Messzi városok főutcáinak vasárnap délutáni kihaltságában érezheted azt az otthontalanságot, ami földönfutó életedet megnehezíti – jutott eszembe Márai Sándoron gondolkozván. Neki sem maradt otthona. Nem volt hova hazamennie. Átmenet volt München, Párizs, Budapest, Salerno, Genf meg a többiek – és a végén elviselhetetlen San-Diego is…
Miért is? Mert otthont kiépíteni nem könnyű. Megtartani még nehezebb. A sors kegyeletteljes hosszútávú összjátékára van hozzá szükség. Kassán volt ilyen: a reneszánsz fényével átitatott céhes-polgári évtizedek! Ez volt az a hosszú időszak, amikor a magyar és szász egymásrautaltságból kialakult a tudásra épülő kultúra gyakorlata. Az az időszak, amelyben Lapiczida István kőfaragó mester abaújvári riolit tufából megfaragta a kassai dóm szentségtartóját, Illenfeld mester megöntötte a harangokat, vagy – hogy Máraira hivatkozzam: János mester kőbe véste a szeretett nő, Genovéva alakját. Igen, ez volt az az időszak, amikor a nők mosolya olyan volt, mint a kamasz zsebtükréből visszaverődő napfény.
Ebből őrizhetett valamit Márai még akkor is, amikor a második világháború végén – húsz kilométernyi gyaloglás után – Lolával Budára ért, és a Mikó utcai lebombázott házuk előtt leültek a járda szélére, és megfogta a kezét. Ekkor a romok közül a szobájából még látszott néhány könyvespolc.
„… minden dög volt és rom, de bennem szabadság volt“- írta erről Márai már Svájcban, a genfi szállodában, ahol várta a régi svájci-franci hagyományok szelleme: „a mély csend, a figyelem, a valószínűtlen, békebeli konyha, a híres saláták, s ugyanaz a közönség – a milliomos genfiek, akik beköltöznek ide télire, mert így megtakarítják a fűtést. Szakállas angol nők, akik idejönnek enni az egyhangúan táplálkozó Angliából, kilencvenéves női Pantegruelek, akiket evés közben néha enyhén megüt a guta, vörösek lesznek és szédülnek, akkor kitámogatják őket a friss levegőre, ahol magukhoz térnek, aztán visszatérnek az étterembe és falnak tovább. Bugrisok Amerikából, káprázatos kocsikkal, új Studebakerekkel, melyeket még a svájciak is megbámulnak” – és ő valósághűen ítél meg.
Márainak nem volt hova hazamenni. A szülőházát lebontották Kassán. Az a Mászáros utcai ház, ahol az ifjú korát élte, szintén idegen kézre került. Egy kéményseprő tulajdonába, aki kiadó szobát hirdetett. Kassán járva ekkor Márai be is nyitott hozzá. Nem ismerte meg az írót. Márai végignézte a régen látott szobákat, látta a lepusztított valóságot, és a szemle után hidegen csak annyit mondott: „Mégsem veszem ki, túl sötét!“
A kamasz zsebtükréből visszaverődő napfényt Amerikában sem találta meg Márai. Az otthon melegét ugyan megpróbálták San-Diegoban kialakítani, de Lola halálával a remény utolsó gyertyaszála is csonkig égett. Utána már csak a férfihoz méltó, mindennel számoló végső felkészülés következett, – és az utolsó gondolat, ami késztetést adott a mutatóujjnak, hogy húzza meg a pisztolyon a ravaszt.
Márai hamvait – végakaratának megfelelően – az óceánba szórták. Ha életében nem térhetett haza, poriban sem kívánkozott. Márai viszont mégsem volt hazátlan: a magyar nyelv lett az otthona. Vajon tudta-e, hogy az életműve nem csak a magyar, hanem a világirodalmat is gazdagítani fogja?
/szaszák gy./
