A kassai magyar ipari szakközépiskola 1962-ben indított diáklapját, az Acéltollat, jóllehet ennek a félévszázadot megélt diákújságnak azért voltak olyan időszakai, amikor 800 példányban jelentették meg, és nem csak a diákok olvasták. Főleg a jó riportoknak, karcolatoknak és kritikáknak köszönhetően az 1970-es években a szülők is alig várták, hogy gyerekük a hétvégén haza vigye az Acéltollat. Ha családonként csak hárommal szorozzuk be a megjelent számok olvasóit, akkor is csaknem huszonötezres olvasótáborról beszélhetünk, amihez hasonlót diáklap esetében nem hiszem, hogy találunk még valahol Európában.
Hogyan kezdődött?
Az Acéltoll első száma 1962. december 21- én jelent meg, jóllehet a „kassai iparinak” már korábban is volt diáklapja. Amint az a történelem mélykútjából napfényre került, az iskola első diáklapja 1926. szeptember 15-én Kacaj néven jelent meg. Ezt a havilapot 1927. december 20-ig adták ki. Diáksajtóra ezután már csak 1942-ből találtunk utalást. Közlőmű címen ekkortól kezdve kéthavonta jelentették meg a többnyire szakmai cikkeket közlő újságot. A történelmi hitelesség megköveteli, hogy megemlítsük, szlovák mellékletet is tartalmazott ez a lap, és a Kacajtól abban is különbözött, hogy nyomdában készült. A Közlőmű 1945-ben szűnt meg, aminek politikai okai voltak, hiszen a hírhedt kassai kormányprogram közzététele után nem, hogy lapot kiadni, magyarul megszólalni sem volt szabad. Az ipari szakközépiskola magyar osztályai csak 1950-ben nyílhattak meg újra. Ebben a helyzetben nyilván nem véletlenül kellett egy bő évtizednek eltelnie ahhoz, hogy az újságkiadás iránti vágy, az íráshoz szükséges bátorság a tanárokban és diákokban ismét feléledjen. 1962-ig kellett erre várni. Az Acéltoll először nem is nyomtatott újság, hanem afféle „tace pao”, vagyis faliújság volt. Az első nyomtatott változat csak 1962. december 21-én jelent meg. Hogy miért ezt a nevet adták a diáklapnak, ennek sem írásos, sem szóbeli hitelt érdemlő emléke nem maradt fenn. A lap egyik legrégibb tanár szerkesztője, Kováts Miklós ezzel kapcsolatosan annyit tudott közölni, hogy ők még írtak acéltollal, sőt acél tuskihúzót is használtak – tehát lehet, hogy innen ered a névadás ötlete, de figyelmeztetett arra is, hogy Szegeden 1941-ben kiadtak egy hasonló nevű diáklapot, tehát az sincs kizárva, hogy ez motiválta a kassaiakat. Kováts Miklós azt viszont határozottan kizárta, hogy az ötvenes évekbeli szovjet „edzett acél“ ideológiából merítették volna az ötletet.
Négyszemközt az Acéltollról
Az Acéltollnak e fél évszázad alatt sok kiváló szerkesztője volt. Közülük többen az élethivatásuknak is az írást választották. Mi ezúttal Batta György – költőhöz, színműíróhoz, publicistához, Zolczer János TV-producerhez, illetve Hizsnyai Zoltán, költőhöz, műfordítóhoz fordultunk kérdéseinkkel:
1.Milyen emlékként maradt meg bennetek az Acéltoll, „iparista” időszakotok diáklapja?
Batta György: A felejthetetlen élmények tárházába tartozik, hogy ott lehettem az Acéltoll születésénél. Ez a „lap“ az indulásakor még nem is nyomtatott újság, hanem egy hatalmas faliújság volt. A szemem láttára olvasták a szünetekben diáktársaim, tanáraim az én írásaimat is. Én akkoriban /1960-62/ már aránylag ismert „szerző” voltam, verseim megjelentek a hazai magyar országos lapokban. Ebből az időszakból rossz emlékem nincs is.
Zolczer János: Engem csupa jó emlék fűz a laphoz. Több, mint három éven keresztül írtam, szerkesztettem, sokszorosítottam, terjesztettem. Az első verseim, riportjaim is itt jelentek meg. Akkor még magnóink sem voltak, a riportjainkat is kézzel írtuk. Sok volt ez a munka és időigényes is. A cikkeket egy olyan hártyapapírra kellett gépelnünk, amin nem hibázhattunk, mert nehéz volt korrigálni. Aztán ráhúztuk a hengerre – és jöttek az oldalak! Olykor a festéktől még a fülünk is maszatos lett, de élvezettel csináltuk, mert jólesett tapasztalni, hogy az írott szónak van hatása. Az Acéltollon kívül én aztán az Új Ifjúságba és az Új szóba is elkezdtem küldözgetni a cikkeimet. Újságírói ambícióimat megértették a tanárok, segítettek a kibontakozásban. Iskolaidő alatt is jöhettem-mehettem, ha az írásról volt szó.
Hizsnyai Zoltán: Az Acéltollban nem publikáltam sokat. Talán két- vagy három cikkecském jelent meg. Az egyikre viszont határozottan emlékszem, ebben az idősebb és a fiatalabb diákok közötti rossz viszonyt kritizáltam – persze a fiatalabbak szempontjából. Ebből aztán egy kisebb vita is kerekedett a lapban.
2.Hány lapszámot sikerült kiadnotok évente, hogyan történt a lap szerkesztése, gyártása?
Batta György: A lapot Kanócz János tanár úr szerkesztette, mi csak írtunk és az anyagokat gyűjtöttük. A faliújságon az írásokat csak akkor cserélték le, amikor az újakból elegendő összegyűlt. Akkoriban karikatúrákat is közölt a tace-pao szerű Acéltoll. Mikor Gagarint, az első embert fellőtték az űrbe, az osztályfőnököm beküldött a könyvtárba, becsukta rám az ajtót mondván: innen ki ne gyere, amíg nem írsz egy verset erről az eseményről! Ezt tette Szabados Gyurival is, aki már akkor is nagyszerű zenész volt. Az ő feladata az volt, hogy zenésítse meg az én zöngeményemet. Hát, ilyesmi is előfordult…
Zolczer János: Nyolcszáz tanulója volt akkor az iparinak. Az Acéltoll havi rendszerességgel megjelent. Általában ötszáz példányt adtunk ki, de néha nyolcszázat is. A sokszorosítás akkor még teljesen állami monopólium volt. Akkoriban bárki nem is sokszorosíthatott, mert féltek, hogy röplapokat, kormányellenes dolgokat nyomtathatnak ki esetleg – bár azt nem mondom, hogy ott állt volna felettünk egy rendőr, vagy valaki. Viszonylag liberálisan kezelték ezt a dolgot, de hát nekünk akkor eszünkbe sem jutott volna, hogy valami másra használjuk a sokszorosítót. A gyártás nagyon kezdetleges módszerrel történt: a fotókat ráragasztottuk a negatívra, a versidézeteket is sokszor kinyírtuk, és úgy tettük oda.
Hizsnyai Zoltán: Erre nem tudok válaszolni, mert a szerkesztésben nem vettem részt. Én ugyanis az idő tájt még a Thália szekerének kátyúkból való kirángatásában voltam érdekelt. Verseket ugyan már írtam, de hát az teljesen más, mint az újságírás. Később, a színházi tevékenységem befejezése után sem a publicisztika irányába nyitottam, hanem a szépirodalom felé. Ha olykor írtam is a lapokba, mindig a szépíró öntudatával és igényével. És hát másfél évtizedig irodalmi lapokat szerkesztettem: előbb az Irodalmi szemlét, aztán a Kalligramot.
3.Hányan dolgoztatok a szerkesztésben, kik voltak a meghatározó egyéniségek?
Batta György: Kanócz tanár úr bevonta a szerkesztésbe tanártársait is, így Fedorják Jánost és Breznyicky Lászlót. Az Acéltollat mindegyik tanár olvasta, sőt az egyes írásokról véleményt is nyilvánítottak. Megtiszteltetést jelentett bekerülni a lapba.
Zolczer János: A tantestület részéről Kováts Miklós tanár úr, a diákokból három szerkesztő, de vagy hat-nyolc további aktív segítő – és egyúttal szerkesztő társ is volt. Külsősként pedig 15-20 diák dolgozott be. Volt két grafikusunk is – egy komoly csapat segítette egymást.
Hizsnyai Zoltán: Csak Zolczer János nevét tudom felidézni, aki az én időmben – a hetvenes évek közepe táján – már nem csak az Acéltollat árasztotta el írásaival, hanem – diákként – például az országos terjesztésű Új Ifjúságot is, amely nagyjából ahhoz a korosztályhoz szólt, amelyhez ma az Ifi.
4.Rányomta-e bélyegét az életedre az Acéltoll, egyáltalán milyen szerepet töltött be a diákéveidben?
Batta György: Jó érzés volt együttműködni az Acéltollal, és közelebbről kapcsolatba kerülni a szerzőkkel és a tanárokkal.
Zolczer János: Nekem az Acéltoll, az iskola – és maga Kassa – a mindenem volt. Ez volt a próbálkozások, a lehetőségek időszaka. Az ipari az ugródeszka volt, de nem az ipar, hanem az újságírás felé. A nyári szünidőben már a pozsonyi szerkesztőségekben dolgoztam. A Hét, az Új Szó, az Új Ifjúság közölte a riportjaimat. A magyar tanárom Kováts Miklós volt. Felelni egyszer sem hívott ki, neki elég bizonyítékot jelentettek az írásaim.
Hizsnyai Zoltán: Mondjuk úgy: növelte komfortérzetemet. Jót tett az „iparista öntudatnak”, hogy a mi iskolánknak még lapja is van. Merthogy rendszeresen megjelenő saját újsággal korántsem minden középiskola dicsekedhetett akkoriban. Az Acéltoll ráadásul színvonalasan szerkesztett és írt diákújság volt. Legalábbis az én emlékezetemben ilyenként őrződött meg.
5.Ha egykori iskoládban a mai diákok azt kérdeznék tőled, hogy mire vagy büszke, mit értél el a nagybetűs Életben – mit válaszolnál nekik?
Batta György: Életem legnagyobb eseménye, hogy megtaláltam az Istent, és az, hogy magyarnak születtem. Munkásságomat szolgálatnak tekintem, mert tudom, hogy az élet értelme a szeretet eszményét megvalósítani.
Zolczer János: Készítettem filmeket, amik a világ körülbelül ötven országában kerültek sugárzásra olyan emberekről, akikről a dokumentumfilm-készítők csak álmodoznak. Riporteremnek alkalmaztam például Mihail Gorbacsovot, akivel egy ötéves szerződést kötöttem. Ő volt a filmjeim riportere, amelyek során meglátogattuk az amerikai Bush elnököt, János Pál pápát, Fidel Castrót, Kohl kancellárt, Simon Perezt, Arafatot – és ezekkel mindegyikkel öt-tíz napot eltöltöttünk. Büszke vagyok sok apró dologra. Mint például arra, hogy annakidején a kelet-német menekültek azért indultak el tömegesen, mert látták a filmünket, hogy már nem lőnek a határon, lehet menekülni. Büszke vagyok arra, hogy olyan embereket ismerhetek, mint például a volt magyar miniszterelnök, Némethy Miklós, aki megszüntette Kelet-Európa kommunista rendszerét Gorbacsovval együtt. Büszke vagyok a két lányomra, akikből még nem tudom, hogy mi lesz, de ugyanúgy gondolkoznak, mint én: vagyis, hogy az igazi érték az apró értékek felismerése.
Hizsnyai Zoltán: A legbüszkébb a legendás szerénységemre vagyok… Meg arra, hogy soha, semmilyen helyzetben nem szállt el az agyam magamtól. Nekem arról, hogy „büszke” különben is egy ízletes bogyó jut az eszembe, merthogy az én szülőfalumban az egrest nevezik büszkének.
6.Mit üzensz az Acéltoll mai olvasóinak, a mostani „iparistáknak”?
Batta György: Olvassanak minél többet, mert ma is a könyvekben tömörül a legnagyobb tudás. Izgalmas korban élünk – változik a világkép, a nemzetképünkkel együtt. A magyarság múltja visszanyúlik az ősidőkig, eleink ott voltak a civilizáció bölcsőjénél. Szent Koronánknak nincs párja sehol a világon – érdemes megismerni „képi programját“, vagyis azt az üzenetet, melyet mindnyájunk számára hordoz.
Zolczer János: Egy roppantul egyszerű dolgot: talán mindegy is, hogy mit, de valamit vegyenek komolyan. Nekem diákéveim alatt az Acéltoll volt ilyen. Valakinek lehet az, hogy jól rajzol, vagy ügyes a tornában, vagy bélyeget gyűjt. A lényeg: legyen valami, ami számára mindennél fontosabb. Ennyi kell ahhoz, hogy valamilyen területen örömünk, sikerünk legyen.
Hizsnyai Zoltán: Ha szabad, azt a szót azért nem mondanám ki, melyet Lenin apánk három ízben is fontosnak tartott kimondani – vagyis hogy: „tanulni!” Különben is, egy ilyen tanács fabatkát sem ér, ha nincs meg a diákban a természetes kíváncsiság (vagy ha szunnyad, és tanárai sem képesek felriasztani). Mindazonáltal persze én sem tudok mást ajánlani, mint a művelődést, illetve a műveltség személyre szabását. A személyes érdeklődési kör bemérését, fejlesztését, kiterjesztését – és folyamatos, egy életen át tartó kiszolgálását. S mindezt nem föltétlenül valami fennkölt és fölöttébb absztrakt cél elérése érdekében. Talán csak a lelki egyensúly, az emberhez méltó szellemi aktivitás fenntartása végett.
Az Acéltoll készítése régen és ma
Kezdjük azzal, hogy miből is állt egy Acéltoll előállítása régebben. Nos, először is, az oldalakat meg kellett szerkeszteni. A szöveget írógépen leírni, az ábrákat megrajzolni, a fényképeket megfelelő nagyságra elkészíteni, majd A3 méretű papírra összeállítani. Ezután erről az oldalról vékony alumíniumlapra készült kicsinyített másolat /A4/ egy elég bonyolult módszerrel. Kellett hozzá egy ún. Pilorisz nevű, fényképező gépnek is nevezhető apparátus, mely kb. 1,5 m x 1 m területet foglalt el /magassága 1,3 m/. Az eljárást itt most nem részletezzük, inkább rátérünk a további műveletre, mely egy kis offszet nyomdagépen történt. Ez ugyanolyan elven működik, mint a nagy nyomdagépek, de a miénk csak A4 méretre volt alkalmazható. A külsőszemlélő csak azt észlelte, hogy jó néhány henger folyamatos forgása közben repülnek ki a kész oldalak, percenként akár száz darab is. Ennek a működését talán érdemes követni. Az előbb említett alumínium lemez egy hengerre van kifeszítve, egy másik hengert gumi borít, egy harmadik henger a nyomdafestéket viszi az alumínium lemezre, de csak ott tapad rá festék, ahol betűk, vonalak, ábrák vannak rajta. Ahol a lemez tiszta, oda nem tapad festék, mert egy negyedik henger bevizezte. A lemezről a szöveg, az ábrák rányomódnak a gumival borított hengerre. Most már csak az kell, hogy a következő henger hozzányomja a beadagolt papírt a gumihengerhez, melyről az oldal tartalma a papírra kerül. Azt ne is tételezzük fel, hogy valamelyik henger néha lekésheti feladata teljesítését. Ez lehetetlen, mert mindegyik tengely fogaskerékkel kapcsolódik a többihez, így kényszerkapcsolat jön létre. Ugye milyen egyszerű az egész folyamat? Persze az első oldal hétszer ment keresztül ezen a procedúrán, csak közben a nyomdagépből ki kellett mosni a fekete nyomdafestéket és feltölteni a kívánt színű festékkel. Ez a lap háromszor volt megkínozva, mert a másik oldalára is nyomtattunk. A lap gyártása ma már nem ilyen bonyolult. A szerkesztés és a gyártás is a modern informatikai eszközök felhasználásával történik.
