Örök inkognitó – Négyszemközt Szabó Ottóval

Az inkognitó kifejezés a Magyar értelmező kéziszótár szerint a kilétünk eltitkolását jelenti, de gyanítom, hogy Szabó Ottó festőművész mégsem azért adta az Örök inkognitó címet a MaJel Rovás Központ FiguratiF Galériájában, Kassán most megnyitott kiállításának, mert szeretne valamit eltitkolni. Sőt éppen az ellenkezője lehet igaz, mert az ember létbevetettsége kérdéseinek vizsgálatával az őáltala megtalált igazságok képi megfogalmazásait tárja elénk. Tehát nem eltitkolja, megmutatja! És jó, hogy ezt teszi, mert ezzel az alkotópályájának minden bizonnyal egy újabb korszakába lépett. Persze, az továbbra is kérdés, hogy az emberi kitárulkozás mennyire lehet tiszta és valósághű? Nos, ezekről és más egyebekről is beszélgettem Szabó Ottóval a tárlatnyitást követő reggelen.

Milyen lelkületből és mennyire egyszerre szakadtak ki belőled a most kiállított festményeid? Kérdezem ezt azért is, mert a kiállítóteremben szinte még érezni lehetett a friss festékszagot…

A kisebb teremben látható kis méretű portré-szerű képek zöme a nyári alkotótáborainkban készültek, de a nagyteremben kiállított tizennyolc 70 x 120 cm-es képeket két hét alatt festettem meg. A felkészülés rájuk viszont legalább egy évig tartott! Itt vannak hozzá a vázlatok ebben a füzetben. Tudod, én az A4-es lapokat elhajtom négy felé, az oldalait felvágom és ilyen lapozható füzetet készítek belőle. Bárhol vagyok, ha várakozni kell ebbe rajzolok. Az orvosi rendelő várótermében, de a gyűléseken is. Nem tudom megfigyelted-e, hogy a gyűléseken unalmukban többen is rajzolnak. Vannak, akik csak firkálgatnak, de én megfigyeltem, hogy a többség általában csizmákat rajzol, vagy pisztolyokat, meg késeket. A nők főleg cipőket. Én meg olyan arcokat, amelyek némelyike a festményeimbe is bekerül.

A kényszerhelyzetekben végzett áltevékenységeinkről nekem most Pilinszky Jánosnak még a múlt század hetvenes éveiben a valós szocializmus kritikájaként megfogalmazott gondolatát juttattad eszembe, mely szerint: „Korunk legveszélyesebben terjedő betegsége a jelenlétvesztés.” Szerinted ez még tart ma is?

Persze. Mégpedig azért, mert ránk vannak kényszerítve olyan helyzetek, amelyek nem biztos, hogy megfelelnek nekünk. Ezért próbál az ember olyan gyakran félig itt lenni, félig ott -, de a maga teljességével csak ritkán. És ez a jelenlétvesztés, – úgy ahogy mondod. Kábaságban éljük az életünket. Kábaságban ülünk a gyűléseken, kábaságban szaporázzuk lépteinket az utcán, rohanunk valami cél felé, de nem látunk igazán.

Vagyis az éberségünkkel lenne baj – hogy most Hamvas Béla ide vágó észrevételére utaljak?

Igen mert, ha felébredne az ember, ha öntudatra ébredne, akkor elgondolkodna azon, hogy mit keresek itt? Én is most jutottam el ahhoz, hogy feladtam az oktatást. A múlt éven nagyon készültem Indiába. Egy kirándulást szerveztünk oda. Több barátom el is ment, de én itthon maradtam, mert még tanítottam. Azóta viszont megfogalmazódott bennem, hogy ez az egész tanítói dolog a szabad alkotóművésznek nem biztos, hogy jó. Bár a szabad alkotó művészek általában tanítanak – már csak azért is ugye, mert a szabad alkotó művészetből nem lehet megélni -, de pont ennek köszönhetőn aztán nem lesz ideje arra, hogy létre hozzon olyan alkotásokat, amiből meglehetne. Ehhez hozzá tehetem azt a meggyőződésemet is, hogy ez a mai világ – a mai művészettörténészek, teoretikusok, kurátorok által vezényelt dolog – teljesen tévút! Teljesen távolra visz a lényegtől. Még az is meglehet, hogy ennek a képviselői azért is annyira arrogánsak és agresszívek, mert a tudatalattijukban érzik, hogy helytelen, amit csinálnak. Mind ezek ellenére mégis afféle „pasztorációs” tevékenységet folytatnak, győzködik az embereket, mert úgy vélik, ha többen megfertőződnek, hátha mégis jó úttá válik.

Értem, amit mondasz, és a súlyát is a kijelentésednek. Mindebből arra is következtetek, hogy Te más úton haladsz. Elmondod, hogy milyen a Te utad, az hova vezet?

A kiállításom megnyitó szövegében is elhangzott, hogy én magam felé tartok, az átjárót keresem már. Amíg fiatal az ember, amíg úgy gondolja, hogy végtelen az ideje, addig azt fecséreli feszt. Elpocsékolja – így is lehet mondani. Bár ez egy érdekes szó: elpocsékolni. Nem arról van szó, hogy valami kapuzárási pánikban lennék. Inkább az: felébredtem! Igen úgy ahogy Hamvas mondja, vagy úgy ahogy Budha felébredt. Nézd: minden ember egy önmagába zárt külön világ. És ez az inkognitó tekinthető az emberi létezés alapstruktúrájának. Ezt már többen meg is fogalmazták. Kiergegard valami olyasmit is mondott, hogy az a kapu, ami ott van belül, az olyan, mint egy dupla ajtó, de amit csak egyszerre lehet kinyitni. Külön-külön nem lehet. Egyszerre nyitod és egyszerre zárod. Ennek az egyik szárnya a szeretet, a másik szárnya az istenfélelem. E nélkül nem nyitható az az ajtó. Mi, emberek tele vagyunk önzéssel, kicsinyességgel, irigységgel. Az irigység minden bűnnek az alapja. Minden az irigységből származik, a fő bűnöktől kezdve a halálos bűnökig – minden!Az is egy kapu, csak máshova vezet. Valójában már az én diplomamunkáim is ezekről a kapukról, az átjárókról szóltak. Már akkor is azt elemeztem, hogy nem egy kapu van ott, hanem több. Már a magyar népmesékben is benne van a tiltás felvetése, mert ugye a palotában is van egy utolsó szoba, aminek az ajtaját nem szabad kinyitni. Az összes többibe bemehetsz, várnak ott rád, de egybe nem! Az emberek többségének mégis ez az egy nem hagy nyugtot. Azt az ajtót ki akarja nyitni, azon be akar menni. Ilyen a mostani európai jelenünk is: kinyitották azt az ajtót, és bementek…

Az előző kiállításod címéül még az Üvöltést választottad, a mostani tárlatodon az Örök inkognitó jegyében falra akasztott képek közül engem legerőteljesebben az az alkotásod fogott meg, melynek ezt a címet adtad: Legyen már csönd, hogy meghallhassam Istent! Mi okozta az üvöltést és mi a csönd óhajtását? 

Lényegében ugyanaz: nézd, Jézus is letépte az oldaláról az övét, és azzal verte ki a kufárokat a templomból. Valószínű, hogy ő is üvöltött, kiabált, amikor kizavarta az embereket. Olykor én is azt érzem: muszály ordítani, üvölteni, hogy elegem van, itt álljunk meg, és ne tovább! Ez katarzist is jelent, egyfajta felszabadultságot hoz magával, és elindít egy új fázist.

Ez teljes mértékben észrevehető azon is, ha az utolsó két kiállításod anyagát összehasonlítjuk. Nagyon is feltűnik, hogy míg az előzőn megfestett figurák barokkos, olykor reneszánsz jegyeket is viseltek, most viszont teljesen másak. Ennek az okai között a lelki változásaidon kívül esetleg valamilyen szakmai felismerés is az okozója lehetett?

Farostlemezekre festettünk a nyári alkotótáborunkban. Először a hagyományos eljárásnak megfelelően a farostlemezen én is elvégeztem az alapozást, hogy az később visszatartsa az olajfestéket, ne érintkezzen a farostokkal, mert akkor az feloldaná, tönkre tenné. Mondom, először erre én is így festettem. Egyszer azonban megfordítottam ezt a farostlemezt, és megvizsgáltam, hogy milyen valójában az a fekete anyag, amivel bevonták. Terpentint öntöttem rá, jól beledörzsöltem, de nem oldotta! Mivel  – mint ahogy Caravaggió, úgy én is mindig a sötét alapból a fény felé haladva építem fel a képeimet – ezt a lehetőséget új kihívásnak tekintettem. Feketével felrajzoltam a kompozíciót a feketére – és így kezdtem utána a többi lépést, a vonalak és a foltok ötvözését. Ha megnézed ezeket a képeket, ezek afféle maszatolások. Nincs rajta egyetlen olyan nyugodt felület sem, ami tökéletesen meg lenne festve. Ha akarnám, a következő rétegek már tökéletessé alakulnának, már nagyon könnyen olyan barokkos képet festhetnék bármelyikből, hogy az na! De nem akarom. Ezek így érdekesek.

A képeiden is a sötétből a fény felé haladsz, mint ahogy talán lélekben is erre vágysz. A lelkiismeretedben mire jutottál, tudod-e, hogy ki vagy, mi a te valós neved?

Hamvas írja le a lélekről, hogy az úton, míg eljut oda, hogy Ozirisz megszólítsa, addig ami képekkel találkozik, azok az ő képei, attól nem kell félnie. Ezekről el kell mondania, hogy például: krokodil testvér tudom, hogy te, én vagyok.  Ezek is fontos dolgok. Elolvastuk valamikor és kérkedtünk vele egymás előtt, hogy én is olvastam -, de valahogy a tantusz nem esett le. Nem tudom,  de lehet, hogy nálam most ötven után az összes tantusz egyszerre fog lehullani.

Kiergegard ebben mennyire segített?- kérdezem ezt azért is, mert a kiállításod megnyitóján elhangzott, hogy a filozófusok közül ő áll hozzád a legközelebb.

Kiergegard könyvét a Vagy-vagy-ot még Mensáros Laci bácsitól kaptam. Még egyetemista voltam akkor, de ez folyamatosan befolyásolt. De valahogy vele is úgy voltam, mint Hamvassal. Egy csomó olyan rész van a filozófiájában, ami olyan, mintha én mondtam volna ki. Hogy is mondjam, hogy megértsd, amit gondolok? Olyan helyzet ez, mint amikor apám elmondja, hogy mit hogyan kellene csinálni, de én ott dühöngök, hogy hagyjon már békén!, Aztán eltelik néhány év, és én rájövök, hogy hű de igaza volt! Mostanáig tartott például, amíg rádöbbentem, amíg felfedeztem, hogy Nitse sem olyan nihilista, sátánista, istentagadó mint amilyennek megbélyegezték. Úgy perel ő Istennel, mint ahogy én is szoktam apámmal! Jobban hisz Istenben, mint bárki más. És tudod, hogy miért? Mert ami nincs, azzal nem lehet perelni!

Ebben tökéletesen egyetértek veled. Köszönöm a beszélgetést.

 Szaszák György