A gondoskodó szeretet
Van Löffler Béla szobrászművésznek egy vörösmárványba faragott, nőt ábrázoló mellszobra. Ebben az esetben hátrahajtott fejjel, széteresztett, vállra hulló hosszú hajjal mintázta meg Schönherz Klárát – későbbi élettársát-, akinek itt az arca is igen beszédes, hiszen a fájdalom és a szeretet valami teljesen egyedi összemosódásával mintha azt mondatná vele: „Íme, én élek. Egyedül maradtam. Mit kezdetek velem?”
1945-ben készült ez a szobor. Máig is sajnálatos mulasztásomnak tartom, hogy egyiküket sem kérdeztem meg soha, miként találtak egymásra. Azt tudtam, hogy Klára asszony ápolta Löffler beteg feleségét, majd jóval azután, hogy a szobrász megözvegyült, a barátságuk élettársi kapcsolattá, majd a legvégén hivatalosan is házastársi szintre emelkedett. Löffler Béla katolikus volt, Schönherz Klára zsidó. Mikor az említett szobor készült, Klára már sok mindent átélt. 1942-ben Budapesten Szombathelyi Ferenc, honvéd vezérkari főnöknél akart kegyelmet kieszközölni a halálraítélt bátyja, Schönherz Zoltán számára, de ő meghallgatás nélkül kidobatta. Semmit sem tehetett ebben az ügyben Serédi Jusztinián, egri érsek sem, akihez korábban egy olyan titkos levelet juttatott el, amelyben bizonyítékok voltak arra, hogy a német hadsereg megszállja Magyarországot. Ebben arra kérte a főpapot, hogy az ország függetlenségének megőrzése érdekében vesse latba befolyását. Schönherz Zoltán nem kapott kegyelmet. 1942-ben, a Margit-körúti börtönben felakasztották. Apja, a kassai likőrgyáros nem bírta elviselni, hogy a fiából kommunista lett, és így végezte. Ő még azelőtt meghalt, mielőtt a zsidókat Kassáról is elvitték az auschwitzi haláltáborba. Klárát az anyjával együtt vagonírozták be. Az első transzporttal vitték Auschwitzba. Mikor ott Mengele doktor elválasztotta őket egymástól, Klára még az anyja után kiáltott: „Este találkozunk!“ De, többé már nem látták egymást. Akiket a másik oldalra küldtek, azok mind a gázban végezték. Klárát egy lengyelországi német bombagyárba, munkára osztották be, majd Németországba vitték. A családjukból egyedül ő élte meg a háború végét.
Sokat tapasztalt, több nyelvet beszélő, művelt asszony volt. Az ilyen s olyan ideológiák olykor felerősödő áramai őt sohasem sodorták magukkal. Józanul, kritikusan szemlélte a környezetét. A háború után gyógytornászként kereste meg a kenyerét. Igyekezett segíteni a bajbajutottakon, és aki tiszta emberi kitárulkozással fordult hozzá, azt csaknem biztos, hogy a gondoskodó szeretetébe fogadta. Ezt a tulajdonságát persze Löffler Béla érezhette a legjobban, hiszen neki a mindennapi alkotómunkához jó feltételeket teremtett, s mint igazi szervező, a kiállítások körül is jelentős szerepet vállalt magára.
Egy késő nyári délután a Stósz-fürdői alkotóházukban kerestem fel őket. Béla bácsi a ház előtt köszörült egy készülő kőszobrot. Mondtam neki, hogy Klára asszonnyal akarok beszélni, mert érdekelne, hogy a gyáros Schönherz fiából hogyan és miért lett baloldali politikus. Alig egy negyedóra telhetett el az interjú készítésével, amikor Béla bácsi kőporos arccal és kézzel bejött a szobába. Látszott rajta, hogy valamit helyre akar rakni. Ilyen felfokozott érzelmi állapotban eddig még sohasem láttam. Nyilvánvaló volt, hogy nem csak a fizikai munka, de a benne felgyülemlett emlékek is arra késztették, hogy azonnal kiöntse magából, amit gondol. Ezt mondta: „Nem volt az olyan veszélyes, amit ők tervezgettek. Jelentéktelen volt Kassán ez a baloldali erő. Mi mindenről tudtunk, amit csinálnak. Ha akartuk volna, fél kézzel kisepertük volna őket Kassáról!“ Löffler Béla akkor a Horthy-hadsereg hadnagya volt Kassán. A sors úgy hozta, hogy később ez a zsidó asszony lett a legfontosabb támasza az életben. Tisztelték és szerették egymást. Mindketten tudtak valamit.
/2002/
Szembe a halállal
Spiró György Kvartettjét mutatta be a kassai Thália Színház. Van ennek az írónak rokon vénája Örkénnyel és a lengyel groteszk megalkotóival. És jó, hogy van, mert ebben az új században az emberiségről az emberiségnek éppen a mi régiónk történelmi tapasztalatainak birtokában lehet talán megszívlelendőt felmutatni.
Spiró ebben a tragikomédiában – egy konyhában – mindössze négy emberrel elénk tárja, hogy miként néz a halállal szembe a sztálinista tudatú munkáskáder és a hazatérő emigráns. Mindezt pedig úgy teszi, hogy elgondolkodtat a változás és a folytonoság, a gyorsaság és mérték eszményein, melyek ugyancsak megváltoztak néhány emberöltő alatt, mint ahogy a hit mibenléte is.
Hogy a helyzetünk talán mégsem reménytelen, arra az ad okot, hogy a közönség e darabot nézve önmagán is tudott nevetni. Igaz, néha keserűen, de olykor teljesen felszabadultan is.
/2002/
Lelkét felkapta a kasai szél
Kassa évszázadok óta őriz valami sajátos titkokat, amelyeket az idegenek annyira szeretnének megfejteni, de ezekhez teljes egészében soha nem juthatnak el. Ebből a relytéjes kassaiasságból a titok őrzői olykor fel-felvillantanak valamit, s ez máris olyan érintéssé lényegül, ami elég ahhoz, hogy a lelkileg nyitott egyéneket megbabonázza, s e városhoz kösse.
Roskoványi István festőművész e nagy mágusok egyike volt. Lényéből fakadóan nem is annyira a szavaival – noha kiváló társasági ember volt -,sokkal inkább a lényeget felmutató olajképeivel hatott. Mert hiába festett képet Kassáról annyi ide érkező idegen művész, hiába igézte meg őket Kassa, egy sem olyan, mint Roskoványi vallomása erről a városról. A titkot mi sem fejthetjük meg, de közelebb kerülhetünk hozzá, ha Márai Sándorral kimondjuk, hogy ez alighanem az itteni magyarságban rejlik, pontosabban azokban az értékekben, amelyeket évszázadok folyamán a szászokkal, szlovákokkal érintkezve Európa felé fordulva felépített és megalkotott itt. Roskoványi ezeknek a hagyományoknak volt az őrzője, felmutatója és továbbvivője. Nem készült még a halálra, hiszen csak ötvenöt múlt. Tele volt tervekkel. Alig több, mint egy éve kezdett kibontakozni új, nonfiguratív, absztrakt festői korszaka, melyben csak a rá jellemző színek izzása, maradt meg a korábbi időkből. „Mintha egy tiszta vízbe ugrottam volna, amelyben jó fellélegezni“ -vallotta be nekem, azt a reményét is kifejezve, hogy az elvont dolgok letisztultabb színekben kerülhetnek a vásznaira. Ez a kiteljesülés most már elmarad. Alighanem titok marad halálának körülménye is. Egy kassai magyar vállalkozó születésnapi ünnepségén vett részt, ahol megrendelést is kapott, valamint előleget a munkához. Este tíz óra körül távozott az ünnepségről és féltizenegykor találtak rá, amint fejsérüléssel eszméletlenül feküdt egy lépcsőházban. A rendőrség vizsgálja, hogy véletlen baleset történ-e, vagy valami más, mert a felvett előleget nem találták nála. Életéért az orvosok egy hétig harcoltak, de a kómából már nem tért magához.
Tegnap, öt perccel tizenkettő előtt lelkét felkapta a kassai szél, és magával vitte. Keressétek majd őt az évszakok színeiben, a kassai sikátorokban, a kapualjakba besüvítő szélben, a dóm és a színház közöti parkban álló platánfák leveleinek rezgésében, a kávéházak cigarettafüstjében – mert ott lesz ezután is, csak a látomásait most már nem a vászonra fogja festeni.
/2002/
