Századunkban Jakoby Gyula, Feld Lajos, Löffler Béla, Csákó Károly, Eckerdt Sándor, Roskoványi István, Máthé János kassai magyar képzőművészek után Hegyesy Gyula grafikus- és festőművész 2018-ban, 85 éves korában költözött az égi műterembe. Kassán a Löffler Múzeumban ma az ő alkotásaiból a Fekete Nap címen nyitottak nagy érdeklődést kiváltó kiállítást. Portálunkon ebből az alkalomból Szaszák Györgynek azt a műtermi beszélgetését közöljük Hegyesy Gyulával, amit még a múlt század vége felé, 1993-ban készített, az akkor 60 éves művésszel.

Hegyesy Gyula kassai képzőművész műtermében először járok, de mivel a rajzait, grafikáit már korábban is ismertem, most nem ezek lepnek meg, hanem egy szobra! Egy régi paraszti szekér darabjaiból készített, afféle hatalmas felkiáltó jellé lényegülő alkotása. Honnan ez a kötődés a paraszti világhoz egy városi emberben? – kérdezem tőle.
  – 
Az őseim szepességiek. A nagyszüleim Késmárkon és Iglón éltek. Mikor édesapám befejezte a tanítóképzőt, a Szepsi melletti Bodolón kapott nevelői állást egy erdésznél. Innen került el később a csodálatos szépségű Szádelőbe tanítani. Ott feleségül vette a református pap lányát. A nővérem még ebben a faluban született, de én már Bódvavendégiben, mert oda költöztünk. Másodikos elemista koromig éltem ott. A faluhoz a gyerekkorom millió kedves szála köt. Arra emlékszem, hogy apám igen elfoglalt ember volt. Reggeltől késő estig dolgozott. De nemcsak az iskolaköteles gyerekeket tanította, külön foglalkozott például a legényekkel – és mindezen túl természetesen a saját kísérleteire is szakított időt. Villanyfejlesztő turbinát csinált, amikor errefelé azt sem tudták, hogy mi az áram. Elfoglaltsága miatt esténként én legtöbbet anyámmal voltam. Ő nagyon szeretett varrni és hímezni. Én viszont eleinte unatkoztam, nem tudtam mit csinálni. Anyám ezt észrevette. Állatokat rajzolt nekem kemény papírra, amiket kinyírtam, és játszani kezdtem velük. Később már én magam rajzoltam különböző állatokat és más figurákat. Négy-öt éves koromtól mindmáig megmaradt néhány rajzom. Az biztos, hogy már akkor is nagyon szerettem rajzolni.
– Mikor fordult ez a dolog komolyra?
   
– Kassán az iskolában észrevették, hogy jobban rajzolok, mint a többi gyerek. A tanáraim ezt látva mindig nehezebb témák megrajzolására ösztönöztek. Aztán megtudtam, hogy Feld Lajos grafikusművész foglalkozik a gyerekek rajztanításával is. Édesapám segítségével – aki ismerte őt – eljutottam hozzá. Később Bukovinszky Gyula festőművész is tanított. Mikor a képzőművészeti akadémiára jelentkeztem, már eléggé jó alapokkal rendelkeztem.
– Mikor dőlt el, hogy ezt a pályát választja élethivatásául?
   – Nekem két vágyam volt. A legfőbb az, hogy grafikus legyek. A másik a sporthoz kapcsolódik. Kosárlabdáztam, s állítólag eléggé jól. Ha nem kerültem volna be a képzőművészeti akadémiára, a testnevelési főiskolára alighanem felvettek volna.
  – A képzőművészeti akadémia az első nekifutásra sikerült?
  
– Először – 15 éves koromban – Prágában voltam felvételizni. A felvételit meg is csináltam, de korom és az érettségi bizonyítvány hiánya miatt nem vettek fel. A nevem ugyan ki volt írva. A felvettek közé, de amikor a szóbelin meglátták, hogy milyen fiatal vagyok, elmosolyodtak, és azt mondták: „Jöjjön később, jó lenne, ha előbb elvégzené a gimnáziumot.“ Igen megsértődtem! Azt mondtam, soha többé nem veszek ceruzát a kezembe.
  – Meddig bírta ki?
  – Még egy fél évig sem. Pozsonyban próbáltam szerencsét – és fel is vettek az akadémiára. Nem bántam meg, hogy jelentkeztem, mert jó tanáraim voltak. Dezider Millýnél végeztem a tájképfestői szakon, de az első három éven Peter Matejka tanított. Végtelenül komoly, rendes ember volt az egyik is, a másik is. Természetesen mások műtermeibe is bejártam. Láttam, hogy festenek Želibskýnél, Csemiczky Lászlónál, grafikára Hložíkhoz jártam, Dubay volt akkor az asszisztense .
– Mindez az ötvenes évek legelején történt. Milyen légkör uralkodott akkor a pozsonyi képzőművészeti akadémián?
  
– A városban az akkori kiállítások már a rezsim éltetésének célzatosságával rendeződtek, de az iskolában nem ez a szellem uralkodott. A tanáraink szabadgondolkodású, művet emberek voltak, minket sem vezettek a társadalmat hozsannázók soraiba. Azt csak később lehetett érezni, hogy vaskezek tartják a diákokat. Mi ezt még megúsztuk.
– Milyen elképzelésekkel jött haza Pozsonybók Kassára?
   
– Kassa eléggé erős festő- és szobrászközpont volt már akkor is. A festészetben Jasszusch Antal, Jakoby Gyula jelentette a csúcsot, a grafikában Feld Lajos, a szobrászatban pedig Löffler Béla és Máthé János. A művészek, ha nem is fényesen, de azért meg tudtak élni Kassán. Azt hittem, én is csak boldogulok valahogy. Azt nem mondom, hogy csalódtam, de azért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Minket – akkori fiatalokat – nem nagyon támogatott senki. Egy évnyi küszködés után kénytelen voltam állást vállalni. A művészeti alapiskolában kezdtem tanítani, majd 1964-ben az eperjesi bölcsészkarra vettek fel képzőművészetet tanítani. Harminc éve ez a legbiztosabb pénzforrásom.
   – Úgy kell et értenem, hogy a szűkös anyagi lehetőségei gátolták a művészi programja kibontakoztatásában?
  
– Ahhoz, hogy az ember egy komoly programba belekezdjen, sok minden kell. Még az alapanyagok: vászon, festékek, rámák stb. Beszerzése sem jelent olcsó mulatságot. Ha pedig az ember nem keres eleget és a családjától kell ezekre a célokra elvonni a pénzt, akkor nagyon meggondolja az egészet. Nem tagadom, én ilyen okokból kezdtem el annakidején rajzolni – arra gondolva persze, ha változik majd a helyzetem, ezeket a tanulmányokat felhasználom a festészetemhez. Közben viszont annyira megszerettem a rajzot, hogy most már teljesen lefoglal, betölti az életemet. Kielégít az a gradáció, ami a rajzon belül megoldható. Nekem később már valahogy nem is hiányoztak a színek. Itt-ott persze azért festettem is. Egy viszont biztos: külső hatásr4a a művészeti felfogásomon nem voltam hajlandó változtatni. Kezdettől fogva az vezérel, hogy olyannak mutassam meg a való világot, mint amilyennek én érzem és látom. Azt vallom, hogy az ember tudja tökéletesíteni a munkáját, de amit a saját önszántából  és meggyőződéséből jónak tart, azon nem igen kell változtatni. És még valami: a próbálkozásokat fiatal korban engedheti meg magának az ember, később már nem. Aki becsületesen, kitartóan dolgozik – és jó cél felé halad, az előbb vagy utóbb hitelt érdemlően megmutatkozik. Persze, a saját árnyékát senki nem ugorhatja át.
– Önnek leginkább a természet az ihletője, de hadd kérdezzem meg: a témaválasztásai mennyire véletlenszerűek?
   
– Szeretem azokat a témákat, amiket más ember nem vesz észre. Az emberek kilencven százaléka felsóhajt és azt mondja: jaj de szép ez a táj – és másfelé néz, nem oda, ahol a legszebb. Kellő kíváncsiságra és tapasztalatra van szükség ahhoz, hogy az ember igazán felfedezze, ismerje a táj sajátosságait, változatosságát. Vannak, akik odavannak egy fasor láttán. Én nem hatódom meg ettől a látványtól, nem is szeretem, mert művinek tartom, „vonalzó mellett“ ültették az emberek. Az olyan helyzeteket szeretem, azok az én témáim, amiket a természet alkotott. Ezek megihletnek. Ezek többnyire nagyon egyserű témák, de nagyon szépek.
   – Ebből arra következtetek, hogy ha csak teheti, szívesen barangol a természetben…
   
– Rengeteget járok a természetbe – és természetesen gyalog, hogy lépésről lépésre érezzem a hatást.
– Az élményeket pusztán ceruzával papírra vetni nem könnyű…
   
– Festékkel sem könnyű! Semmivel sem könnyű! Mindenekelőtt a táj rendezettségét kell ismerni. Ha erre sert teszünk, akkor ezt nagyon egyszerű módszerekkel ki lehet fejezni. Persze míg erre rátalál az ember, rengeteg rajzot elront, de ha van türelme, a titkot megfejtheti.
– Önt a természet meditációra is készteti?
   
– Arra is, mert amit látok, azon elgondolkodom. Persze nem ez a képzőművészet egyetlen kapuja. Vannak képzőművészek, akik szintén sokat járnak a természetbe, de nem a természetet rajzolják, az érzelmeiket viszik papírra vagy vászonra.
   – Ön akkor megy ki a természetbe, amikor egyedül akar lenni?
   
– Nem, nem. Én nem szeretek egyedül lenni. Persze van úgy, hogy a természetben félrehúzódom, mert annyira leköt a látvány – és ilyenkor arról is megfeledkezem, hogy mások is léteznek, de valójában még ilyenkor sem vagyok magányos. Végsősoron megnyugtató az a tudat, hogy az ember soha nincs egyedül.
– Ha alkot, akkor sincs szüksége az egyedüllétre?
   
– Ha kint, a természetben rajzolok, engem nem zavar, ha nézik. Ha kapál egy ember a határban, annak is odaköszönnek, megkérdezik tőle, hogy nem fáj-e a dereka. Ez hozzá tartozik az élethez.
– És a műtermi magány?
   
– Szeretek itt lenni, mert megnyugtató. Rengeteg holmi, használati tárgy van itt, ami kell a munkámhoz, amire szükségem van, amik jó, hogy kéznél vannak! Aztán meg az i fontos, hogy itt nem kell vigyázni, ha mondjuk a cigarettáról leesik a hamu a padlóra. Szabadnak érzem magam ebben a helyiségben – ez a legfontosabb.
– Ezek a kovácsolt harapófogók a falon szintén az alkotás kellékei?
   
– Csak áttételesen. Ezek nagyapámat jelentik. Ennyi maradt meg belőle. Kovács volt a depóban.
– És ez a régi kürt, meg a hegedű?
   – A kürtöt megsajnáltam, mert kiakarták dobni. Szeretek elrakni minden olyan értéket, amit emberi kéz csinált. A hegedű az édesapámé volt. Már lószőr sincs a vonóban. Van egy csendéletem, az Egyhúrú hegedű a címe. Ezt a rajzot akkor készítettem, amikor édesapám már igen beteg volt, és tudtuk, hogy nincs remény.
– Jakoby Gyula is lerajzolta agonizáló édesapját. Ön is sokat gondol a halálra?
   
– Ki nem gondol erre? Fiatal emberek halnak meg körülöttem. Az ember sohasem tudja, mikor fejezi be. Eckerdt Sanyi – a szomszédomban volt a máterme – az utolsó pillanatig tervezgetett. Mennyi mindent akart még! Én ugyanilyen vagyok. Amíg csak bírom emelni a kezem, addig rajzolni fogok.