Mivel Varga Emese dramaturg Kassán a 200 éves kassai magyar színjátszásról a Kaszárnya Kultúrparkban rendezett kiállítás megnyitásakor elmondott beszédében a színháztörténeti szempontból fontos események ismertetésén túl azokra a jelenségekre is felhívta a figyelmet, melyek a felvidéki magyar színjátszásra és a hozzá való viszonyulásunkra is jellemzőek, ezért fontosnak tartjuk, hogy ezt olvasóink is megismerjék. Beszédét az alábbiakban teljes egészében közöljük.
A görög mitológia szerint az emlékezet hozta világra a művészetet. Zeusz az emlékezet istennőjével Mnemoszünével nemzette a kilenc múzsát, köztük Tháliát a komédia, a színház, a pásztorének múzsáját. A színház és az emlékezet ily módon tehát rokonok. De a színházművészet olykor hűtlenné válik az anyjához. Sokszor, sokan elmondták már, a színház csak a pillanatban létezik, ettől időfeletti, vagy időn túli, megismételhetetlen csoda. Szép ez, meg költői is, jól el lehet mögé rejtőzni színházi alkotóként, de ez így ebben a formában nem teljesen igaz. A jéghegy csúcsa természetesen az előadás, a néző és a színész találkozása, csakhogy előtte is és utána is sok-sok minden történik, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. S ennek következtében aztán rólunk is megfeledkeznek azok, akik épp nem voltak részesei a csodának.
A színházi alkotók nagy többsége nem fektet hangsúlyt arra, hogy elhelyezze, beágyazza munkáját, alkotását egy társadalmi kontextusba. A színházi szent őrültek mindig elhiszik, illetve jó esetben azt hiszik, hogy amit éppen csinálnak, az korszakalkotó, s egy új időszámítás kezdete, mit számít hát, hogy mi volt tegnap, vagy tegnapelőtt…
Hatványozottan igaz ez a szlovákiai magyar színházi közegre.
A felvidéki, csehszlovákiai, szlovákiai magyar színjátszás tradíciója ellenére a felvidéki magyar színházi alkotó, nem Mnemoszümé vizéből, hanem Léthé forrásából, a felejtés nedűjéből kortyol. Lelke a kamaszgyerekéhez hasonlatos, aki azt hiszi, akármi volt is eddig, az most nem számít, mert megjelenése töröl mindent, így néha úgy tűnik a szlovákiai magyar színházi lét csupán vajúdás és születés…
1816 májusában, két száz évvel ezelőtt Murányi Zsigmond vezetésével Miskolcról útra kelt egy kis csapat: kilenc nő és tizenhat férfiszínész. Az utazást többé-kevésbé kényszer szülte: az otthontalanság kényszere. „Kassa tótos város, jó lesz magyarosítani” – javasolta a nemzeti színjátszás patrónusa Kultsár István – „Menjetek és hirdessétek a magyar nyelvet és terjesszétek, mint hajdan az apostolok az egy igaz hitet.”
Az apostoli küldetés mellett a térhódítás lehetősége – Kassa színházi múltja is befolyásolta Murányi csapatát: 1781-től működött a városban német nyelvű társulat, 1789-től Kassának saját színházépülete volt.
1816. május 15. (vagy 16) a nevezetes dátum. – Az első születés. A kassai magyar színház születése. Csörgő sapka című „babonás énekesjáték” az első bemutató. Déryné naplója szerint kilenc hétig vendégeskedett a társulat a városban, más források szerint május 30-án játszottak utoljára. Két évvel később1818-ban megszületik az első hivatalos szerződés a kassai magyar színjátszás ügyében, s épp 198 évvel ezelőtt, 1818. november 3-án kezdi meg Murányi Zsigmond társulata Kassán első magyar nyelvű évadát. A magyar színészek húsvét előtt távoztak a városból, s tíz esztendeig nem tértek vissza. A kísérletezés korszaka véget ért.
1828. áprilisában a Kolozsvárról kiszorult, Pesten tengődő társulat újra Kassára érkezik – ez a második születés, a kassai magyar színjátszás történetének egyik csúcspontja. Sok más kiváló előadás mellett, ekkor kerül sor a Bánk bán ősbemutatójára is. A színház élén előbb Berzeviczy Vincze, halála után Csáky Tivadar állt, az ő nevéhez fűződik az első magyar színházi szakközlöny létrehozása is. Kassa 5 éven át a magyar színházi vérkeringés központja lett. Csakhogy 5 évad után a nyári kolozsvári turnét követően személyes konfliktusok miatt szakadás történt a társulatban, melynek következtében a vezető színészek jelentős része Pestre szerződött, s a kassai városi színház újra a német színházi körök kezére került.
Bár 1948-ban egy rövid időre birtokba vették a magyar színészek a színházat, ez a néhány hét kevés volt az építkezésre.
1861 – a következő dátum, a következő nagy korszak kezdete. A kassai Nemzeti Színház igazgatója ezekben az években Latabár Endre. Áldásos munkájának köszönhető a kassai színház társadalmi és szakmai fellendülése. Távozását, illetve halálát követően gyors igazgatóváltások követték egymást, de a Latabár-féle aranykor már nem ismétlődött meg újra. Közben elkészül az új színházépület, melynek átadására 1899 őszén került sor. Első színidirektorává Szendrey Mihályt nevezték ki, aki 1902-ben Komjáthy Jánosnak adta tovább az igazgatói stafétát, őt követte az igazgatói székben Faragó Ödön, az első csehszlovákiai magyar színházigazgató.
Az főhatalomváltást követő zavaros helyzetben rövid időn belül kiderült, hogy a lehetőségek jelentős mértékben leszűkültek, a felvidéki magyar polgárságot, értelmiséget lefejezték, ellehetetlenítették. Faragó mindent megtett, hogy megtartsa a felvidéki magyar színház pozícióját, de erőfeszítése – a politikai kiéheztetésnek és a súlyosbodó anyagi problémáknak köszönhetően kudarcot vallott, távozása után már csak a túlélésért küzdöttek a felvidéki magyar színtársulatok…
1938, 1945, 1950,1952, 1969, 1990, 1999
A felvidéki magyar hivatalos színjátszás születésének határkövei ezek az évszámok. Minden egyes dátum egy-egy újrakezdés.
Tiszteletre méltó az az erő és az a tenniakarás, amely azokat az alkotókat, színházi embereket mozgatta, akik színjátszásunkat mindannyiszor újraélesztették. Csodálatra méltó az az elszántság, ahogy a politikai és társadalmi ellenállás és akadályok ellenére is kiharcolták, újraszervezték a felvidéki, csehszlovákiai, szlovákiai magyar színházi közösséget. Lehetett volna ez másként, hiszen nem egy kezdeményezés sikkadt el tájainkon az évszázadok során. A másik oldalon azonban sajnálatos, hogy épp ennek a szaggatottságnak köszönhetően, nem alakul ki egyfajta társadalmi és szakmai tudatosság a felvidéki magyar színházi közegben. A teremtés, indulás, alapozás gesztusát ismerjük, de nem tudunk perspektivikusan építkezni, tervezni. Kétszáz év után is nehezen alkotjuk meg a jövőképet, mert a túlélés fontossága, a pillanatnyi megoldások határozzák meg a színházi szemléletet.
Kolár Péter azt kérte tőlem, próbáljam meg összehasonlítani a magyarországi és a szlovákiai magyar színházkultúra jellemzőit. Sokáig gondolkodtam ezen, hogy lehetne ezt néhány mondatba sűríteni, de egyrészt nem szeretnék felszínes kinyilatkoztatást tenni, másrészt nehezen tetten érhető a különbség, hiszen a felvidéki magyar színház alapvetően tükrözi a magyarországi színházi törekvéseket. Az államfordulat után természetesen elindult egyfajta leválás a magyarországi színházi rendszerről, de a többségi nemzet kulturális hatása nem vált meghatározóvá, nem alakított ki olyan karakteres arculatot, mint amilyen a romániai magyar színház esetében történt. A szlovák-magyar színházi együttműködés sem vált dominánssá, a szlovákiai magyar színházi közösség Csehszlovákia megalakulása után fokozatosan elvesztette kapcsolódási lehetőségeit, s bezárkózott. A lehetőség, hogy két kultúra kereszttüzében megtalálja saját arculatát, lehetőség maradt: vadhajtás mindkét oldalon. Voltak, vannak ugyan kitörési lehetőségek, de a 20. század szlovákiai magyar színháztörténetére ugyanaz a töredezettség jellemző, mint az első évszázadra.
A megtorpanásnak legtöbbször külső oka volt, a politikai mozgások közepette új és új, társadalmi, gazdasági helyzethez kellett alkalmazkodni, meg kellett küzdeni az adott politikai hatalommal, mely mindannyiszor akadályokat gördített a magyar társulatok működése elé: volt, hogy a kiéheztetés lassú formáját választották, s volt úgy, hogy a jogalanyiság megszűntetésével próbálták ellehetetleníteni színházaink működését. De a külső okok – a politikai manipuláció, a gazdasági nehézségek mellett vannak, voltak olyan okok is, melyek belülről állítják meg színházkultúránk fejlődését: ez pedig véleményem szerint a tudatosság hiánya.
Ez persze nem olyan egyszerű, mint ahogy én ezt kijelentem. A tudatos tervezéshez ismerni kell a helyzetet, s nem csak a jelen szituációt kell alaposan megvizsgálni, hanem azt is hogy jutottunk idáig. Nem törvényszerű, hogy megismételjük elődeink hibáit, de miután jónéhány probléma modellszerűen ismétlődik mégis, talán nem ártana társadalmi összefüggéseiben is megvizsgálni a színi hagyományunkat. Változtatni is csak akkor lehet, ha megértjük, mi vezetett a jelen helyzet kialakulásáig, s nem ringatjuk magunkat egyedülállóságunk, függetlenségünk illúziójában.
Nem is tudatosítjuk, milyen jelentősége van azoknak a kivételes kezdeményezéseknek, melyek megpróbálják felkutatni, rendszerezni, rögzíteni kulturális – azon belül pedig színháztörténeti hagyományunkat. Ez a kiállítás egy kívülálló szemében talán nem több mint bármelyik tárlat, aki egy kicsit közelebb kerül a témához, s megpróbál értelmezni egy színházi problémát, vagy időszakot, rájön, hogy a szlovákiai magyar színháztörténet egy része legendákra, anekdotákra épül, a színházi alkotók a legritkább esetben rögzítették, dokumentálták tevékenységüket, a források sok esetben hiányosak, tehát egy színháztörténeti kutatás sok esetben komoly nyomozást igényel.
Több mint húsz éve foglalkozom színházzal. Gyerekkorom óta ott volt a könyvespolcomon Kováts Miklós tanár úr tanulmánykötete a csehszlovákiai magyar színjátszás első húsz esztendejéről, és valósan csak néhány éve fogtam fel, micsoda munka van a mögött a cseppet sem látványos kiadvány mögött. Vagy Kolár Péter által szerkesztett Thália évkönyv dokumentumainak jelentőségét csak akkor érti meg az ember, ha összeolvassa a helyenként ellentmondásos visszaemlékezésekkel.
Színháztörténetünk rögzített forrásaiból két dolgot emeltem ki, de engedjék meg, hogy mindenkinek megköszönjem, aki tudatosítja, hogy egy kisebbségi helyzetben lévő közösség életében az emlékezet megőrzése, a múltbéli emlékek, források felkutatása és rendszerezése, de a jelen történéseinek rögzítése is , sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint egy többségi nemzeti közösség esetében. Köszönöm azoknak, akik bármilyen formában hozzájárulnak a két évszázados felvidéki magyar színháztörténet tárgyi és szellemi megőrzéséhez, köszönöm az Országos Széchenyi Könyvtár segítségét, s azok érdeklődését is, akik ebben a munkában csak passzív módon vesznek részt.
Végezetül hadd idézzem Hevesi Sándort, a Nemzeti Színház főrendezőjét, aki 1916-ban a kassai magyar színjátszás centenáriumán így zárta ünnepi köszöntőjét:
„A mai ünnep a tanubizonysága, hogy Kassa város hű maradt a Kazinczyak és Berzsenyiek hagyományaihoz, ami sokkal nehezebb dolog, mint amilyennek látszik. Mert a hagyomány, a tradíció nem puha párna, amelyet egy dolgos nemzedék kiterít azért, hogy a következő nemzedék gondtalanul henyélhessen rajta. A hagyomány olyan, mint az oltári tűz, kialszik, mihelyt újra nem raknak rája. A hagyományokat igazán tisztelni annyi, mint lázasan dolgozni a jövőért. Kívánom, hogy Kassa a magyar színészet számára a második évszázadban is ugyanaz legyen, ami volt a lefolyt száz évben.”
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Varga Emese
