A minap érkezett a hír, hogy életének 84. évében meghalt Gál Sándor költő-író, publicista, akinek az életműve kétségtelenül a felvidéki magyar irodalom igen jelentős részét képezi. Hírportálunk azzal a beszélgetéssel búcsúzik tőle, melyet akkor készítettem vele, mikor Kassáról kiköltözött Buzitára, ahol ebben a Kanyapta-medencei szép községben még sok könyvet megírt.
Gál Sándor a szlovákiai magyar irodalomban egyike azoknak a költőknek, akit az idő, mint filozófiai kategória, talán a legjobban foglalkoztat. A Lefelé élünk című versében például azt írja, hogy időtlenné porlad az emlékezet, a Szélfúvásban pedig azt tanácsolja, hogy bízzuk magunkat a szélfúvásra, mely a homokidőt elfújja előlünk. Fontos jelentése van az időnek a Szülőföld c. versében is, ahol könny és nevetés között árad az idő. A folyó című versében pedig nem másról, mint az örök tűz idejéről, illetve az örök idő tüzéről beszél. Sándor, nem sorolom tovább – inkább azt kérdezem, hogy abból a bizonyos tűz erejéből mi maradt a nyugdíjas időre, merthogy most ezt kell megélned?
Ebben az ellehetetlenült társadalomban az az abszurdum számomra – és gondolom, sokak számára is -, hogy az a tapasztalat, tudás, gyakorlat, amit az ember évtizedeken keresztül megszerez, azt egyszerűen: félreseprik. Valahogy úgy néz ki, mintha nem volna rád szükség többet ebben az országban. Ezt az ember az értelmével – egy idő után – valamilyen módon kompenzálja, és felkészül arra, hogy egy más dimenzióban, egy más helyzetben éljen, ami nem igen hasonlít ahhoz, ami korábban volt. Az átmenet nekem főleg azért volt nehéz, mert a keleti Naplót – melyben hat évnyi munkám volt – egyik napról a másikra húzták ki alólunk. Megérni egy ilyen kudarcot nem könnyű, és még nehezebb feldolgozni. Noha túl vagyok már rajta, a tudat alatt mégis bánt, hogy nem tudtam megtartani. Még fájóbb, hogy amit nem tudtam megtartani, azt nagyon valószínű, hogy nem lesz aki újra kezdje – és attól félek: nem is lesz kinek újra kezdeni ebben a térségben! No, de hogy a kérdésedre válaszoljak, az én nyugdíjas időm nyilván különbözik sok más embernek a nyugdíjas idejétől, mert a napi penzumot én ugyanolyan gyakorlattal dolgozom végig, mint amikor még munkaviszonyban voltam. Néha úgy tűnik, hogy többet is írok, mint korábban.
Megértem, hogy nehéz volt megemésztened azt a kényszerű helyzetet, amibe a Keleti Napló megszűnése után kerültél, de mindez gondolom végeredményben a költői vénádat kellene, hogy izgassa. Ezért kérdezem a te szóhasználatoddal élve, hogy ébred-e most nálad a versidő?
Mostanában elég kevés verset írok, mert a próza köt le. Tavaly ősszel kezdtem írni és az idén februárban fejeztem be egy kisregényt, és most egy másikon dolgozom. Persze olykor verset is írok, de itt az időtényező teljesen más. Az egy ember ideje teljesen elkülönbözik attól az időtől, ami a versidőt jelenti. Az egy ember ideje a születés és a halál közötti létdimenzió, ami fontos, vagy nem. A versbéli idő lényege az, hogy az mindig jelen idejű. Ha én egy harminc évvel ezelőtti emlékemet most papírra rögzítem, annak van harminc éves múltja, de abban a pillanatban, hogy leírtam már jelen idejűvé válik – és ha jól csináltam, akkor holnap is, meg holnapután is – esetleg száz év múltán is jelen idejű lehet, hogy ha lesz emberiség, és ha lesz közöttük olyan, aki ezt a gondolatot használni tudja. Az időnek én valójában kétféle állapotát érzékelem. Az egyik az, amit emlékezete lévén az ember kitalált. A másik idő az, aminek nincs kiterjedése. Ez a mindenség ideje. Ez egy és oszthatatlan. Ebben nincs jelen, jövő, múlt. Az az idő, amit az ember megél abból származik, hogy van emlékezetünk. A természetnek már nincs emlékezete. Számomra ebben az egészben mindig az a pillanat volt izgalmas, hogy a jövő – ahogy ezt most kimondom – ezzel a szóval múlt idejűvé válik. Ezt a határvonalat borzasztó nehéz megvonni, de a versben esetleg adódik erre lehetőség. Ott, ahol egy verssort éppen kettétörök és tovább folytatom – nos, ott válik valami a jövőből jelen- és múlt idejűvé. Ezt az egészet én a szélhez tudnám hasonlítani. A világmindenség szeléhez, ami mindezt akkor is végig sodorta, amikor még nem volt emberi hang a földön, de létezett egy hangos világ- és benne volt, van az az idő is, amikor még van emberi hang, és benne lesz az is, amikor már megint nem lesz emberi hang a földön. Mert nyilvánvalóan az emberi létezés is véges ezen a földgolyón. Persze a föld akkor is tovább lesz még – ha csak szét nem robbantjuk valami őrült eszme, vagy háború következtében, mert már erre is képesek vagyunk.
A Jelentés c. versedben írod: zuhog a föld, ismét megidézlek az idő elé törvénytevésre. Ezeket a verssorokat, ha nem tévedek negyvenéves fejjel írhattad. Vajon érzed-e most is a számadás kényszerét, idézed-e tenmagadat törvénytevésre az idő elé, és mennyire óhajtod az időn túli békét, melyet ugyancsak ebben a versben neveztél meg?
Valóban örökké bennem van ez a kérdés. Valamikor még a hetvenes években elterveztem, hogy írok egy regénytrilógiát. Az első kötetnek az lett volna a címe, hogy: Jelentés az időnek, a másiké: Jelentés az elmúlásnak és a harmadiké pedig – látod, ezt most hirtelen nem is tudom, kiesett az emlékezetemből. Az első kötetből elég sok elkészült, de valahol az íróasztalom fiókjában maradt. Nem merek hozzányúlni, mert félek szembesülni az akkori önmagammal. Inkább ott hagyom, de lehet, hogy az egyszer mégis föltámad. Mert minden megtörténhet. A számadás a születéssel kezdődik és a halállal ér véget. Akkor, amikor visszahelyeznek az anyagmély birodalomba. Vagyis: az időtlenségbe. Közben persze az ember állandóan valamiféle számadást készít. Akár egy napról, egy hétről, egy sorsról. Különben az egy ember számadása csak akkor fontos, ha egy közösség számadásával valamilyen módon a történelem részévé válhat.
Még nem válaszoltál az időn túli béke óhajtásának a mibenlétére…
Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor először merült fel bennem a kérdés: hogy van az ember, amikor nincs?! Valószínűleg minden létezőnek ez a nagy kérdése a teremtéstől kezdve. Mózes a genezisében azt mondja, hogy kezdetben Isten teremté az eget és a földet. János azt írja, hogy kezdetben vala az Íge. Én viszont azt kérdezem: mi volt a kezdet előtt? A választ ne tőlem akarjátok-, de ha az időről beszélünk, ha az egy ember idejéről, vagy akár a világegyetem idejéről – az alapkérdés az marad: mi volt a kezdet előtt?
Szaszák György
