Elhunyt Tarr Béla, a magyar és az egyetemes filmművészet világszínvonalú alkotója, akinek munkássága generációk gondolkodását formálta át a filmről, az időről és az emberi létezésről.
2023 nyarán, éppen a születésnapomon találkozhattam vele Kassán, az Art Film Fest Košice forgatagában. A fesztivál díszvendégeként érkezett a városba, ahol életműdíjat vett át – egy olyan elismerést, amelynek jelentőségéről ő maga is sajátos, sokatmondó módon beszélt.
Sürögtek-forogtak körülötte a szlovák sajtó munkatársai. Láthatóan nem igazán akart interjúkat adni, és nekünk sem volt könnyű megszólítanunk. Már indult volna tovább, amikor odaszóltam neki valamit – hogy mit, az maradjon a mi titkunk. Megállt. Megfordult. És egyszer csak megnyílt egy rövid beszélgetés erejéig.
Érezhető volt rajta a fáradtság. Elfáradt a sok egyszerű, felszínes kérdéstől: hogyan érzi magát a díj után, mit jelent számára az elismerés – és azoktól az interjúktól, amelyeket sokszor olyanok készítettek vele, akik nem igazán tudták, ki is ő valójában. Nem harsányan, nem panaszkodva, inkább csendes iróniával reagált minderre.
Az akkori kassai tudósításunkban szó esett a díjról is. Tarr Béla őszintén beszélt arról, hogy a díjazások valójában nem azt jelentik, amit sokan gondolnak róluk.
Filmjei nem sietnek. Időt kérnek. Figyelmet, türelmet, jelenlétet. És aki ezt az időt nekiadta, azt mélyen, visszavonhatatlanul megváltoztatta.
A kassai találkozás számunkra nemcsak egy interjú volt, hanem egy ritka, személyes pillanat egy olyan alkotóval, aki egész életében következetesen kívül maradt a zajon – és mégis mindannyiunkhoz szólt.
Nyugodjon békében, Mester.
Ifj. Szazák György, Főszerkesztő Ami Kassa
