett az otthona! Vajon tudta-e, hogy az életműve nem csak a magyar-, a világirodalmat is gazdagítani fogja?
Szaszák György
