Kassán a Magyar Jelenlét Házának FiguratiF Galériájában pár nappal ezelőtt Üvöltés címen nyílt meg Szabó Ottó festőművésznek, a Rovás elnökének új kiállítása. Az alkotóval a megnyitó másnapján beszélgettünk.
Az üvöltés több, mint a leghangosabb emberi kiáltás. Miért ezt a címet adtad a kiállításodnak?
Itt én nem emberi, inkább farkas üvöltésre gondoltam. Inkább erről van szó. A kiállításon az Ipolynyéki Keresztút több képe látható. Ez a keresztút az ember fia szenvedéseiről szól. Szenvedéstörténet. Az ember fiát pedig János a Jelenések könyvében báránynak nevezi. Sőt, a Jézus követők nyájba tömörülnek. A vezetőjük pásztornak mondja magát. Én valójában azon dühöngök: hogyhogy nem hallják meg az üvöltést? Hogy körül vettek minket a farkasok! Főleg az dühít, hogy a főpásztor a farkasok lábát mossa az ünnepek alkalmával, nem figyel arra oda, hogy meg kellene a nyájat védeni!
Fogalmazhatunk akkor úgy is, hogy itt az üvöltés és a kísértés drámájáról van szó?
Igen-igen! A keresztény ember valójában olyan közegben nő fel, hogy ez az örök bűntudat keresztként nehezedik rá. Nem csak családi viszonylatban, az egész kultúránk a bűntudatra épül. Ez alól, ha az ember szabadulni akar, akkor máris jön a szabadság szinonimája, ami egy más értelmezésben kifejezve nem egyéb, mint – a szorongás. Nézd meg, ha az ember hirtelen felszabadul a láncai alól, azonnal el kezd félni.
Nem abból az elfeledett emlékünkből eredhet ez, hogy valamikor tudtuk, hogy minden egy-szerű volt, de két-ségbe estünk – és ma már nem is tudjuk, hogy miből ered a kétségbeesésünk?
Lehet. Én azt tudom, hogy ezt a szorongásérzést nagyon érdekesen, sokféle képpen át lehet élni. Az ember valahogy úgy fogja fel, hogy nem férek be a közegbe. Vagy nem teljesen. A homlokom, vagy a fejem teteje már hozzáér a mennyezethez. Tehát elég szoros körülöttem minden. Nem egészen így van ez! Bár a képzőművészetben is – ha a kompozíció úgy van megszerkesztve, hogy a fő mondanivaló fölötti rész kevesebb, mint a fő mondanivaló -, akkor szorongó érzés keletkezik. Azt szokták mondani, ha tájképet festenek, hogy ott a kép egyharmadán legyen a táj, kétharmadában a felhők – akkor ez olyan hatást fog kelteni, amitől az ember jól fogja magát érezni a kép előtt. Ezt meg lehet úgy is festeni, hogy egyharmad lesz az ég, alatta lesz a rét, még ha virágokkal is – már egy kicsit furcsa érzéseket fog kiváltani. A képzőművészet ilyen alap jelekből, ikonokból, ilyen képírás-szerű valamiből fejlődött idáig, ahol most van. Nem kell messze menni: az autódban ülsz, és akkor fel van rajzolva a két fényszóró. Az egyik balra néz, a másik jobbra néz. Na, és melyik az első lámpa? A baloldalsó! Ezek mind olyan dolgok, hogy balra el fele megyünk – visszajövünk. Ezek ilyen furcsaságok, de nem tudni, hogy milyen mély ősi helyen vannak ennek a gyökerei, de ott vannak valahol.
A szabadságérzet és a szorongás nálad élmény szerűen összekapcsolódott-e valamikor?
Akkor tapasztalom meg, amikor például lovagolok. Mint afféle hajdani füves puszták lovas népének a leszármazottja neki iramodok a mezőnek – hű, micsoda érzés ez!
De ez a száguldásból adódó szabadságérzet, hol van itt a szorongás?
Ott van a tudatomban az is, hogy megbotolhat a ló. Lezuhanok, összetöröm magam, de ez ilyenkor nem számít. Nem fogom vissza a lovat, sőt inkább arra ösztönzöm, még jobban vágtasson! Nem mondhatok mást: mikor ott, a lóháton belekap a szél a hajamba – szabadnak érzed magam. De a szorongás ott van ebben is!
A szorongás és a bánat a most kiállított képeiden is ott van, de ez a témából is adódik, hiszen az alkotások bő háromnegyed része a Keresztutat dolgozza fel. Te mindezt a feketéből a sötét tónusú színek útján a fény felé vezető megoldásaiddal drámaivá tudod fokozni. Ráadásul úgy, hogy ezáltal a néző gondolatában próbálsz meg világosságot teremteni.
Az olajfestés technikája a sötétből a világos felé halad. Egy sötétebb háttérből vált át a középső tónus felé –ezt szokták használni, tehát világosítják felfelé a képet. A fény felé, persze az igény szerint sötétíthetik is tovább. Valójában drámai hatást ezzel lehet elérni. Én talán azért lettem festő, mert már gyerek koromban óriási hatással volt rám Leonardo meg Caravaggio. Az úgynevezett ködös homályt a képen Leonardo kezdte alkalmazni, ami nála az alapozásnak felelt meg, de ott is hagyott belőle. Tökéletessé ezt Caravaggio fejlesztette, aki eleve egy sötétbarnára lealapozott képre csak a gyertya fénye által megvilágított modell színeit festette fel. Nem festett hozzá sok más egyebet. De ez attól függött, hogy mennyi ideje volt a menekülésre, mert ugye ő folyton menekült. Vannak azért többé-kevésbé kidolgozott képei. Ezek a kevésbé kidolgozott képek ezek azok, amelyek az embert teljesen rabul ejtik. Aztán ugye, van egy fontos definíció Imanuel Kanttól, ami szerint a dolgokat a mi agyunk rendező tevékenysége is alkotja. Ez valójában azt jelenti, hogy az önmagában lévő világ megismerhetetlen, mert azáltal, hogy mi megismerjük, át is faragjuk a saját képünkre.
Neked korábban volt egy eléggé hosszú olyan korszakod, amikor szinte fehérré világosítottad a képeidet…
Igen-igen! Akkor nagyon erősen élt bennem az a szándék, hogy tegyük tisztába a dolgokat. Akkoriban megpróbáltam úgy és aszerint élni, hogy a pontosan meghatározott fogalom azonos önmagával. Ezzel a magatartásommal annakidején meg is bántottam rengeteg embert. Mindenkinek nyíltan megmondtam, hogy mit gondolok, hogyan képzelem.
Hogy jöttél ki ebből?
Volt egy olyan időszakom, amikor csak gondolatban festettem. Ültem a lealapozott vászon előtt, de nem vettem kezembe az ecsetet – holott egyre-másra születtek a jobbnál jobb ötleteim. El kezdtem ezeket leírni. Rengeteg szabadversem született így. Ez elég hosszú ideig tartott. Végül is az szakította meg ezt az állapotot, hogy egyszer beszóltak nekem: „Ne írj, foglalkozz már valami mással!“
Folytattad a festést, ami jó, de vajon megvannak-e neked azok a régi, papírra vetett gondolataid? Ha megvannak, hiszed-e, hogy újra ösztönözhetnek majd valamire?
Sok megvan közülük. Érdekes, frappáns gondolatok voltak ezek… Ha valamelyik e szabadverseim közül véletlenül a kezembe kerül, ma is meglep. Bízom benne, ahogy öregszem, úgy fognak visszajönni konkrét emlékekkel. Most úgy teljesen nem tudok még visszarévedni, mert annyi sok minden foglalkoztat, hogy kénytelen vagyok azokra fókuszálni. Olyan ez tudod, mint amikor este nem tudsz elaludni és el kezdesz arra gondolni, hogy: ne gondolj, ne gondolj – aztán amiatt nem tudsz elaludni, hogy folytonosan arra gondolsz, hogy ne gondolj. Szóval: bízom benne, hogy azok a versek majd még visszatérnek.
Legyen úgy!
Szaszák György
/fot.: Fábián G./
