A Csemadok Szepsi Alapszervezete és a Csemadok Kassai Városi Választmánya valamint a Kárpáti Németek Szövetsége 1945 óta első alkalommal tartott közös emlékező összejövetelt Kassán, az egykori városi börtön épülete előtt /Fő utca 6. szám/, ahonnan pontosan 75 évvel ezelőtt, 1945. február 22-én indították el a sztálini munkatáborokba, a Gulagokba a magyar és német férfiakat.
A szülőföldjükről ártatlanul elhurcoltakra a szepsiek nevében Köteles László, a kárpáti németek nevében pedig Angelika Dubiková emlékezett. A kassaiak részéről pedig Balassa Zoltán helytörténész a következő képen foglalta össze, amit eddig sikerült feltárni ezekről a sokáig titkolt kegyetlenségekről:
„Pontosan nem tudjuk, hány embert hurcoltak el a szovjetek a mai Szlovákia területéről. Ján Košút zólyomi kutató 6 973 személyre vonatkozó adatot talált orosz levéltárakban. A becslések viszont 100 000 emberről tudnak. A legtöbbet a mai Kelet-Szlováki területéről hurcoltak el. Minden harmadik személy odaveszett. De a többiek is súlyos testi-lelki traumákkal, sérülésekkel érkeztek vissza. Másodrangú, gyanús állampolgárok lettek. Idő előtt távoztak az élők sorából. Sokszor nem is beszélhettek meghurcoltatásukról.
A Bódva-völgyi elhurcoltak Somodiban, a rozsnyói püspök nyári rezidenciája udvarán gyülekeztek. Azzal vezették félre őket, hogy Hernádszentistván mellett egy beomlott alagutat fognak újraépíteni. Háromnapi élelemmel ellátva jöttek naivan. Kassára terelték őket, a városi börtönbe. Itt hirtelen már politikai foglyok lettek. A 2×3 méteres cellákba 9-10 embert, de akár 16-ot is összezsúfoltak. Éjjel-nappal érkeztek új csoportok. A napi program kihallgatás és vallatás. Ide egy évig hordták a rabokat. Minden embert külön hallgattak ki és ítéltek el. Volt internáló- és büntető tábor. A börtönben 1 800 férfit és nőt zsúfoltak össze. Mivel már többet nem tudtak, egy részüket egy eperjesi kaszárnyába voltak kénytelen szállítani. Onnan teherautókkal, vagy gyalog a lengyelországi Sanokra szállították őket. Ez 140 kilométer! Egy-két hétig tart az út. Akik ponyvás teherautóval utaztak Nowy Sacon éjszakáztak, egy illemhely nélküli épületben. Társaik a patkányok voltak. Sanokon hetekig tartották őket. Majd marhavagonokba helyezték el őket. 80-90 embert zsúfoltak össze fakalapáccsal és puskatussal. Egy-egy szerelvény húsz vagonból állt. Ülni, feküdni nem lehetett. Egy kenyér és egy vödör víz volt a napi eledel. Az Ural hegység előtt bányamérnökök és orvosok vizsgálták meg őket. Az útközben meghaltakat temetetlenül dobálták ki a megállókon. Alagirbn fel elajzott tömeg bántalmazta őket. 30-40 kilométert kellett megtenniük. A célállomáson éhes farkasfalkák várták őket. A sakálok, farkasok üvöltése miatt aludni nem tudtak a hat fa barakkban. Akinek a láza 38 fok fölé emelkedett, azt már vitték is a hulladombra temetetlenül a többi halott közé, hiszen 3-40 fokos hidegben sírt ásni lehetetlen volt a nuzali lágerben. A farkasok eltakarították az emberi maradványokat.
A bányákban a tüdőt károsító ércpor és térdig érő víz reumát okozó hatása maradandó károsodást okozott. Bérgyilkosok, bűnözők, rablógyilkosok lettek a társaik…
Legyen ennyi elég a borzalmakból. Köteles Ágoston gyűjtötte össze azt az anyagot, mely megörökíti az emberi szenvedések mérhetetlen, felfoghatatlan szomorúságát és botrányát. Köszönet érte! Mert az erdők, a lápok hallgatnak, de a történetírás és a túlélők sem szívesen emlékeznek meg erről. Holott kötelességünk leróni kegyeletünket és emlékeztetni erre a vérlázító és égbekiáltó gazságra. Napi 12-16 órát kellett dolgozniuk kíméletlen bánásmód és éheztetés, szomjúság, ruhátlanság, fűtetlen barakkok, takaró, lábbeli nélkül. Tetű, bolha, poloska, szúnyog terjesztette a flekktífuszt, a vérhast és maláriát. 4 000 kalória helyett 1 000-et kaptak. Így a malacok vályúja is csemege volt a számukra. Szökni lehetetlenség volt…
Fejet hajtunk, emlékezünk és nem hallgatunk!“
A kassai megemlékezésen Köteles László az alábbi ismereteket osztotta meg a jelenlévőkkel:
A nemrég megnyitott oroszországi levéltárak adatai alapján a Szovjetunió külügyminisztériumában még 1942-ben munkacsoportot hoztak létre az SZSZKSZ háború utáni határainak megállapítására, ahol számoltak „Pidkarpatszka Rusz” annektálásával.
1944 októberében a csehszlovák közigazgatás által kijelölt Kárpátalja szovejt katonai megszállás alá kerül. A területen a csehszlovák kormányt F. Němec kormánymegbízottnak kellene képviselni, de őt és kíséretét Husztról ki sem engedik. Ludvík Svoboda tábornok, az 1. Csehszlovák Hadtest parancsnoka rendelt mellé helyismerettel rendelkező tanácsadóként a Huszt mellett született Ivan Turjanica komiszár főhadnagyot rendeli. Turjanica Husztra utazott, a csehszlovák küldöttség tartózkodási helyére, de nem maradt ott sokáig. Már 1944. november 4-én visszatér Munkácsra, állítólag azért, hogy meglátogassa beteg édesanyját. Valójában november 19-én Munkácson gyorsan megalakult Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártja, élén Turjanicával. Meghirdették a Kárpátokontúli Ukrajnának a Szovjet Ukrajnával való »újraegyesítésének« tervét.
Ennek értelmében egy hét múlva, november 26-án a Munkácson, a városi moziban, az NKDV felfegyverzett osztagának jelenlétében összeült a vidéken, az előző napokban sebtében megszervezett kárpátaljai népi bizottságok 663 küldötte, akik határozatban kimondták „Kárpátontúli Ukrajna újraegyesülését” Szovjet-Ukrajnával. Az esetleges kételkedőket villámgyorsan elhallgatják! A magyar, a román és a németek lakta településekről azért sem jelenhettek meg küldöttek, mert elindult a férfilakosság deportációja a „gulagokra”, illetve háborúban vagy hadifogságban voltak
A kongresszuson létrehozták a Néptanácsot, melynek élén ki más is állhatott volna, mint Ivan Turjanica? Lelkesedése felülmúlta megbízóinak mérsékelt várakozásait.
Azonnali hatállyal bevezették az egész vidéken a moszkvai időszámítást a közép-európai helyett, az új bábállam szimbólumainak pedig az SZSZKSZ himnuszát és zászlaját hirdették ki!
Turjanica azonban még messzebb ment, és az épphogy létrehozott Néptanács dekrétumával népi milíciákat hozott létre Kárpátontúli Ukrajna fegyveres erőiként. Ezeknek kellett segédkezniük »valamennyi ukrán föld egyesítésében«, vagyis a ruszinok által lakott földek egyesítésében. Turjanica ezen a szlovákiai Eperjes vidékét értette (egészen Poprádig!), történelmi Abaúj-Torna megye, a galíciai Lemkivscsinát (Délkelet-Lengyelországot), Máramarost Romániában és Magyarország területének egy részét Debrecenig.”
A későbbi szovjet Mikita Szerhijovics Hruscsov pártfőtitkár felidézi, hogy felkereste őt abban az időben egy északkelet-szlovákiai küldöttség, amely kérte, hogy csatolják vidéküket a Szovjetunióhoz. A kérést Hruscsov elutasította, de „A küldöttség elutazása után kapcsolatba lépett Sztálinnal. Annak már elege volt Turjanica spontán kezdeményezéseiből. Éppen akkor kapta meg Románia máramarosi körzetéből a titkos Nemzeti Bizottság kiáltványát a Kárpátontúli Ukrajnához való csatlakozásról. Magyarországról jelentették, hogy Turjanica népi milíciái elfoglaltak néhány őslakos népek által lakott határ menti falut. »Állítsd meg azt a szemtelent / más fordításban „őrültet”/, már nincs szükség a kezdeményezéseire« – mondta Sztálin Hruscsovnak.”
Közben:
1944 november 13-án a 4. ukrán front törzse parancsot adott ki arról, hogy a Kárpátalján élő német és magyar nemzetiségű, 18 és 50 év közötti férfiaknak három napon belül jelentkezniük kell a legközelebbi szovjet katonai parancsnokságon.
- november 13.– a IV. Ukrán Front Katonai Tanácsa a 0036-os, szigorúan titkos parancsa:
…„Egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és hadifogolytáborba kell irányítani.
b) A német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket, akik Kárpátontúli Ukrajna felszabadított területén élnek, külön csapatokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogolytáborba kell irányítani.”…
(Részlet a dokumentumból)
Ezzel, a Petrov generális által aláírt paranccsal indul el a lehető legkíméletlenebb módszerekkel a szovjet megszállási területeken az etnikai tisztogatás. A határozatot azonnal végrehajtották, és a következő napokban listák szerint, NKVD-alakulatok kíséretében hurcolták el az embereket. A magyar és német férfiak első gyalogos menetoszlopait 1944. november 18-án indították útra szigorú katonai biztosítással a szolyvai gyűjtőtáborba. A szovjethatóságok a háromnapos „kicsi munkát”, a „málenykij robot”-ot hadifogságra változtatták A mai napig nem pontos adatok szerint innen több mint 40 ezer kárpátaljai magyart és néhány ezer svábot vittek tovább ukrajnai, majd szibériai lágerekbe, és az elhurcoltaknak közel egyharmada odahalt.
Mértékadó becslések a Szlovákia jelenlegi területéről deportált magyar és német, illetve kisebb számban szlovák és ruszin civil lakosok számát 13-15 000 közé teszik, akik közül sokan nem tértek haza.
A tömeges deportálások által érintett magyar községekben, az emberi életekben mért veszteség szinte mindenütt meghaladta a háborús katonai veszteségeket!
A sztálini munkatáborok áldozatainak lelki üdvéért az első kassai megemlékezésen a történelmi egyházak lelkészei mondtak imát.
/szasz, fotók: fábián/
