1964 óta április 11 – József Attila születésnapja – lett a magyar költészet napja. Nekünk itt Kassán ilyenkor természetesen a városunk költője és világhírűvé vált írója – Márai Sándor is az eszünkbe jut, aki szintén április 11-én született. Az utóbbi időben szokássá vált, hogy ezen a napon a kassai magyarok a szobránál találkoznak és az emlékházába is elmennek. A Covid-19 vírus okozta világjárvány következtében hozott rendelkezések a csoportos emlékezést az idén viszont nem teszik lehetővé. Természetesen, aki úgy érzi, hogy neki akár egy szál virág elhelyezésével is jeleznie kell, hogy számára sokat jelent a Márai életmű, az egyénileg most, ezen a napon is megteheti. /Április 12-én, 15.00 órakor – a járványügyi előírások betartása mellett – a Nemzeti Kisebbségek Klubja, a Márai Sándor Emlékkiállítás, Kassa Város Nemzeti Kisebbségek Bizottsága, Magyarország Kassai Főkonzulátusa, a Csemadok Kassai Városi Választmánya, a Márai Sándor Magyar Tannyelvű Alaipiskola és Gimnázium, valamint a Kassai Polgári Klub képviselői is megkoszorúzzák Márai Sándor szobrát./
Kétségtelen, hogy az a mérce, amit Márai az irodalomban felállított nehezen haladható meg. Kassán az erre vonatkozó törekvések eddig sajnos minimálisnak mondhatók. Versírással például alig próbálkozik meg valaki. A Thália Színház Márai Stúdiójának megnyitása után azért valami egyszer elkezdődött. A szándékunk az volt, hogy a térség fiatal alkotó művészei számára – Kolár Péter igazgató beleegyezésével – egy műhelyt hozzunk ott létre. 2003 – ban addig el is jutottunk, hogy összeállítottunk egy antológiát Kassai Kapuk címen, melyben verseivel az akkor Kassán élő Szászi Zoltán, Juhász Katalin, Tóth Tibor, Szabó Ottó, Szaszák György, grafikáival pedig Lukács Zsolt, Rácz Noémi, Szabó Ottó szerepeltek volna – csakhogy a kész kötet kiadására nem kaptunk anyagi támogatást, mint ahogy később a Stúdiótól is elidegenítettek minket, mert valójában más terveik voltak vele. /Most már évek óta üresen, kihasználatlanul áll./ Szerencsére a lírához Szászi Zoltán és Juhász Katalin ezután sem lett hűtlen. Nekik azóta már több verseskötetük is megjelent, amit a kritika elismerően fogadott. Sajnos, ma már egyikük sem Kassán él. Városunkban Szabó Ottó maradt, aki tehetségét a képzőművészetben teljesíti ki, és létrehozta a Rovás Galériát, ami egyben a magyar jelenlét háza is Kassán. Lukács Zsolt a képzőművészeti szakközépiskola igazgatója lett és felesége Rácz Noémi is ebben az iskolában tanít. Szaszák György is maradt a publicisztikánál. Tóth Tibor, aki 2003-ban még a kassai Thália Színház művésze volt, később a komáromi Jókai Színház igazgatója lett. Róla nyilván kevesen tudják, hogy fiatal korában ő is írt verseket. E rövid összefoglaló végére most azért őt hagytuk, mert a költészet napján az ő versével akarunk emlékezni a Thália Színház nagyon fiatalon, 46 éves korában elhunyt kiváló színművészére – László Gézára, akit robusztus termete ellenére mi, a barátai szeretetből Picinek neveztük, és 22 évvel a halála után sem feledjük.
Tóth Tibor
Behúzott szárny
/László Géza színésztársam emlékére/
Gyakran eszembe jutsz,
Ahogyan nem futsz
Mozdulsz lassan, súlyosan
Tértbetöltő gondosan.
Földönjárva magadban
Szárnyalhattál magasban.
Kínban, fájban megülve
Behúzott szárny repülne?
Világot Te nem láttál,
Magad világ voltál.
Hányszor voltál útban,
Fény az alagútban.
Cigarettafüst a szádon,
Most szállsz a másvilágon.
Mindegy már egymagadban,
Hisz terhed az én nyakamban.
Nagy volt az áldozat:
Hogy lássuk hiányodat.
Voltál nagyvonalú,
Pedig mindenki tanú!
Amúgy minden a régi.
Próbálunk „túlélni“.
Nevetsz, mi a falon?
Jobb a túloldalon?
Már többé nem zsarollak,
De a deszkákon holnap
Furcsa lesz a sorstól,
Hogy nem lépsz be jobbról.
Tóth Tibor verse után maradjunk még a színháznál, mégpedig úgy, hogy Márai Sándorhoz is visszatérünk. Kassán Márai Sándorról első ízben 1990 decemberében emlékeztek meg. Hogy miként – ez kiderül Szaszák Györgynek az akkor készített beszélgetéséből:
A szóváltás reménye a következő nemzedékkel
Márai Sándorról Márai Enikővel
1989. február 21-én az egyesült államokbeli San Diegoban meghalt Grosschmid Sándor, írói nevén Márai Sándor. Halála után majd kilenc hónappal, 1989. november 17-én Prágában kitört a bársonyos forradalom, amivel kezdetét vette az akkor még csehszlovák /1993-tól szlovák / társadalom átalakulása. Már a prágai eseményeket követő második napon megalakult a liberális irányultságú Független Magyar Kezdeményezés, melynek vezetői 1990 augusztusában a Márai Sándor Alapítványt is létrehozták. Az író szülővárosában, Kassán Márai városa – Márai világa címen 1990 decemberében tartották az első rendezvényüket. Ezt a konferenciát az egykori vármegye háza dísztermében rendezték meg. Utána pedig a kassai Thália Színházban Márai Enikő, a budapesti Nemzeti Színház dramaturgja, előadóművész a Márai Sándor életútjáról készített előadói estjét tartotta meg. Műsorát Márai Sándor vallomásos írásaiból állította össze, amit hálás tapssal fogadtak az író szülővárosában. Az alábbi beszélgetést az est utáni fogadáson készítettem vele.
Maradjunk stílszerűek, kezdjük egy vallomással: Márai Enikő milyen érzésekkel jött Márai Sándor városába? Egyáltalán, járt-e már itt valamikor?
Másodszor vagyok itt. Mind a két alkalommal más-más érzésekkel jöttem. Először afféle diákos megismerési vágy hajtott. Ez még a hatvanas évek végén volt. Egyszerűen kíváncsi voltam a felvidéki városokra. Az öcsémmel Dévénytől kezdve végig is mentünk Dél-Szlovákián. Őszintén mondom: már akkor is Kassán éreztem a legjobban magam, noha nem ismertem itt senkit. Jártam az óvárosban az utcákat. Be-be néztem a kapualjakba – és valamilyen otthonérzet kerített a hatalmába. A többi városban ilyesmit nem éreztem.
És most?
A mostani itt tartózkodásomat valami teljesen varázslatos, majdhogynem mágikus érzés uralja. Úgy érzem, hogy a Nagy Öreg valahogy mindig itt van velem. Itt lebeg. Figyel. Ráncba szed. Ebben a tudatban rendkívül nagy élmény volt számomra elmondani este a színházban az ő szövegeit.
Megkereste a Mészáros utcai házat is, ahol Márai a gyerekkorában lakott?
Megkerestem. Be is mentem – sőt alighanem ez lett számomra a legbiztosabb pont Kassán. Mondom ezt azért is, mert mikor az ebéd után a szállodából elindultam a színházba, eltévedtem. Eléggé félre tájékoztattak, ráadásul rettenetesen sűrűn hullani kezdett a hó. Ebben a „minden egyforma időben” végül is Márai Sándor utcájában kötöttem ki. Megtaláltam a házát. Innen pedig ösztönösen mentem tovább, és minden kérdezés nélkül eljutottam a Thália Színházba. Biztos vagyok benne, hogy Ő vezetett.
Milyen rokoni szál fűzi Márai Sándorhoz?
Márai Grosschmid Enikő vagyok. A művésznevem a Márai Enikő. Az én dédapám és az ő nagypapája testvérek voltak. Unokahúgi viszonyban voltunk.
Ismerte személyesen is Márai Sándort?
Az édesapám többször is találkozott vele. Én sajnos csak telefonon tudtam vele beszélni. Azt is csak egyszer. Magyarországra csak az édesanyjával levelezett, és az egyik testvérével. De ezt is afféle kerülő utakon tette, mert nem akarta, hogy őmiatta esetleg valami baja essen a családnak. Nagy mulasztásomnak tartom, hogy a hetvenes évek elején – mikor még Salernoban élt – ott tartózkodásomkor nem kerestem fel. Pedig megvolt a címe. Féltem, mert tudtam, hogy hozzá csak úgy nem lehet beállítani. Ma már sajnálom, hogy nem voltam eléggé bátor. A hozzá fűződő személyes kapcsolatom mindössze annyi, hogy egyszer – kéthétnyi vívódás után – mégis csak írtam neki egy levelet. Ez egy évvel a halála előtt történt.
Hogyan vette a jelentkezését?
Örült neki. A válaszát géppel írta, s közölte, hogy egészségi állapotára való tekintettel nem tud hosszabb levelet írni, pedig nagyon sok mondanivalója lenne. Tudni kell, hogy ekkor már annyira rossz volt a látása, hogy még írógépen is csak igen nehezen tudott írni. Igen érdekelte, hogy mi történik itthon, s az sem volt közömbös számára, hogy milyen utóélete lesz az életművének. Az írásomra reagálva egy ilyen mondatot is leírt: „Leveledből úgy érzem, hogy nem reménytelen a szóváltás a következő nemzedékkel.“ Ezután egyszer még beszéltem vele telefonon, majd én is döbbenettel vettem a halálhírét – azt, hogy főbe lőtte magát. A baj az lehetett, hogy teljesen egyedül maradt. Borzasztó bele gondolni is, milyen gyötrelem lehetett számára, hogy már nem olvashatott, írni is nehéz volt neki, holott szellemileg még nagyon is friss volt…
Magyarországot most már végre elhagyják a megszálló szovjet csapatok. Szabad választásokat is tartottak – tehát teljesülnek azok a kikötések, amitől függővé tette Márai Sándor a műveinek megjelentetését Magyarországon. Erre kétségtelenül nagy szükség van, hiszen könyvek híján az ifjabb nemzedék nem ismerheti meg az életművét. Önnek nem okozott gondot a Márai könyvek beszerzése?
A háború előtt a Révai Kiadó gondozásában megjelent művei mind ott sorakoztak a könyvespolcunkon. Én 12-13 éves koromban kezdtem el olvasgatni őket, akkor, amikor az apám az Egy polgár vallomásait azzal adta a kezembe, hogy ebben minden benne van, amit a családunkról tudni érdemes. Aztán sorra szedtem a többi könyveket is.
Megnyerték a tetszését?
Én elég fiatalon kezdtem el olvasni Thomas Mannt, Tolsztojt, Dosztojevszkijt. Akkoriban ők jelentették nekem a mércét. Az ő műveik olvasása közben került a kezembe Márainak A gyertyák csonkig égnek és Az igazi című regényei. Az én fiatalos szigoromnak – mert ugye a fiatalságra a kegyetlen szigor jellemző – azt mondtam rájuk, hogy nahát, ez nem. Ez nem igazi irodalom! Vagy tíz évvel később – amikor ezeket a könyveket öregebb fejjel újra elő vettem – döbbentem rá, hogy amit én annakidején könnyűségnek, afféle limonádénak gondoltam, az valójában milyen mélyen emberi és elhanyagolhatatlan. Ez a két könyv is tanúsítja, hogy Márai milyen jól megérzi azokat a dolgokat, amik lejátszódnak az emberben, s ezeket nagyon pontosan tudja meghatározni. Ezért lehetséges az, hogy mindenki talál olyan pontokat az írásaiban, amelyekkel teljes egészében azonosulni tud.
Mikor döntötte el, hogy Márai Sándor írásaiból előadói estet állít össze, s mik motiválták?
A bemutató még tavaly novemberben volt az Egyetemi Színpadon. Hosszú évek óta készültem arra, hogy ezt a műsort megcsináljam, de talán azért volt nehéz, mert az író és a művei is igen közel állnak hozzám. Én arra törekedtem, hogy vallomásaival az életét, azt az emberi sorsot, azokat a jelenségeket mutassam be, amelyek Márai Sándorrá tették őt. Örülök, hogy ezt Budapesten és itt Kassán elsőként én tettem meg. Valószínűnek tartom, hogy ezután még sok-sok Márai-est fog készülni!
Végezetül már csak egy kérdés: milyen érzésekkel vesz most búcsút Kassától?
Attól függetlenül, hogy az előadás alatt hideg északi szél suhogott végig a színházon, és a színpadon is egyfolytában, nagyon jól éreztem itt magam, mert a közönség felől melegség áradt felém. Éreztem, hogy együtt vagyunk, hogy otthon vagyok.
/1990 /
