A Csengettyű énekkar idén ünnepli 50. születésnapját. Hogy született, mik voltak az első sikerei, kudarcai, és hogyan készült az első énekkari ruha? Erről faggattam Homolya Éva nénit. Hisz ki tudna többet mesélni, mint az alapító?

Honnan jött az énekkar ötlete?
H. É.: Olyan kis községben töltöttem a gyermekkoromat, ahol reggeltől estig mindig valaki énekelt. Például vasárnap délutánonként, a litániák után, a fiatalok összegyűltek a községháza előtti téren. Táncoltak és énekeltek. A zene a mindennapok része volt. Kassára jövet nem ismertem senkit, nem volt közeg, ahol ezt az érzést meg tudtam volna élni.

Akkoriban nem volt az iskolának énekkara?
H. É.: Az iskolában láttam, hogy nem működik se tánckar, se énekkar, tulajdonképpen semmilyen kulturális élet nem létezett. Úgy alkalomadtán összehoztak egy-két műsort, mert igazságtalan lennék, ha ezt nem említeném meg, de nem volt folyamatosan működő társulat. Sokan például vívni jártak. Abban az időben még a kassai iskolában nagyon híres volt a vívóklub. De mivel tornatermünk nem volt, a Štefánik utcára (most Malom utca) jártak el edzeni. Egy cseh sportolónak volt egy kisebb terme, ott tornázott egy pár osztály, és vívni is oda jártak. Az úszóink is nagyon jók voltak. Ez volt akkor az iskolán kívüli tevékenység. Úgyhogy aztán úgy gondoltam, hogy meg kell próbálni. A gyerekeknek volt igényük arra, hogy közösen játszanak, szórakozzanak, tanuljanak valami újat. Nagyon sokan jöttek, botfülűektől kezdve a legszebb hangúakig. Annyian, hogy egy osztályba nem tudtunk beférni, csak úgy, hogy a szomszéd osztályból hoztunk székeket. Amikor első két alkalommal összejöttünk, minimum 80-an voltunk. Amikor már látták, hogy azért itt munka is folyik, nemcsak szórakozás, akkor lekoptak. Volt, akit meg kellett győzni, hogy maradjon, mert gyönyörű hangja és jó füle volt, de hát nemakaródzott neki.

Hol volt az első fellépésetek?
H. É.: Az első fellépésünk a Kazinczy Napokon volt. Akkor még a Thália nem létezett, az Ipari tornatermében rendezték a nagyobb ünnepségeket. Március 15-ét nem engedték megünnepelni, de a Kazinczy Napok némi lehetőséget adtak az ünnepségre.

Izgultál?
H. É.: Halálosan. A Rozman kislány csinálta a frizurámat. Az édesapja híres, egész Európában elismert fotóművész volt, a házuk a mai napig áll a Kpt. Nálepku utcán. Anyukája modell volt, szóval ő tudta, hogy kell frizurát készíteni. „Ne tessék már félni, mi tudjuk, hogy mit kell csinálni,” mondta. És igaza is volt!

Mi volt az első nagyobb versenyetek?
H. É.: Két éves lehetett az énekkar, amikor először vettünk részt a kassai énekkarok találkozóján a Művészetek Házában. Volt vagy 30 gyerekkórus Kassán. Persze, nagyon lehordtak, hogy nem jól énekelünk. Hát biztos nem is volt jó, az az igazság. (Nevetés.) De Gajdos Pista, a kassai opera korrepetítora felkarolt. Azt mondta a többieknek, hogy „bezzeg, ha ti énekelnétek azt a nehéz dalt, nem tudom, hogy szólna!”. Szóval így védett minket. De biztos volt igazság az értékelésben. Persze, egy kis irigység is volt benne, mert a többi énekkarban 20–25 gyerek volt, mi pedig fel se fértünk a színpadra.

Mikor voltál először úgy igazából megelégedve saját magaddal?
H. É.: Olyan 4–5 év után. Amikor kiválasztottak a Csengő Énekszóra.

Kiválasztottak?
H. É.: Igen. Volt 50 magyar énekkar Szlovákiában, szóval kellett a válogató. Egy kéttagú zsűri jött el minket meghallgatni Pozsonyból, és kiválasztottak az érsekújvári fesztiválra. Ott is kaptunk hideget-meleget, de ott Vass Lajos (megj.: Erkel-díjas magyar zeneszerző) állt mellénk. Mondta a többieknek, hogy „ti már 10–12 éve dolgoztok, de hol voltatok, amikor kezdtétek? Ez egy nagyon jó, fejlődő énekkar”. Amikor pedig 3 év múlva megint elmentünk, bizony, akkor már mi voltunk a legjobbak.

Hány énekkar működik az akkori résztvevők közül?
H. É.: Három: a komáromi, a galántai és mi. A többiek, akik most járnak a Csengő Énekszóra, legalább 15–20 évvel fiatalabbak. Jó kórus volt Pereden, Pozsonyban, Somorján, de ezek már sajnos megszűntek.

Milyen volt az első utatok Érsekújvárba?
Vagy 60-an mentünk egy busszal. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogyan fértünk be annyian. Az üléssorok közé betettünk még egy pótszéket, és előre is tettünk 3–4 széket.

Senkit sem zavart, hogy az milyen veszélyes?
H. É.: Akkor még nem. (Nevetés.) Akkor még 60–70 volt a maximális sebesség, és alig volt autó. Egy gyereket sem lehetett itthon hagyni, azt nem tehettük meg.

iMelyik volt az első külföldi utatok?
H. É.: Pécsre mentünk. Baráti kapcsolat fűzött a Leőwey Klára énekkarához és vezetőjéhez, Jandó Jenci bácsihoz.

Hány óráig tartott az út?
H. É.: Nem tudom, de rettenetes sokáig tartott. Nem elég, hogy minden falun keresztül kellett mennünk, még a határon is megállítottak minket. Valaki feljelentett, hogy Görcsös Miska (megj.: debrődi tanár, néprajzkutató) állam- és kommunistaellenes írásait csempésszük át Magyarországra. Oldalra állították a buszt, kiszállítottak mindenkit csomagostul, mindenestül. Mindent ki kellett pakolni, keresték az iratokat. Csak évekkel azután derült ki, hogy mit is kerestek. Persze nem találtak semmit.

Mikor készültek az első énekkari ruhák?
H. É.: Az elején még nem voltak énekkari ruháink, úttörőruhában léptünk fel. Az első énekkari ruhák a 70-es évek közepén készültek. Itthon nem tudtunk anyagot venni. Elmentünk Magyarországra, Nyíregyházára, autóval, ott vettük meg.

Ezt szabad volt?
H. É.: Dehogy, csempészés volt. Kellett vagy 80–100 méter anyag. Az két vagy három nagy köteg. Azt persze el kellett dugni, ami nem volt kutyafüle. Evett a frász, hogy megvesszük, kifizetjük, és akkor majd a vámosok elkobozzák. Mert engedélyünk nem volt rá, feketén hoztuk. A blúzokat aztán a szülők és barátok varrták meg ingyen és bérmentve. Ezért a mai napig hálás vagyok nekik.

Hogy sikerült végül áthozni? Hova raktátok be?
Homolya Ferenc, Éva néni férje: A székre.
H. É.: Szétraktuk, az egyiket a kofferbe, másikat a hátunk mögé. Elé tettünk egy táskát, szóval nem volt feltűnő.
H. F.: Mindig az van a legjobban eldugva, ami a szemed előtt van.

Mit az, amit a legnagyobb sikeredként könyvelsz el?
H. É.: Sok volt, nehéz lenne kiválasztani.
H. F.: Én azt mondanám, hogy az, hogy túlélte az énekkar, és még ma is létezik. Nagyobb siker nincsen! (Nevetés.) A különféle díjak mellett ez a legmaradandóbb.
H. É.: Igen, így van.
Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!

Kekeňák Lucia