Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Kassán a XX. században olyan kiválasztott képzőművészek alkottak, akik által a teremtő üzenni akart nekünk valamit. Jasszusch Antal festő- és grafikusművészt, Jakoby Gyula festőművészt, Löffler Béla szobrászművészt, Eckerdt Sándor grafikus és festőművészt, Máthé János szobrászművészt alighanem valamilyen sajátos közvetítő szereppel bízta meg az ég és a föld között. Mintha ők az életüket is ajándékba kapták volna tőle, azzal az egy megbízatással, hogy: képekkel, szobrokkal ébresszenek rá minket arra az egyetlen szétszórt valóságra, amit a szavainkkal mi már meg sem tudunk nevezni. Mert amiről mi beszélünk, az már nem az ami!
Hogy kiválasztottak voltak, ennek egy feltűnő közös külső jegye is volt: mégpedig az, hogy gyereke egyiküknek sem született. A mi sablonjaink szerint ezt persze máris úgy magyaráznánk: azért alakult úgy a sorsuk, hogy a család megélhetési gondjaival nekik ne keljen foglalkozniuk, csak az alkotással. Hát, pont ez az, ami nem olyan egyszerű. Már azért sem, mert én, aki ezt most leírom és te, aki most ezt olvasod, hidd el, hogy valójában mi mind az ő gyerekeik vagyunk. Az életművükkel nekünk üzennének, ha keresnénk a találkozást az alkotásaikkal. Meg, ha az illetékesnek hitt illetéktelenek olykor nem akadályoznának meg ebben. A Méhednek gyümölcse címet viseli például Máthé János bronzba öntött remekműve, amit a műemléki hivatal nem enged a Mihály-kápolna mellett, a Kassa legrégibb temetője helyén létesített parkban felállítani. Pedig ennek a szobornak a mondanivalóját ez a hely tudná igazán kiteljesíteni.
Hasonló kiáltásokkal hívhatnám fel a figyelmet a fent megemlített valamennyi képzőművészre, de az alábbiakban itt most legsürgetőbben mégis csak Jakoby Gyuláról mondok el valamit. Azért róla, mert annak a háznak a falára – melyben ő az élete nagy részét a Mészáros utca felső végén leélte, ahol alkotott – nem engedélyezték elhelyezni Bartusz György szobrászművésznek a Jakobyról készített bronz arcmását! Most alakítják át ezt az épületet. Egy magániskolát nyitnak itt. Az igazgatónő mondott nemet a Jakoby-szoborra. Mikor ez a hír eljutott hozzám, nem akartam hinni a fülemnek. Ez az igazgatónő biztos nem tudja, hogy Jakoby mennyire szerette volna, ha azok a festményei, amelyeknek a helyét ő választotta ki a társalgó szoba falán, azok a halála után is ott maradtak volna. Persze ezeket a képeket nem az igazgatónő távolította el, de hogy ennek a háznak a falán még egy emléktábla sem emlékeztethet arra, hogy ki alkotott itt, az már minősíthetetlen.
Teljesen sajátos, egyéni hangulata volt ennek a háznak. Az sem a véletlen műve volt, hogy melyik festmény hova került a falon. A társalgóba nyíló ajtó mellé, balra, szemmagasságban helyezte el például a Törtető címet viselő alkotását. Ez a műve a méreteit tekintve kisebb volt a többinél, de a témáját illetően az egyik legerősebb. Jóformán csak három-négy jellegzetesen Jakobys vonallal jelenítette meg a hegyoldalon felfele kapaszkodó szamarat. „Ez az én önarcképem” – mondta a szemembe nézve, kíváncsian várva a reakciómat. Én alig tudtam megszólalni akkor, mert ebben a képben benne volt az ember tragédiájának madáchi felszólítása: „Ember küzdj és bízva bízzál!”- és még annyi minden más is, de leginkább valami biztató derű. Ezt pedig azért hangsúlyozom ki, mert a Jakoby képek zöme témájuk révén első látásra a rettenet érzetét hozza a szemlélődő emlékezetébe. De ahogy nézi a képet, ez a rettenet kezd feloldódni, amit annak a színvilágnak és ecsetkezelésnek köszönhetünk, amit Jakoby használt és ezzel megteremtette annak a lehetőségét, hogy a mi világunkban is újra éledjen az elveszettnek hitt derű. Az a derű, ami a gyerekeknek még a sajátjuk. Szintén nála tartózkodtam, amikor képvásárlási szándékkal egy anyuka és a kislánya kopogtatott be hozzá. Az asszony doktornő volt. Csak kiállításon látott eddig egy-két Jakoby képet. Itt most a sok kép látványa és az azokról feléje áradó fájdalom volt az, mi az első pillanatban szinte megbénította. Szinte nem tudott szóhoz jutni. Nem így a kislánya. A sok kép láttán a szobába lépve ő azonnal elengedte az anyja kezét, ugrálva, visongva szaladt egyik képtől a másikig – és a lehető legtermészetesebben reagált az élményre. Jakobyt ilyen boldognak, mint akkor még sohasem láttam. Mikor elmentek, mondta is nyomban: „Látod, talán mégsem haszontalan, amit csinálok!“
Jakoby Gyula a fehér vászon előtt mindig remegve állt meg. A tiszta vásznat ő kihívásnak tekintette. A képeit általában egy szuszra festette meg. A végeredménnyel nem mindig volt elégedett. Ha az alkotás nem tűnt igaznak számára, akkor megsemmisítette. Rengeteg képet kapart le. Olykor még remekműveket is, mert azok az ő ítélő széke előtt nem álltak meg. Egyszer hajnali három órakor telefonált Bartusz Györgynek, hogy jöjjön át gyorsan hozzá. Bartusz kérdezte, hogy mi a baj? Vigyen orvost? Jakoby végül kibökte neki, hogy segíteni kellene lehordani a festményeit az udvarra, mert el akarja égetni őket. Talán Bartusz lebeszélő készségének is köszönhető, hogy Jakoby szándéka nem érett tetté.
Jakoby Gyuláról már a szocialista Csehszlovákiában is tudták, hogy a kor egyik legnagyobb festője. Mivel magyarnak vallotta magát ezért a nemzeti művész-díjat nem ítélték meg neki, de 1968-ban az érdemes művész címet megkapta. Igaz, azon kevesek közé tartozott, akik nem ajándékoztak képet valami kitüntetés odaítélése megalapozásának céljából. Nála voltam akkor is, amikor ezt mesélte: „Képzeld tegnap a miniszterelnöknek, Colotkának kellett jönnie hozzám. Három órára jelentkeztek be, de még fél négykor sem voltak itt. Gizi, a feleségem már el is ment itthonról, mert azt hittük, nem jönnek. Egyszer viszont valami zúgást hallok az ablak alatt. Kinézek, hát mint valami fekete varjak –, úgy sorakoztak be egymás után aTatrák. Beengedtem őket. Végignézték a képeket. Colotka is bólogatott, aztán elmentek. De nem adtam neki képet!”
Jakoby tehetségét már jóval a „bársonyos forradalom” előtt külföldön is ismereték. Amikor Párizsban egy reprezentatív kiállítást terveztek a csehszlovákiai képzőművészet bemutatására, Jakoby után Kassára is eljöttek – és azt is tudták, hogy magyar tolmácsot kell hozniuk magukkal, mert közölni akarták vele, hogy míg a többi alkotó munkáiból legfeljebb két alkotást válogatnak be, de Jakobynak biztosítanak egy külön termet. A rendszerváltozás után már csak Jakoby emlékét lehetett megőrizni, hiszen 1985-ben a földi pályafutását befejezte. A Kelet-szlovákiai Galéria fel is vette Jakoby Gyula nevét, csakhogy a Mečiar-éra alatt a magyarellenesség felerősödött Szlovákiában és Jakoby Gyula nevét egyszerűen lecsippantották az intézmény neve mellől, pedig addig is Júliusként írták, de az úgy sem felelt meg.
Jakobynak igazi emléket csak az igazi barát, Bartusz György állított, aki már 1982-ben – még Jakoby életében elkészített róla egy életnagyságú szobrot. A szobrászművész barát műtermében Jakoby megilletődött, amikor megpillantotta a róla készült alkotást: „Nem szép szobor, de igaz!“- mondta Bartusz szemébe nézve és alkotói bajtársa vállára tette a kezét.
A sétáló Jakobyt ábrázoló szobrot Bartusz Kassa óvárosának ajándékozta, amit később a dóm előtt, az Erzsébet utcán kapott méltó elhelyezést.
Bartusz György készítette el és a Magyar Művészeti Akadémia anyagi támogatásával öntötték bronzba azt a Jakoby-portrét is, amit a Mester Mészáros-utcai lakásának és műtermének a falára szántak, de azt gondolni sem merték volna, hogy az új tulajdonos ebbe nem egyezik bele. Jakoby így most az övéihez, a Magyar Jelenlét Házába költözött be, melynek október 24-én megtartott ünnepélyes megnyitásakor az egyik bejárati rész falán Stefanovits Péter, a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának vezetője a szobor alkotójával, Bartusz Györggyel leplezte le ezt a Jakoby portrét. Itt is helye van – ez kétségtelen, de nem akarom elhinni, hogy Kassa legnagyobb festőjének egykori házát meg kellene tagadnunk!
Szaszák György
