Márai Sándor Jézus szülőföldjéről

Jézus kétezer évvel a görög kultúra elvirágzása után született, és nekünk további bő kétezer évvel a Megváltó születése után a Karácsony ünnepe hozza azt az időpontot, amikor mi –  a hétköznapok kihívásai között tévelygő emberek –  csaknem mindnyájan képesek vagyunk a befelé fordulásra – keresvén azt az utat, ami a Teremtőhöz vezet. Így lehetett ezzel Kassa nagy írója, Márai Sándor is, aki saját bevallása szerint egy budapesti romos szükséglakásban kezdte írni azt a történelmi regényét, melynek a főszereplője Jézus és a tanítványai – és közülük is kiemelten Júdás. Ezért nem véletlen, hogy végül is a regény címe a Harminc ezüstpénz lett. A regény hosszú ideig kéziratban várt a sorsára. Márai írja: „A kézirat később elkísért külföldre. Többször áthajózott az óceánon. Mindig a hajóládában maradt, mert felidézte a förtelmes éveket, amikor az árulás úgy terjengett, mint egy járvány, amely ellen nincs védőoltás. Most végre úgy tetszett, ideje tisztába írni a sárgult oldalakat, mert emberöltő múltával nemcsak szépasszonyok sárgulnak el, hanem a kéziratok is.“
Márai Sándor tehát már San Diegoban, 1983-ban hozta nyomdakész állapotba ezt a regényét, amit Magyaraországon a Helikon Kiadó 2003-ban jelentetett meg a Márai Sándor Történelmi regények című kétkötetes kiadványában. A Harminc ezüstpénzből mi most azt a részt közöljük, ami annak a tájnak a leírását tartalmazza, ahol Jézus született.
/szasz/

A táj

A táj is homályos, ahol a történetet játszották. Mint mindig, amikor az ember szemlélni kezdi ennek a különös cselekménynek színpadát, meghőkölünk, milyen kevés az, amit tudunk. Talán nem is volt ez a vállalkozás abban az időben olyan nagy esemény, mint lett később, amikor a Szó és az Ige új értelmet adott mindennek, ami akkor történt.

Galilea Palesztinában másodrendű tartomány volt. És a Római Birodalomban kisebb, jelentéktelenebb, mint ma egy országban egy távoli vármegye. Nem volt éppen szegény tartomány, a háborúk dúlása nem pusztított úgy ezen a tájon, mint Júdeában és túl a Jordánon. A pásztorok, földművelők és halászok tartománya volt. És mindenki, aki látta, bizonygatta, hogy szép volt Galilea, dús volt, szépséges. Nem voltak nagy városai. De a mezők tele pipaccsal. És a fű selymes volt. Kövér marhák, hízott tulkok és birkák legeltek a selymes réteken. Sok virág illatozott mindenfelé Galileában.

Az utas:, aki ebben az időben Názáret felé közeledett, árkádiai tájat látott. Más ez a táj, mint Jeruzsálem körül a kopár hegyek. A föld dús volt, színesség és illat keveredett itt, mint az Énekek Énekének rigmusaiban. A táj, Alsó Galilea földje és a Kinneret tavának /az Ótestámentumban Genezáret tavának, de hívják Galileai tengernek is/ partja, alkalmas díszlet volt arra, hogy egy ember, akinek lelkében és idegzetében hajlam van az egyedüllétre és álmodozásra, megtalálja itt önmagában mindazt, ami különös feszültséget ad egy léleknek. Mert nem véletlen, milyen tájon indul el egy ember.

Jeruzsálemben talán nem történik meg mindaz, ami Galileában történt. Vagy másképpen történik. Jeruzsálemben talán pártot alakít Jézus, harcol a farizeusok ellen. Vagy összeáll a szadduceusokkal. Vagy rendszeres vitákat kezd a templom előcsarnokában az esszénusokkal, politikai szervezkedést rendez, így akarja megmenteni népét a római hódoltság igájából. Vagy fel akarja szabadítani a zsidókat a sarcoló társutasok, a Heródesek rabságából. Talán intézményesen küzd a templomi hatalmasságok kompromisszumos politikája ellen. Mindez megeshetett Jeruzsálemben.

De Galielában nem lehetett politikai pártot alakítani. A pásztorokat és halászokat nem lehetett „megszervezni“. Itt minden ősibb volt, a gondolat is. A zelóták, akik számosan éltek Galileában, ezek a szenvedélyes és cselekvő mozgalmi szabadcsapatok, akik a zsidó nép megváltását, a Messiás eljövetelét nem várták álmodozva, nem  „epedték“ , hanem karddal és tőrrel, furkósbottal akarták kiharcolni: szenvedélyességükkel inkább illettek a galileai táj tarkaságába, mint a júdeai városok rendőri és jogi, társadalmi karámjai közé. A nép, Galileában, még közel élt az ősformákhoz, az ószövetségi élethez, a nomád és pásztor zsidóság szabadabb életérzéséhez. Voltak városok itt is, mint Názáret – de miféle „városok“ lehettek ezek? Néhány sárkunyhó, egy-egy kőház, ahol a zsinagóga és a papok éltek: és minden körül a selymes fűvel letakart rétek, sok virág, olajfa, gránátalma, szőlő, amely édes bort termett.

És voltak emberek, akik között akadtak harcosok, de a többség még az ősi értelemben élt, az állatok, a növények, a vándorok és pásztorok életelemében. Itt kezdődött.

A földrajzi tájat ismerjük. A táj már József idejében békét kötött az emberrel. A bárányok engedelmesen tartották gyapjas hátukat az olló alá, a tó megadta a halász horgának, amit az ember követelt, a föld termett kenyeret, olajat és gyümölcsöt. Bort is adott: Galileábn nem éltek aszketikusan az emberek. Böjtöltek, ahogyan a Törvény megparancsolta, de az élet nem volt jellegzetesen aszketikus. Mindenestül egészségesebb élet volt ez, mint Júdeában, ahol mindent átfertőzött a politika. Galileában az ember közelebb élt a természethez. Itt nem voltak a zsinagógának híres papjai, mint Jeruzsálemben. A Heródesek közigazgatása nem volt mindig olyan mohó és önkényes, mint másfelé, ahol Antipas és Philipposz palotái emelkedtek, a palotához és zsarnoksághoz múlhatatlanul szükséges biztonsági, karhatalmi szervezetekkel.

A rómaiak közömbösen szemlélték ezt a tartományt. Az emberek itt olyanok – hitték -, mint a birkák, amelyeket őriztek. A rómaiak beérték az adóval, mint a pásztorok a birkák gyapjával. Önfeledtség, a szűzi természet bősége, paradicsomkerti illat és színesség, ez jellemzi a földrajzi tájat.

Az emberi táj, amely a képből előválik, homályosabb. Galileában éltek pogányok, éltek hellenizált zsidók, és aztán élt sok hithű zsidó. Jézus is az volt. Minden, amit tudunk róla, bizonyítja, hogy tragikus holtáig zsidó módra élt – ha nem is mindig olyan törvénytisztelő módra, mind ezt a klasszikus zsidó környezet megkövetelte. Életmódjában soha nem szakadt el a tételes, törvényes zsidóságtól. Egy zsidó ács, József fia volt, a zsinagógában megismerte a Tórát, megtartotta a szokásokat és törvényeket.

Akármit épített a krisztusi szavkra később a vitairodalom, akármennyire  zsidó szellem mélyéből fakadnak ezek a szavak a Tórából, a Talmudból, a Prófétákból -, vannak krisztusi szavak, melyeket csak ő mondhatott el, az ács fia. Aki tudja, hogy szava az időbe szól. És azt is tudja – itt kezdődik Jézus, aki már nem „egy zsidó“, hanem népi és nemzeti közösségből előváló szellemi tünemény -, hogy szava egy napon több lesz, mint előtte a próféták szava. Ezt tudja az egyszerű zsidó, aki harmincéves koráig senki más, csak az ács fia, Galileában.

Árkádiai táj, ugyanakkor nyugtalan föld Galilea. Ahogy minden föld nyugtalan abban az időben, ahol zsidók élnek. Egy nemzet meg akar maradni, ezért nyugtalan. De másképpen is az: egy nép úgy érzi, egyedül a föld népei közül közvetlen szerződést kötött a Végtelen Istennel, a Névtelennel, Akinek nincs faragott képe. Aki több mint a barbár, pogány istenek, több mint Logosz és Világszellem. Ennek az Isten-tudatnak, a zsidó Istennek személyisége van. Honnan jön? Kelet milyen szellemi tájairól? Az emberi fajta ebben az időben már megalkotott két nagy civilizációt: Nyugaton a görög, Keleten a kínai civilizációt. Egyiknek sem volt vallása, sem istene. A görögök beérték a mitológiával, emberarcú szellemfigurákkal. A kínaiaknak mitológiára sem volt szükségük, vallás helyett beérték erkölcsi tanítással, a konfucianizmussal és valamilyen ábrándos metafizikával, a taoizmussal, ami azt tanította, az ember iparkodjék összhangban élni a világritmussal. A buddhizmus soha nem tört át a zsidó istentudatig. A görög mitológia képzetei hatottak szellemükkel a zsidóságra is, de az Isten, ahogy a pogány görög vagy római érezte, kifejezte az istenfogalmat, a legegyszerűbb zsidó számára is közömbös volt és idegen. Ezenfelül bálvány is volt.

Az Isten, aki Platónnak szellem volt, egy zsidó számára nem volt eléggé személyes. Élt egy nép Palesztinában, amely nem hitt totemben, sem tabuban, nem hitt faragott istenképekben, nem hozott Istent magának Egyiptomból, sem Babilonból. Nem érte be a minden földi vonatkozástól megtisztított világszellemmel. Nem tűrte, hogy a Kelet jelképes és vajákos istenképzetei megfertőzzék. Egy nép sorvadott az időben – már nincs is egyebük, mint a keskeny parcella föld a világban, az Atyák földje, Jerec Israel, az Ígéret földje. Ez az Isten, aki csak az övék. Nevét nem mondják ki. Néha „Erő“-nek nevezik, szemérmesen. Csak a főpap mondja ki a nevét, egyszer az évben. A pásztorok és halászok között élnek kereskedők, üzletemberek, akiket vesztett háborúk tanulságai kioktattak, hogy az ősfoglalkozások mellett szükséges megtanulni a kereskedelem fogásait. Elsőrendűen értenek hozzá, mint a főniciai, mint az arabus: gyorsan érzékelnek és kapcsolnak, érzékeny csápokkal tapogatnak igényt és lehetőséget, hasznot és összefüggéseket. És ez a nép, melyet később sokszor megvádolnak, hogy szenvedélyesen kalmár nép, a pénzüzlet megszállottja: őstörténetében kevesebbet törődött a pénzzel, mint a Közel-Kelet akármely fajzata.

Ezt a földműves és pásztor népet, amikor városokat kezdett építeni, elsőbbrendűen érdekelte a városban a templom, mint az üzlet. A zsidó város nem a fórum, nem is az agora körül élt, hanem a Templom körül. A nép egyetlen nagy templomba hordta össze nemzeti léte minden vágyát, gondját és nyugtalanságát. A templom körül helye volt a pénznek és a pénzváltónak is. Palesztinában, Jézus idejében, többféle pénznek volt keletje: divatos volt a római pénz, a császár, Augustus vagy Tiberius képmásával, zsidók csak rézpénzt verhettek. A templom belső területén, ahol az áldozati állatokat árulták, tilos volt a pogány pénz forgalma, ezért kellettek a pénzváltók. De a zsidók, akik később kitanulták a pénzt, ebben az időben mindent fontosabbnak éreztek az életben, mint a pénzt.

Mi volt fontos a zsidók számára, Jézus idejében? Az erőfeszítés, hogy a nemzetből megmaradjon az a kevés, amit a háborúk és a megszállások nyomorúságából még menteni lehetett – megmenteni, azonmód, hogy szigorúan a Törvény szellemében élnek. Megmenteni, hogy nem egyeznek bele a megszálló pogányság társadalmi, politikai, vallási és szellemi rendszereibe. Megmenteni viszonyukat az Istenhez, az Egyetlenhez, aki az övék. Aki a világ népeinek összes istenei közül egyedül nekik, a zsidóknak, a kiválasztott népnek, Izrael népének megígérte a Megváltót. És ez a zsidó megváltó nem lesz földöntúli hatalmasság. Már a földön elhoz mindent, ami elégtétel, kárpótlás és igazságtevés. Így hitték. Pásztortok voltak és halászok, a városokban kereskedtek és ipart űztek, de mindez nem volt életük tartalma és értelme. Betegesen túlzott fajvédő hajlamuk és a tudat, hogy közük van és csak nekik van közük az igaz Istenhez, ez volt életük tartalma.

Ilyen volt az emberi táj. Vagy ilyesféle. És még sokféle volt, zavarosabb. Palesztina ebben az időben már nem egy nemzet hazája, hanem megszállott ország, vidéki tartomány: a nagy római hatalom pajzsa alatt sötét, kemény erőszakos helyi hatalmasságok sarjadtak és sarcoltak. Néha vérszomjasak, mint mindig a korrupt basák és bégek, kényurak, mint Heródes és pereputtya. A hatalom kaftánjába beöltözött plebejusok, akik a megszállók akaratából nekik ajándékozott árnyék-királyságot néha vérrel locsolták, mindig sápokkal hizlalták. Senki nem veszélyesebb, mint a kollaboráns kalandor, aki tudja, hogy hatalma nem a nép akaratából való, hanem idegen hatalom megvetéssel párosult számításából.

A makkabeus uralkodók, akik a perzsa gyarmatból országot építettek és nemzetet alkottak, néha kegyetlen áldozatot követeltek a zsidóságtól.  A hasmoneus királyok, akik iparkodtak megmenteni a rómaiak elől azt, ami a nemzetből megmaradt, nem voltak önzetlen hősök. De túl az önkényen egy izgatott, szenvedélyes, túlzásra hajlamos fajzat nevelői és bírái voltak. És a népből jöttek, a családból származtak, hibáikkal, hajlamaikkal, igen, bűneikkel együtt a néphez tartoztak. És szándékaik is a nép titkos, ősi szándékai voltak. Mind az idegen rabtartók, a Gabinusok, Pompeiusok, Pontius Pilatusok lehettek gyűlöletesek – de az idegen önkény másképpen volt gyűlöletes, mint a megszálló hatalom által a nemzeti uralkodók palástjába öltöztetett kitartottak. A sarc, melyet a római helytartó hajtott be a leigázott népen – egy távoli hatalom, a római világbirodalom gyarmati politikájának ürügyén -, nem fájt úgy, mint amit az edomit rabszolga és leszármazottjai sajtoltak ki a zsidóságból, hogy aranyon és véren megvegyék a római kegyet, a kitartottak uralmának pompáját és biztonságát, a megszálló idegen hatalom védőpajzsa mögött lebzselhessenek. Az első szentély és a második szentély pusztulásának időpontja között, Jézus felléptét megelőző és követő történelmi időben a zsidóság állandósult szabadságharcában nemcsak vért és anyagi javakat vesztett. Egy nemzet, egy történelmi képlet szétesett alkotóelemeire. Maradt a megfogyatkozott nép és a Törvény. És maradt egy gyarmat, amelyet a megszálló hatalom kormányzott és alkalmi kalandorok, megvetett „negyed-fejedelmek“ tetraechák és epitropusok szipolyoztak – néha cinikusabb kapzsisággal, mint a megszállók.

Ilyesféle volt az emberi táj, amikor az ács fia megszólalt Galileában.