A különböző művészeti ágak közül Kassán az utóbbi bő százesztendő folyamán kétségtelenül a képzőművészetben születtek a legjelentősebb alkotások. Míg az immár lezárult életművek tekintetében a festészetben Jasszush Antal, Jakoby Gyula, Eckerdt Sándor, Roskoványi István, Csákó Károly, Hegyesy Gyula hagyatéka a legjelentősebb, a szobrászatban Löffler Béla és Máthé Jánosé. A galériák természetesen őrzik ezeknek az alkotóknak a legjobb munkáit, de – főleg azok esetében, akiknek nem született gyerekük – tehát nem maradt utódjuk – úgy rendelkeztek, hogy a házukat, benne saját alkotásaikkal és gyűjteményeikkel együtt Kassának ajándékozzák. Ennek a gesztusnak köszönhetjük, hogy városunkban az Erzsébet utcán betérhetünk a Löffler Múzeumba, a Kovács utcán az Eckerd Múzeumba – és rövidesen a Máthé Múzeumot is felkereshetjük majd a Horolezecká 1. szám alatt, a Csermelybe vezető út első leágazásánál, a futballstadion után, hiszen Máthé János özvegye, Eva Mathéová doktornő – aki a múlt év karácsonyakor életének 90. évét is betöltötte – felajánlotta a városnak megboldogult férje házát, benne a műteremmel és a szobrokkal. Kassa képviselőtestülete egyhangú igennel fogadta el ezt a felajánlást. A 2019-ben már nemzeti kulturális örökség védelme alá vett házban – a most elfogadott adományozás folytatásaként -még hátra van a jogilag megkövetelt leltározás elvégzése, majd a múzeum működési szabályzatának jóváhagyása.
Máthé János szobrászművészről tudnunk kell, hogy 2012-ben – 10 nappal a 90. születésnapja előtt – halt meg. Hogy a képzőművészet számára is járható út lesz, ez már fiatal diák korában eldőlt, hiszen a jó hírű kassai premontrei gimnázium rajztanára már ekkor felfigyelt a tehetségére és ösztönözte az előre lépésekben. Nyilván az is hatással volt rá, hogy a két világháború között Kassa múzeumában grafikából bemutatták a legújabb európai törekvések eredményeit is. 1945 után a tehetséges kassai fiatalok közül Máté János volt az első, aki a szobrászati ismeretek elsajátítása végett már nem Budapestre, hanem a Prágai Képzőművészeti Akadémiára jelentkezett, amit sikeresen el is végzett. Hazatérve Kassára, a szülővárosában képes volt arra, hogy egyedi módon, sajátos lelkierővel igen kifejező formai megoldásokkal újítsa meg a szobrászatot. Kassa szocialista időszakában inkább csak megtűrt, de nem támogatott alkotóként létezhetett, aminek az volt az oka, hogy Istenhívő vallásos meggyőződését nem tagadta le. Szobrászati tevékenységéért az első és utolsó kitüntetést csak a rendszerváltozás után, 2007-ben kapta meg. Kassa város díját ekkor vette át. Az alábbi naplóbejegyzésem ennek alapján, egy véletlen utcai találkozás érintéseként született meg:
Fekete ruhában, fehér ingben, fehér hajjal, a feleségébe karolva befordul a Lőcsei-ház sarkán – és én az utca másik végéről jövet azonnal felismerem, hogy ez Máthé János, a szobrászművész, a huszadik század elején induló nagy kassai képzőművészcsoport utolsó mohikánja.
x x x
Ahogy közeledünk egymás felé, hirtelen arra gondolok, hogy hol van már az a Kassa, amikor Bethlen Gábort erdélyi fejedelem 1626. március 1-én Branderburgi Katalinnal itt, a Lőcsei-házban tartotta esküvőjt, és hol vannak azok a premontrei diákok, akik annak idején a másik oldalról, a templom kriptájából kilopták Báthory Zsófia koponyáját és itt, ezen az utcán fociztak vele?!
A Lőcsei-ház még ma is áll, Szathmáry György építette a 15 század elején és Thurzó Elek ajándékozta 1542-ben Lőcse városának, aki a kereskedőit szállásolta el itt, s innen ragadt rá ez az elnevezés. Megvan a templom is, melyet Báthory Zsófia építtetett, és a koponyája is visszakerült fia, I. Rákóczi Ferenc földi maradványaihoz, a templomi kripta hideg világába.
Fájó dolog számomra látni, hogy a lassan közeledő Máthé János is már az ő világukba készülődik. Megteheti. Ha már nem is lesz, a szobrai itt maradnak utána. Igen, minden valamire való embernek kell építenie-készítenie valamit. Vagy egy dómot, vagy legalább néhány szobrot faragni…
Nem volt könnyű élete neki sem. Még nagyon fiatal volt, amikor a második világháborúban katonaként őt is az orosz frontra kényszerítették. Ott puskatussal verték szét a fejét. Életét annak köszönheti, hogy halottnak tette magát, majd az egyik rátaláló bajtársa megtalálta, látta, hogy él, ezért a vállára kapta és cipelte. Szaladt vele száz métereken át, ahogy csak bírt. Eszméletének visszanyerése után füvek, levelek harmatával próbálta lázas szomjúságát oltani. Hazakarült valahogy. Az új világban Feld Lajossal, Jakoby Gyulával ellentétben ő lett az első, aki képzőművészeti tanulmányait már nem Budapesten, hanem Prágában végezte. A hatvanas években megint egy hajszálon múlott, hogy ígéretes pályája megszakad. Autóbaleset érte Miskolcon. Kopponyacsonttörést szenvedett. Az orvosoknak köszönheti, hogy visszahozták az életbe. Igaz, elfelejtett beszélni. Arra sem emlékezett, hogy szobrászművész volt. A felesége – aki maga is orvos, a kassai gyermekkórház igazgatója volt – tanította meg újra beszélni. Mikor emlékezetét valamelyest visszanyerte, előfordult, hogy a városban járva bírálni kezdett egyes köztéri szobrokat, köztük olyat is, amit ő készített, de nem akarta elhinni, hogy neki ahhoz az alkotáshoz valami köze lett volna. Mindezt pedig csak azért mondom el, mert úgy tapasztalom, hogy a másodszori újraszületése után hozott valamit magával a lét és nemlét határáról is. Valami rejtélyes, megértő mosoly ez, ami kőbe vésve, bronzba öntve, fába faragva is sugároz szinte minden utóbb készült alkotásából. Mintha Huszárik Zoltán és Pilinszky János ethoszával rokon módon építkezve bontaná ki számunkra sajátos üzeneteit. De ezt a titkot csak megérezni lehet, egy szóval kimondani nem. Benne van ez a Fésülködő nő című bronzszobrában is, melyet az észak-városi egészségügyi központ elől most szállítottak el. Kladek Gábor, a legmegszállottabb városvédő vett észre, hogy a szobor talapzatán a csavarokat megengedték, tehát el akarták lopni, de még sikerült közbelépnie. Fájó, hogy a 21. század elején is vannak annyira lecsúszott emberek, akik bronzszobrok hulladékként való értékesítéséből akarnak pénzhez jutni…
Tud az esetről Máthé János is. Védeni nem próbálja meg őket, amikor találkozunk, de azzal a bizonyos titokzatos mosollyal a szemében a szája mégis megértően azt mondja: „Nem csak ők felelősek azért, hogy így kell élniük.“
Nem folytatjuk tovább. Mindhárman tudjuk, hogy a lényegi dolgokról az utcán kevés beszélgetni. Hívnak is, hogy álljak meg náluk, ha szükségét érzem a találkozásnak – és tudom, hogy részükről ez nem csupán udvarias gesztus. Örülök annak, hogy végre a város díját is megkapta. Ma vette át, a régi városházán, azért van feketében. Így, ebben az öltönyben állt előttem néhány éve Eckerdt Sándor, fiatalabb képzőművész barátja koporsója mellett is. Nem tudom elfelejteni, hogy amikor a koporsó merülni kezdett a süllyesztőben, zokogva tört fel belőle: „Nekem kellett volna ott feküdnöm!“ A korra való tekintettel gondolta ezt így, de hát ő is tudja, hogy a sorrendet más igazságok – sokszor általunk nem ismertek – együtthatása határozza meg.
Szaszák György
