Eckerdt Sándor a gazdag hagyományokkal bíró kassai képzőművészet egyik kiváló egyénisége volt a huszadik század második felében. Nagyon korán – életének hatvanadik évében, 1992. augusztus 24-én – fejezte be földi pályafutását. Születésének 90. évfordulója alkalmából szülővárosában – Kassán a Löffler Múzeumban 2022.szeptember 16-án a Nagy kék út végén címmel nyitnak figyelmet érdemlő kiállítást, amire portálunk olvasóinak figyelmét már most felhívjuk.
Eckerdt Sándor alighanem mindmáig az egyik olyan képzőművészünk volt, aki képes volt egyszerre két kézzel is rajzolni, sőt festeni is. Persze mindehhez az ihletett állapotban rengeteg belső szellemi és fizikai energiát kellett összpontosítania. Ezekről ő senkinek nem is beszélt. Hozzám is csak akkor nyitotta meg a „kaput“, amikor egy kassai kiállítása után alkotásai ihletésében egy verset írtam hozzá, amit oda is adtam neki. Ezt követően hívott meg a műtermébe, ahol az alábbi beszélgetést készítettem vele:
Mikor végignéztem a rajzaidat, arra gondoltam, hogy mintha témáidat nem te választottad volna meg, sokkal inkább azok téged…
Ez alighanem így van, hiszen ezek nem előre megtervezett rajzok. Nem vázlat után csináltam őket. Még csak azt sem lehet mondani, hogy volt valami előzetes ötlet, amit aztán kezdtem kibontani, csiszolgatni, szépítgetni, satírozgatni. Nem!
Hát akkor?
Nézd, én ösztönösen és tudatsan is ódzkodom attól, hogy ismételgessem magam. 1987-ben például éppen azért hagytam abba a festést, mert újat akartam kezdeni, és ezt csak rajzzal lehetett.
Hogyan?
Napközben még festettem, mert volt egy megrendelésem a kassai óvárosi esketőterembe. Nappal ezt fejeztem be, de este – úgy kilenc óra után – már csend volt otthon. Leültem a konyhában. Bekapcsoltam a rádiót. Erre szükségem volt. Minden rajzom zene mellett született. A zenéhez ugyan nem értek, de nagyon szeretem. Főleg a countryt és a dzsesszt. Mielőtt dolgozni kezdenék, teljes csöndre van szükségem. Mikor viszont már érzem az ihletet, akkor bekapcsolom a magnót vagy a rádiót.
Tehát ott, a konyhában kezdődött…
Ott. Egy tál alma volt előttem. Az almát ugyan igen szeretem rágcsálni, de most nem haraptam bele, mert azon kezdtem el gondolkodni, hogy – áttételesen – a nők hogyan harcolnak az almáért?! Mivel ott volt közelben a rajzlap, ezt azonnal le is rajzoltam. Minden ezzel kezdődött! Akkor még nem tudtam, hogy 44 rajz fog ilyen váratlanul, ilyen spontán módon kiszakadni belőlem. Néha hajnali háromig is rajzoltam…
Azelőtt is jellemző volt rád az éjszakai alkotás?
Nem. Ez csak ezekre a rajzokra vonatkozik – bár, egy időben festeni is megpróbáltam, de ez nem ment.
És miért pont 44 rajzot készítettél?
Ez teljesen véletlen. Mikor megrajzoltam a negyvennegyediket, a Találkozásokat , azt mondtam: elég! Vége, abbahagyom! Csinálhattam volna többet is, de úgy éreztem, most már valami mást kellene.
Közben egy rajzot sem téptél el?
Egy kivételével minden rajz megvan, ami ebben az időszakban készült. A katalógusba is a keletkezés sorrendjében kerültek be. Mondom, ez nem úgy készült, hogy ötven-hatvan rajzból választottam ki a legjobb negyvennégyet! A napot is megjelöltem, hogy mikor keletkeztek a rajzok. Kár, hogy az órát nem írtam rájuk.
És a széttépett?
Annak az volt a címe, hogy Mozart mint bonbon. Kaptam egy csomag bombont, s ebben a bombonok olyan papírba voltak csomagolva, amin Mozart képe volt. Az ötlet tetszett, ez indított meg – de ezt a rajzomat banálisnak tartottam, ezért eltéptem.
Az egyik rajzod címe: Táj, ahol születni szerettem volna. Bánod, hogy Kassán születtél?
Meglehet, hogy Kassán is létezik ez a táj, de még nem fedezték fel. Én lerajzoltam. Úgy vagyok ezzel, hogyha megkezdek húzni egy vonalat, az már elindítja a másikat. Ez így megy mindaddig, míg a vonalakból, a foltokból valami eszembe jut. Így született meg ez a táj is, ami szinte a bensőmből pattant elő. Ebben nem az a fontos, hogy ez a táj hol van, ez az én tájam! Olyan táj ez, amely nemlétezik, de létezhetne. És számomra létezik is!
1932-ben születtél. Az ifjúságod időszaka történelmi eseményekben elég változatos volt, mint mindenkié, aki Közép-Kelet-Európának ezen a részén élt. Ha visszatekintesz a gyerekkorodra, milyennek látod?
Legszívesebben az emberek szeretetére emlékszem vissza. Ott, a Kovács utcában, ahol laktunk – ahol apámnak hentesüzlete volt – olyan kisiparosok éltek, akik valóban tisztelték és szerették egymást. Semmi gyűlölködést nem éreztem ott. Nem volt az az elkülönítő megbélyegzés sem, hogy ez zsidó, az magyar, a másik meg szlovák. Összetartottak. A gyerekek egymással barátkoztak. Mintha nem is egy városban, hanem egy nagy családban éltem volna.
Kassán a nemzeti sokszínűség azt is lehetővé tette, hogy gyerekkorodban az utcán több nyelvet is megtanulj?
Az utcán csaknem mindenki magyarul beszélt. A gyerekek is. Az édesanyám testvére Bécsbe ment férjhez – úgyhogy néha egy hónapig is náluk voltam. Ott tanultam meg németül, de aztán elfelejtettem. Az elemit és gimnáziumi tanulmányaimból két és fél évet még az anyanyelvemen végeztem el, de a háború után megváltozott minden. A szlovák gimnáziumba úgy mentem, hogy egy szót sem értettem azon a nyelven. Ha mondta a tanító, hogy bodka, én nem pontot tettem, leírtam azt is. Nem is csoda, hogy bukdácsolni kezdtem. A helyzet csak akkor változott meg, amikor apám elküldött Lőcsére, egy jó szlovák ismerőséhez. Náluk laktam. Ott tanultam meg szlovákul. Ott jártam aztán polgáriba is. Később aztán már nem volt problémám a szlovák nyelvvel. Pozsonyban a képzőművészeti főiskolán sok szlovák és cseh barátra is szert tettem.
Máig tart ez a barátság?
Igen, de sajnos ritkán találkozunk, mert ezek a festők, illetve színészek Kassától messze, Brünnben, Prágában, Pozsonyban, Pesten élnek.
Térjünk vissza a rajzokhoz. A 44 között van egy, a Festő és modellje, amit két kézzel egyszerre rajzoltál…
Igen, ezt a Kopasz énekesnő látogatása Raffaellónál a Vatikánban című rajz után készítettem. Fáradt voltam. Eszembe jutott, hogy megpróbálom két kézzel – nos, ekkor készült a Festő és modellje. A fiatalság és az öregség döbbenete van ebben a képben. Ez egy nagyon szomorú rajz.
Értem, de hát azért nem mindennapi dolog, hogy valaki egyszerre két kézzel tudjon rajzolni…
Abból indultam ki, hogy ha a zongorista meg tudja tenni, hogy a bal kezével mást játszik, mint a jobbal, akkor ezt talán rajzban is meg lehet csinálni. Először az ábécé betűit kezdtem leírni. Először egyforma betűt mind a két kezemmel, majd úgy, hogy ballal az A-betűt, jobban a B-t írtam. Mikor ezt már tudtam, két különböző szó egyidejű leírását gyakoroltam be. Nos, ilyen alapozás után bátorodtam fel arra, hogy egyszerre két kézzel kezdtem el rajzolni. Számomra is meglepő rajzok szakadtak így ki belőlem.
És miért múlt időben mondod ezt?
A „kétkezes rajzokat“ először ceruzával csináltam, de eszembe jutott, hogy a bokszhoz hasonlóan csinálok tízmenetes rajzot. Csakhogy most már az egyik kezembe ecsetet vettem tussal, a másikba meg ceruzát. Tehát a vastagabb ecsetvonal és a vékonyabb ceruza kínálta lehetőségeit próbáltam meg ilyen módon kutatni. Tudom persze, hogy a profi boksz nem tízmenetes, de én a tizenegyedikre képtelen lettem volna. A tizedik után már a földre kerültem. Mert így rajzolni igen megfeszítő.
De nem adtad fel?
Az a dolog „tíz menet“ után befejeződött. Ezután színekkel kezdtem el csinálni valamit a rajzlapon. Nem tudom, hogy néz ki a bolondok karácsonya, de valami arra késztetett, hogy ezt a témát rajzoljam meg. Természetes asszociációként elsőként a gyertya jutott eszembe, ezért csináltam egy sárga kört, meg egy fekete csíkot. Ugye a színeknek megvan a saját logikájuk. Aztán következett a Fél vagonnyi báj című képem megrajzolása – közben a rádióból, vagy nem is tudom, hogy honnan, egy mondat megütötte a fülemet: „A süketnémák nem tudják elmondani az álmaikat.“ E mondat igézetében is csináltam néhány képet, mert annyira mélyen érintett…
Miben látod a munkád értelmét?
Nézd, azért vannak ezek a képek, mert muszáj megcsinálnom. Ha ezek a képek a kiállításokon a nézőket rádöbbentik olyasmikre, amiket ők is átéltek, vagy át szerettek volna élni – akkor az igen jó! Lehet, hogy az egésznek csak ennyi az értelme.
Ennyi volt, amit azon a műtermi beszélgetésen elmondott nekem Eckerdt Sándor. Itt ebben a műteremben teljesen bele tudott feledkezni az alkotásba. Sokszor a kifulladásig dolgozott. Ha pihenni akart, felült az autóbuszra arra a járatra, mely Kassa leghosszabb vonalán közlekedett – és nézte az embereket, a várost. Szerette Kassát. Lett volna módja külföldre menni, ott maradni, de ezt egy percig sem akarta, noha a szocialista ideológia igen távol állt tőle. Következésképpen ezért a rendszer kegyeltje sem volt. Ami, persze nem zavarta. A kétkezesek után újra pihennie kellett volna, de nem maradt ereje, s már nem tudott felszállni arra a buszra, ami elvitte volna az orvoshoz. Mentő vitte a kórházba, ahol – a kezelés ellenére – nem bírta tovább a szíve.
Csodálatos, amire képes volt Eckerdt Sándor, és fájó, hogy a további elképzeléseit – melyek pihentetőül szolgáltak volna az alkotó munka szünetébe – már nem valósíthatta meg. Örült, hogy visszakapta egykori családi házukat a Kovács utcán, melyben édesapjának hentes üzlete volt. Hozzá is látott az épület rendbehozatalához, felújításához. Képzőművészeti szabadiskolát akart nyitni, a tehetséges fiatalokat rajzra akarta tanítani. „Csinálunk majd príma kamara kiállításokat, baráti beszélgetésekre jövünk össze, szalonnát sütünk a kertben“ – mondta nekem nagy lelkesedéssel. Azt terveztük, hogy az első találkozóra a prágai írófejedelmet, Hrabalt hívjuk meg Szigeti Lacival, Grendel Lajossal és Hrapka Tibivel, de hát… a szalonnasütés elmaradt. Azt a tüzet együtt már csak a másik oldalon rakhatjuk meg…
Szaszák György
