Nem tudom, ki hogy van vele, de engem egy-egy vers, novella, regény, de akár rajz, festmény, vagy zenemű – ami mélyen megérintett – arra is késztet, hogy az alkotójukat személyesen is megismerjem. Természetesen ez csak a kortársaimra vonatkozik. Valami erős kíváncsiság ez bennem. Tudni akarása, élő tapasztalása annak, hogy az illető miként viszonyul a hétköznapi jelenésekhez: mikor vesz mélyebb lélegzetet, min akad meg a tekintete, milyen hang bántja a fülét – és ehhez hasonlóak.
Persze az is előfordul, hogy olykor a már nem élő nagyok egy-egy kortársamon keresztül találnak meg. Ezek az érintések, ezek a találkozások pedig még titokzatosabbak. Szinte hihetetlennek tűnik, de nekem a Budapesttől nem messze levő, Albertirsán élő Miklosovits László grafikusművésszel is meg kellett ismerkednem – noha ott soha sem jártam, és ő sem volt korábban az én Kassámon. Ebben az esetben a közvetítők Arany János, Márai Sándor és Nagy László voltak. Ők hárman azért, mert a magyar nyelv szavaiban rejlő igaz erőt mindenkinél jobban érezték, és használni is tudták, mint ahogy ezek rajzi megjelenítését Miklosovits László is. Az ő rajzait először az Élet és Irodalom lapjain láttam, majd annak örülhettem, hogy hozzám került az Arany János versei Miklosovits László rajzaival című könyve. No, ennek kapcsán már meg is kerestem, és a Csemadok alapítványunk Mészáros utcai házának megnyitásakor az első kiállításunkat ebből az Arany János ihlette rajzaiból válogattuk össze. Később a Márai művek szellemi hatására készített alkotásaiból a Thália Színházban, majd aztán egy másik alkalommal annak Márai Stúdiójában egy-egy újabb kiállítást rendeztem. A negyedik kassai tárlatát viszont már nem én, hanem Szabó Ottó képzőművész rendezte a Rovás Galériában. Ennek a címe HabiTus volt, s ez jó okot adott nekem arra, hogy most először diktafonnal a kezemben üljek le beszélgetni Miklosovits Lászlóval, mégpedig azért, hogy ezúttal az ő szavaival én rajzolhassam meg az ő habitusát.
Örülök László, hogy itt vagy. Mit hoztál most a kassaiaknak?
A Márai-anyagomat már látták Kassán. Sokan azt hiszik, hogy azok a tárlatok a teljes Márai-kollekciót jelentik, holott az csak egy része volt. Mind ezek ellenére most valami egészen mást hoztam Kassára. A tusrajzaimból adok ízelítőt. Ennek az anyagnak a nagyobb része a hatvanas-hetvenes években készült rajzaimat mutatja be, kiegészítve a színes tussal készített újabb rajzokkal. Ezeknek a műveknek a nagyobb része akkor készült, amikor a pályámon ott tartottam, hogy a közvetlen élmény volt a fontos számomra. Ez portrékban és a realista ábrázolás más formáiban nyilvánult meg. De csakhamar túlléptem ezen, mert jelképekben kezdtem el gondolkodni. A képeimnek a java része jelkép – még akkor is, ha a kép címe például az, hogy Csík Gusztáv a jazz zongorista. Mert ez a pasas felmagasztosul abban a zenében. Tehát több mint az adott név, vagy a zene. Vannak képeim, melyekben a bibliára vannak utalások, például a Veronika kendőjétől a Káin és Ábel történetig sok minden más. No most, hogy ezek ne legyenek unalmasak, jön részemről a játék a pozitív-negatív formákkal, sőt ezeket a történeteket színekkel is megtoldom – tehát nem csak fekete tus. Ezeknek a képeknek egy részét el tudom képzelni még szoborban is. Mindezek abból adódnak, hogy nekem eléggé kacifántos volt az életem.
Merthogy?
A szüleimet hamar elvesztettem. Saját magamnak kellett az életemről gondoskodni. Ez azt jelenti, hogy amiként alakult az életem, a munkásságom is ahhoz hasonult. Ha viccesen akarnám megfogalmazni, akkor azt kellene mondanom, a munkásságom úgy alakult, mint a bejgli, tehát különböző rétegei vannak. Szerencsés képzőművész az, aki elindul valamilyen úton és végig azt a stílust, azt a technikát, azt a tematikát képviseli.
Biztos vagy ebben?
Nem tudom, ezt majd a művészettörténészeknek kellene megmondaniuk. Egyet tudok: az én munkásságom különböző rétegekből áll – és ez vonatkozik nem csak a technikai megoldásokra, hanem a mondanivalóra is.
Beszélj akkor ezekről a rétegekről!
Vannak olyan képek, amelyek kimondottan csak linómetszetek. Ezek közvetlen, személyes élmény alapján születtek. Vannak közöttük ember portrék, tájak és hasonló tematikák. Ezek viszonylag reális történetek képekben.
Miért nem folytattad ezeket?
Volt egy nagy törés az életemben. A Kádár-korszak eléggé becsapós volt. Mondom sorban, hogy érthetőbb legyen. Kezdetben én azt érzékeltem, hogy szakmai téren lépegetek egyre feljebb. Ezt bizonyítja számomra az is, hogy 1978-ban baráti alapon kaptam egy felkérést egy egyedi grafikai biennáléra New Yorkba, a Bronx Múzeumba. A képeim ki is jutottak, holott a múlt század hetvenes éveiben a tájainkon ez nem volt egy szokványos eset. Én örültem, hogy nekem ez sikerült. Naivan azt vártam, hogy milyen nagy elismerés lesz ez számomra, de semmi. Csend. Még a katalógust sem kaptam meg. Helyette a magyar belügyminisztérium jól vasalt emberei kopogtattak be hozzám.
Ismertek?
Nem.
Mit akartak?
Hogy elvtárs-e az elvtárs.
Azaz?
Gyakorlatilag a fejemre olvasták a gyerekkori, az ifjúkori baklövéseimet.
Tudták?
Még azokat is, amelyek nem voltak igazak.
Mi volt ezzel a céljuk?
Hogy megfélemlítsenek, és a szolgálatukba állítsanak.
Ezt mivel akarták elérni?
Ígérgettek.
Mit?
Akkoriban egy telefon megszerzése felért egy gépkocsinak a vételével. Ígértek nekem telefont, kijutást a Kubai Világifjúsági Találkozóra. Ezek mind-mind kétfenekű ígéretek voltak, egyúttal fenyegetést is jelentettek.
Célt értek?
Nem álltam kötélnek.
Mi lett a következménye?
Mind érzelmileg, mind gyakorlatilag egy jó nagy pofont kaptam, mert nekem ez azt jelentette, hogy a nagy szocializmus építése közepette két évig se munkám, se semmi megélhetésem nem volt. Mindennapjaimat az örökös piszkálkodásaikkal tették tönkre.
Állandó zaklatás alatt éltél?
Igen. Állandóan jött a belügyes ember a fejmosásaival, a győzködéseivel.
Ismerted, hogy ki volt ő?
Nem. A nevét sem tudtam. Végül mégis sikerült túljárnom az eszén. Jött Albertirsára, de a feleségemmel megegyeztünk abban, hogy ő nyit ajtót, és azt fogja mondani, hogy nem vagyok otthon. Ezt néhányszor megismételtük, majd mikor már majdnem elfogyott a türelme, én nyitottam ajtót neki. Mentegetőztem, hogy nincs telefonom, ezért nem tud értesíteni a jöveteléről, de ha ad egy névjegykártyát, én jelezni fogom neki, hogy hol tartózkodom.
Miért volt fontos számodra a névjegykártyája?
Felmentem Budapestre, a Fehér Házba – vagyis a pártközpontba, és feljelentettem magam, hogy engem zaklatnak. Tudtam, hogy nem akarják majd elhinni, de amikor felmutattam az illető névjegykártyáját, kiderült, hogy nem agyrém amiről én beszélek.
Ennek a hercehurcának rád nézve egészségügyi kihatásai is voltak?
A stressz nem marad következmények nélkül. Végül is koszorúér szűkülettel kerültem kórházba. Két évig egy fillér keresetem nem volt.
Te annakidején a képeidet legálisan juttattad ki Nem Yorkba?
Persze. Volt egy Arttex nevű cég, ők vitték ki a képeket hivatalosan Amerikába.
Azért, hogy neked a rajzaid szerepeltek New Yorkban egy kiállításon, itthon ezért megfenyegettek és megpróbáltak belügyi besúgónak beszervezni?
Volt Pest Megyében egy Nagy István nevezetű képzőművészeti csoport, a szentendreiek ellenpólusaként. Ennek a csoportnak én voltam a vezetője, a titkára. A fenyegetésnek a sarkalatos pontja az volt, hogy erről az ötven emberről én adjak folyamatosan jelentést a belügynek. Én erre nem voltam hajlandó. Sőt, mindenkinek el is mondtam, hogy mit akarnak tőlem. Csakhogy ezt még a haverjaim sem akarták elhinni. Mivel én viszont továbbra is mondogattam, hogy nem hagynak nekem békét, már azt tartották rólam, hogy üldözési mániám van.
A „Fehér Házi“ látogatás végül is mivel zárult?
Megmagyarázták nekem szépen-okosan, hogy: „Miklosovits elvtárs eddig ugrálhat maga egyedül, ennél tovább már csak velünk.”
Mi jött ezután?
Nagy csend. A könyvkiadóktól – akiknek addig dolgoztam, nem kaptam munkát. Az újságoknál nagyon sajnálták, hogy ki kell mondaniuk, de mégis csak közölték, hogy nincs munka a számomra.
Hát, tényleg nem volt könnyű talpon maradnod. A rendszerváltozás segített a helyzeted jobbrafordulásában?
Rajtam Márai segített. A nyolcvanas évek elején jutottam el a műveihez. Jó volt rádöbbeni, hogy ez az ember úgy gondolkodik, mint én. Mikor eljött a rendszerváltás, két érdekes dolog történt. Az egyik az, hogy Márai kapcsán neki álltam rajzokat csinálni. Ketyegni kezdett az óra, születtek a rajzok. Közben az is kiderült, hogy a rendszerváltozás milyen vízválasztó. A barátaim tekintélyes része vagy szélsőjobbra, vagy szélsőbalra húzódott. Én a Márais mentalitásommal itt maradtam középen. Ekkoriban tanultam meg Máraitól a Marcus Aurélius-féle személetet, ami azt jelenti, hogy szemlélődni, aztán majd minden a helyére kerül.
Talán Márai ihletésében született a legtöbb rajzod, de ezt is csak egy rétegnek tekinted?
Igen, Márai is egy ilyen réteg dolog. A világirodalomhoz is csináltam illusztrációkat, ez is egy réteg. Külön réteg ezen belül a magyar irodalom költészete, és ezen belül külön réteg az, amit Babitshoz csináltam. Ezek a rétegek nem egy-két kép, hanem mind külön-külön egy kiállításra való anyag.
És Arany János?
Az is egy réteg. Ő még gyerekkori emlék. Azért szerettem, mert gyerekkorom ostoba világában is meghatározó volt megélni azt, hogy van egy Arany János, aki írt lovagokról, tisztességről, emberi magatartásról, becsületről, az adott szó értékéről. Én ezt faltam! Ebből születtek meg a képek. Külön büszkeségem, hogy az Arany János könyvemhez Keresztúry Dezső írt előszót.
Annak ellenére, hogy fiatal korodban készítetted ezeket a rajzokat, nekem feltűnt, hogy mennyire hiteles párhuzamok vannak Arany Őszikéi és a te rajzaidon az elmúlás tematikájára vonatkozóan…
Nagyon érdekes amit mondasz. Van egy Petőfi S. Sándor nevezetű irodalomtörténész, aki afféle tudós és Padovában tanít. Ő a kép és a szöveg kapcsolatát elemzi. Felhozza például, hogy Arany János: Hídavatás. A vershez kapcsolódva aztán bemutatja a hídavatáshoz kapcsolódó rajzokat, azt hogy melyik korban, hogyan illusztrálták ezt a verset. Az egyetemistáknak aztán kiadta, hogy elemezzék ezeket. No, ebbe a sorozatba én is bekerültem, mint a legújabb verzió alkotója. Ami érdekes velem és Arany Jánossal kapcsolatosan az nem más, mint valamilyen egyidejűség. Erre már Keresztúry Dezső bácsi is felhívta a figyelmet, arra utalván, hogy nekem sikerül egy képen belül megjeleníteni az egész verset.
Vagyis képes vagy ebben az esetben Arany Jánosnak azt a lelkületét rokonítani a magadéval, amikor ő a verset írta és utólag te a rajzot elkészítetted?
Igen, de ez csak úgy jöhetett létre, hogy technikailag egy picit ráfejeltem. Mint a régebbi fényképezőgépek esetében, amikor úgy nyomtuk le a gombot, hogy „véletlenül“ két-három kép egymásra került. Meglepett, hogy egy padovai professzor – akivel soha nem találkoztam – mégis elemzi, bogozgatja a képeimet.
Ebben az is érdekes, hogy az Arany János idődimenziója olyan módon folyt be valamiképpen a tiédbe, hogy a Hídavatás témájáról te a képzőművészet eszközeivel hasonló erővel szólsz, mint ő a líra eszközeivel. Most viszont hirtelen egy olyan felismerés is megvilágosodott előttem, amire korábban nem gondoltam veled kapcsolatosan. Mond, lehetséges az, hogy te éppen azért fordultál a költők felé, mert a korábbi életed során a mindennapos életben nem találkoztál olyan erős egyéniségekkel, akik hatással lettek volna rád, befolyásolván a világra eszmélésedet?
Biztos van valami alapja. Nézd, amikor a szüleim végleg elmentek, amikor egyedül maradtam és talpra kellett állnom, a véletlen úgy hozta, hogy találkoztam Nagy Lászlóval, a költővel. Amiről te beszélsz, meg amiről Arany János beszélt, ezeket a dolgokat én megtestesülve láttam Nagy Lászlóban. Hogy mik voltak mezek? A tisztaság, az egyenesség. Az, hogy mindig a lényegről beszélt, nem dumált össze-vissza.
Hol került sor erre a találkozóra?
Az Élet és Irodalom szerkesztőségében. Rajzokat vittem be ismeretlenül. Figyelmesen végig lapozta őket, majd határozottan azt mondta: „Ezt – meg ezt, hagyja itt.“ Gondolhatod, hogy tizennyolc évesen mit jelentett nekem megjelenni a címlapon – ráadásul úgy, hogy ezt Nagy László akarja. A segítőkészségét persze nem is csak ez bizonyítja. Mikor rákérdezett arra, hogy hol alszol este – és megtudta, hogy fogalmam sincs róla – fogta a telefont és telefonálni kezdett jobbra-balra, hogy nekem valahol – akárha összetolt fotelekben is -, de legyen hol aludnom! Ez a fogadtatás tartást adott nekem. Többet jelentett, mint a szakmai közeg.
Gondolom, később Máraiban is az emberi magatartásának a tisztasága fogott meg. Elárulod, hogy miért akartad Márai szülővárosát, Kassát is megismerni?
Szörényi László professzornak azzal a véleményével válaszolnék erre a kérdésedre, amit az Arany János versei ihletésében készített rajzaim kapcsán fogalmazott meg. Úgy mondta, hogy ez a Miklosovits csinál Arany János rajzokat, de egy rajzán belül is annyi utalás van jobbra, balra, hogy aki ezt valóban élvezni akarja, annak ismernie kell Arany Jánost. Nos, így vagyok én Máraival is. Az, hogy én merjek bármit is önállóan mondani róla – tehát nem illusztrálva-, ahhoz egyszerűen kötelességemnek tartottam, hogy a vele kapcsolatos dolgokba beleássam magamat.
Tehát Kassára ezért jöttél el?
Pontosan ezért, de pokoli szerencsém volt, hogy találkoztam veled, mert sok más egyéb mellett azt is köszönhetem neked, hogy hazavihettem magammal a mosolygó Márairól készült egyetlen fotót! Új barátságok, kapcsolatok is születtek Márai kapcsán – gondolok itt mindenekelőtt a néhai Jáky Jánosra, Márai unokaöccsére, akivel néhány kassai utamat közösen szerveztük meg. Valamilyen Márai-bemutató készült, amire én is menni akartam Kassára. Mondta, hogy a vonatjegyekkel ne törődjek, majd ő megveszi. Képzeld, ő még aznap megvette a jegyeket a Keletiben. Telefonálni akart, de összeesett, és meghalt. Ezt borzasztó tragédiaként éltem meg én is. De eljöttem Kassára, mert meg kellett ismernem, hogy a város lélegzetvételét is bele tudjam vinni a Márai-rajzokba. Vagy 60-70 ilyen rajzom készült. Ezek közül egyszerre mindenütt csak 20-25-öt tudtam kiállítani. Egyedül Varsóban nyílt módom arra, hogy 48-50 képet feltehettem a falra. Egy igazi, hömpölygő hatást kiváltó dolog lett belőle, mégpedig azért, mert ott voltak azok a szerzők is, akik Márait lengyelre fordították. A kiállítás és a fordítások kapcsán egy nagyon tartalmas beszélgetés is kialakult. Ott tudtam meg, hogy Európában a legtöbb Márai-művet lengyelre fordították le.
Én mindig csodáltam azt az életerőt, ami téged mozgat, de azt is megtudtam, hogy az utóbbi időben történt veled valami váratlan…
Igen, de már a hátam mögött van egy másfél év infarktussal, három műtéttel, sztrókkal. Mit is mondhatnék? Örülök, hogy még létezem. A nyáron azért elmentem a Bábolnai Művésztelepre. Azért mentem el, nehogy depresszióba essek, mert ha közegben vagyok, az engem inspirál. Ezúttal egy otthoni inspirációt vittem magammal Bábolnára. Láttam a szomszédban, hogy amikor rakják be az új ablakkeretet a ház falába, befújják purhabbal. Ennek a habnak a viselkedése keltette fel az érdeklődésemet. Összeraktam két pálcikát és lefújtam ezzel a purhabbal. Lett belőle valami iszonyatos Krisztus-forma, majdnem olyan, amit korábban már megrajzoltam. Aztán meg egy olyan térbeli alakzat jött ki, ami egy növekvő bikához hasonlított. Ehhez aztán egy lányt is hozzá tettem – és már kész is volt Európa elrablása – purhabból. Mind ezek után a növekvő iszonyat kifejezésére a purhabot rajzként használva vittem papírra. Afféle három vonalas dologgal ábrázoltam a bikán ülő lányt, alatta egy kiterült csajt és mögéjük a timpanonba a római jog, a görög kultúra és a kereszténység jelképeit – ebből áll ez az alkotás, ha nagyon leegyszerűsítem. A forma és a gondolat valahogy így is összejátszik. Hát, mostanában ilyesmi foglalkoztat.
Legyen hozzá jó egészséged, és ne feledd: mi visszavárunk Kassára!
Szaszák György
