A múlt hét végén tartották meg Kassán a sorrendben már harmadik Radványi Géza Emléknapokat, melyen az idén egy másik kassai születésű filmrendező, Bacsó Péter életműve is fő témaként szerepelt. Kelecsényi László budapesti filmtörténész tavaly Radványi Gézáról tartott emlékezetes előadást, de az idén más elfoglaltsága miatt nem tudott eljönni Kassára, de Bacsó Péterrel kapcsolatosan küldött egy levelet, amit neki írva úgy fogalmazott meg, hogy az az emléknapok közönségéhez is szól. Levelét portálunk vezető szerkesztője – Szaszák György olvasta fel, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közlünk.
Kedves Péter!
Egy anekdotával kezdem a levelemet. Te mesélted többször is. Arról szól a história, mi a különbség a dramaturg-forgatókönyvíró és a rendező között. A dramaturg megismerkedik egy ragyogó nővel, randira hívja, színházba-moziba viszi, vacsorákat fizet neki, csokrokat küld a címére, ajándékokkal halmozza el. Egyszóval: körüludvarolja. Aztán végre meghívja a lakására. Itallal kínálja. Minden készen áll a beteljesedésre. S akkor nyílik az ajtó, és belép a rendező. Elhajtja a dramaturgot, magáévá teszi a hölgyet.
A pikáns sztori Cesare Zavattini, az olasz neorealista irányzat jelentős forgatókönyvírójától származik. Magyarországon járva mesélte – többek között – neked is. Ezzel akarta szemléltetni a dramaturg-forgatókönyvíró és filmrendező viszonyát.
Mindig naprakész akartál lenni. Ez legtöbbször sikerült. Legjobb filmjeidben rajta tartottad a kezed a legégetőbb társadalmi gondok ütőerén. Talán az ötvenes évek elejéről hoztad magaddal ezt az érdeklődést, amikor is az egykori rettegett hírű filmgyári dramaturgia egyik élenjáró munkatársa voltál. Akkoriban élmunkások népesítették be a filmvásznakat, és az elvtársak „szőtték a selymet” a gyárakban. Te ugyanis nemcsak fegyelmezett dramaturg, de kiváló dalszövegíró is voltál. Sokan nem tudják, hogy nem egy korabeli slágerünknek írtad a szövegét. „Csak egy kis emlék” – énekelte a dizőz Makk Károly egyik vígjátékában. Talán egy költő veszett el benned.
A pályakezdésed igencsak megkésett. Rendezőként akkor álltál először kamera mögé, mikor a veled egyívású társaid már második vagy harmadik filmjüknél tartottak. Az 1963-as keletű Nyáron egyszerű teremtette meg a filmjeid modelljét. Vettél egy aktuális vagy annak látszó témát. Írtál belőle egy el nem túlzott drámaiságú történetet, amely a sűrűsödő konfliktusok ellenére biztosan haladt a szerencsés végkimenetel felé. Eljátszattad a forgatókönyvet lehetőleg ismeretlen, még el nem koptatott színészekkel. Majdnem mindegyik filmedben felfedeztél egy tehetséges amatőr színészt. Hosszú lenne a névsoruk. Legtöbbjüket mára elfelejtették, csak a te filmjeid kópiája őrzi az emléküket. De a profikra is számítottál. Említhetjük Mensáros Lászlót, Avar Istvánt, Kállai Ferencet.
A nagy mintád az olasz neorealizmus volt, ifjúkorod, a negyvenes-ötvenes évek legütősebb filmművészeti irányzata. Példaképed pedig az a már emlegetett Cesare Zavattini, aki ugyan soha nem rendezett filmet, de hosszú időre meghatározó egyénisége volt az itáliai filmművészet felívelésének. Tőle megtanulhattad, amit a sematizmus illusztratív álkonfliktusaiból nem lehetett, hogy az igazmondás kötelező. Akár csak arról van szó egy filmedben, hogy az ifjú nemzedék mindig nehezen illeszkedik be az adott társadalom öntőformáiba (Szerelmes biciklisták), akár arról, hogy baj van a szocializmusban a mobilitási lehetőségekkel (Kitörés, Harmadik nekifutás).
Legjobb műveidet a hatvanas évek reformlázában forgattad. Egy feszes dráma és egy vitriolos szatíra őrzi ennek a korszaknak az emlékét. A nem eléggé méltányolt Nyár a hegyen és a legendás hírű A tanú ugyanannak a kornak, az ötvenes évek elejének diktatúráját idézi többé-kevésbé mai keretbe foglalva. Az átpolitizált filmirányítás azt még eltűrte tőled, hogy a nyári balatoni táj vizuális környezetébe helyezve drámaian emlékezzél a kényszermunka-táborokra. Ám azt már nem vette be a cenzúra kényes gyomra, hogy a koncepciós perekről szatírát forgassál. Tíz évre betiltották A tanút, de ezzel nem tudtak ártani, se a filmednek, se neked. A filmszalag sem ég el, nemcsak a kézirat, ahogy Bulgakov írta a Mester és Margarítában. Ez a filmed diadalmasan vonult be a magyar filmtörténeti panteon felszentelt alkotásai közé. Pelikán gátőr és Virág elvtárs emblematikus figurák lettek, egyes mondataik ma is szállóigeként köröznek közöttünk. Tőlük tudjuk, hogy „az élet nem habostorta”, és hogy „a nemzetközi helyzet fokozódik”.
Végül is ki vagy te, Bacsó Péter? Avagy pontosítsuk a kérdést: ki voltál?
Költő, dalszövegíró?
Mozgalmár, aki meg akarta váltani, vagy legalább változtatni a világot?
Dramaturg-ötletmester?
Mások forgatókönyvírója?
Filmrendező, huszonhét játékfilm alkotója?
Stúdióvezető?
A hetedik te magad légy!
Az biztos, hogy a magyar film történetének mindmáig legjelentősebb korszakát nem lehet elképzelni a munkásságod nélkül.
„Szikrázó nekifutásaid” voltak. Mindig kerested a rést a rendszeren, mindegy, hogy melyiken, a politikai szisztémán vagy a filmgyári mechanizmuson. A legjobb filmjeidben meg is találtad a kiskaput.
Melyik az a három? Melyek azok a műveid, amelyek örökre beíródtak a magyar filmtörténet arany lapjaira? Itt már szubjektívnek kell lennem. Vállalni a magánvéleményt, amely talán nem jár messze a közvélekedés által szentesített kánontól.
Sorolom a címeket.
Nyár a hegyen.
A tanú.
Kitörés.
1967, 1969, 1971.
A szocialistának nevezett politikai kísérlet magyarországi állomásainak évszámai. Egyúttal a te fénykorod mozgóképes röpdolgozatainak ideje. Az első kettő a legsötétebb kommunista diktatúra tragikus arca illetve groteszk torzképe. A harmadik annak sejtetése, hogy miért lehetetlen a társadalmi környezet megváltoztatása, miért nem lehet kitörni a béklyózó körülmények szorításából.
Te mindenesetre megpróbáltad.
Köszönjük neked.
