/ 1990 augusztus/
Egy középiskolai tanár keres fel. Korábban már telefonon is hívott, de mondta, hogy amiről szólni akar, azt jobb lesz személyesen. Most itt van, de így is nehezen törnek fel belőle a szavak. Látogatóban volt egykori tanítványánál. Ajándékot is vitt, mert kisbabájuk született. Hívták már régebben is, de a tanév közben valahogy nem volt rá ideje. Most viszont az ajándékot már nem tudta átadni, mert nem volt kinek. Tízhónapos volt a kisfiú. Egészséges, szép gyerek. Semmi baj nem volt vele, csak most a nyáron. A karján, a hajlatban vörös folt jelent meg, minta kicsípte volna valami. Elvitték az orvoshoz. A doktor a szülők aggódásán megértően elmosolyodott. Megnyugtatóan mondta, hogy nincs semmi baj, a nagy melegtől pirosodott ki a keze. Adott rá kenőcsöt. „Olyan szép, fejlett gyerek – ha már itt vannak, beadjuk neki azt az injekciót is, amit egy éves kora után kellene“ – mondta a nővér, és már vette is a tűt.
Az injekció beadása után a gyerek egy napon belül kórházba került, harmadnapra meghalt. Véletlen, merő véletlen – mondhatnánk laikusan, csak hát a gyermek kórlapján a doktori bejegyzést utólag miért írták át /?!/ – tárja szét tétován a karját a tanár, és hirtelen olyan csend szakad ránk, amiben egyikünk sem tud megszólalni.
x x x
Anyám nővérének nem volt gyereke, de kétlem, hogy valaki jobban szeretné a kicsiket, mint ő és a férje. Szinte azt lehet mondani, hogy náluk nőttem fel én is, a testvéreim is – most meg a mi gyerekeink is szívesen tanyáznak Alsóláncon, pláne nyáron. Vállalják őket, pedig tudom, hogy mennyire megfáradtak. A nagynéném vállát jóval több, mint hatvan, a nagybátyámét pedig több, mint hetven év nyomja már – és mégis, sokunkat megszégyenítő szívóssággal néznek szembe, küzdenek meg a mindennapok kihívásaival. Nem tudom, hogyan csinálják, de a házuk, benne a szobák mindig olyan tiszták, mint a patyolat, és a kertjükben sem erősödhet meg egy dudva sem. A munka az életük. Ha egyszer nem fognak dolgozni, abba belepusztulnak! A tétlenséget idegileg nem tudnák elviselni. De, legalább kímélnék magukat! Szombaton, amikor nagynéném kezéből kivettem a kapát, úgy éreztem, hogy forró a karja, láza van. Tagadta, de amikor megmértük, kiderült, hogy bizony nem is alacsony. „Pedig nekem akkor sem szokott lenni, ha beteg vagyok“- mondta csendesen, de azért beleegyezett, hogy elvigyem Buzitára az orvoshoz. Kiderült, hogy kórházba kell mennie. Nem ment!Kétszer már műtötték, tudta, hogy mi várna ott rá. Szinte könyörgött a körzeti orvosnak, hogy vállalja el a kezelését, ő gyógyítsa meg itthon, mert benne megbízik, és az isteni gondviselésben is hisz.
Eleinte nem értettem, hogy miért tiltakozik minden idegszálával a kórház ellen, de aztán rájöttem. Az egész életét a szülőföldjén, ebben a magyar környezetben élte le, ahol eddig arra nem volt szüksége, hogy megtanuljon szlovákul. Kassán a kórházban viszont csak ezen a nyelven kérdezik-, és ő nem érti, nem tud válaszolni. Egyszer már én is feküdtem a kórházban, láttam hogyan bánnak az ilyen betegekkel…
x x x
Áll apám az út szélén. Várja a buszt. Zsebében a nyugdíja. Menne Kassára. Vegyszert venni. A szőlőre, mert a hosszú szárazság után egyszerre mégis sok lett az eső – és ez kedvez a gombabetegségeknek. Ha pedig ezek meglepik a szőlőtőkéket, akkor oda a termés…
Már nem áll apám az út szélén. És a városba sem ment. Jött egy autó – a jobbik fajtából való Audi – s hát, nem is olyan sebességgel, mint egy posztkommunista gyártmányú, de az út még az volt /!/ – és úgy felvágott egy követ, hogy apám az orvoshoz került.
Véletlen, merő véletlen. Az is, hogy szerencsére nem a fején találta el a kő, hanem egy kicsit lejjebb…
