Múltidéző vasárnapi olvasmányként ajánljuk portálunk olvasói figyelmébe Holló Ferencnek a Kassai Ujság 1929 karácsonyi mellékletében megjelent Az utolsó kassai kuruc című elbeszélését.
Holló Ferenc (1877. nov. 10. Eger, † 1952. ? Szomotor) római katolikus teológiát végzett, s egy ideig plébános, esperes volt. 1920-ban kilépett a papi rendből és újságíró lett. A Kassán szerkesztett Felvidéki Szemle, majd a Felvidéki Újság szerkesztője volt.
Töreky Árpád honvédhuszár-ezredes házában nem érezték soha a szeszélyes kassai időjárást. Tavasz volt ott ősszel, télen, egész éven. Az édes tavasz két üde virágjával: Töreky Zsuzsóval és Gittával.
A két szép lány, akik után a fiatal huszártisztek szédülősen pengették sarkantyúikat, örök mosolygásban, virágözönben, friss nótaszóban, hajnalokig pattogó táncban, tündérvilágban élt.
A Kovács utcában laktak, abban a boldog, kedves utcában, ahol valamikor egyetlen, lányokat pirosító lárma: a Tinódi Lantos Sebestyén bánatosan sírdogáló lantpengetése volt. Most sarkantyúpengés, kardcsörgés, fiatal férfiak érces kacagása szőtte kis szívekben az aranyos álmokat. Abban a régi-régi csendes, bús utcában, ahol akkor a napfény a háztetőkről, az ablakokról le-leszökdösött a nevetgélő, délceg fiatal tisztek aranyzsinórzatára, csillogó kardjára, kis ezüst sarkantyújára. És a napfénnyel együtt reszketett a Kovács-utcai lányok szíve.
Töreky Zsuzsó és Gitta, a huszárezredes két szépséges lánya, arcukon az élet játszadozó napsugarával, nevetgélve tékozolták a férfiszíveket. Van elég! Nem győzi a keskeny Kovács-utca, nem győzi az ő virágos szalonjuk őket. Fürthy Dezső, Érdeky Misi, Roózber Attila, Sprhy Béla, Zsályi Oszkár feszes meghajlással egymásután csapták össze sarkaikat, mikor Zsuzsó és Gitta elkapatott, válogatós kis úri virágok, könnyen, olvadó érzelem, tűnődő gondolat nélkül kacagták rá a forró, babonázó szerelmi vallomásokra a „nem“-et. És a büszke fiúk csakugyan elmaradtak. Észre sem vették őket. Nyíltak, folyton nyíltak a virágok! Napról-napra több volt az aranyzsinóros kóbor szív. Minden este szorongásig tele az ezredesék szalonja. Itt nem lehet álmodozva győzni! Még szépen elesni sem!
Valamelyik mulatósabb fiú aztán egy este a víg élet villanyfényes, titokzatos országába csalta a két kacagó, évődő tüzes szemű lányt: „Menjünk a Schalkházba! Menjünk cigányzenét hallgatni!“
És azontúl nap-nap mellett a Schalkház fényes éttermében víg kacaj, pohárcsengés, cigányzene, forró szemvillanások között röpködtek Ámor nyilai: sebezve, mérgezve, részegítve, józanítva.
A két lány ügyesen és bolondosan tartogatta szívét. Egy-egy kedves, pajtáskodó mosolynál egyetlen dalia sem jutott reményeiben közelebbre. Pedig már sokáig, nagyon sokáig koplaltak az aranysujtásos farkasétvágyú legények.
Egyszer Gitta, akinek fekete haja alól úgy villogott a szeme, mint fekete éjszakának sziporkázó csillaga, nagymerészen közéjük csapott az éhes farkasoknak. Hej! – pedig már akkor meg-megdobbant a kis démon szíve, ha néha-néha arcára simult a „kuruc lány“ tekintete. Cilkey Balázs hadnagyot hívták becézgetve az ezred kurucának, akinél a kuruc-költészet remekei: a kesergő, búsuló, lerongyolt, bujdosó, hazátlan kuruc-lélek gyönyörű elégiáit bensőségesebben, melegebb, magyarabb érzéssel senki sem tudta akkor Kassán tárogatóján megszólaltatni.
„Aki elhúzatja a nótámat – tüzelte dévajkodva Gitta a tiszteket – az lesz a lovagom!
A fiatal huszárok sorban, kifogyhatatlanul előszedték, elhúzatták a gyönyörűséges régi és új édes-bús nótákat. Azóta sem húzott egyfolytában annyi drága magyar nótát Kassán Horváth Feri bandája.
Sírt, ujjongott, kesergett, kacagott, búslakodott, zokogott a magyar lélek a cigány remegő keze alatt. Minden szép nóta felzendült, minden dal elhalkult, anélkül, hogy Gitta csak egyetlen egyszer is rá mondta volna: ez az én nótám!
Vacsora után voltak, a kis dessert-késsel játszogatott a leány, s amikor Cilkey Balázs két acélos szeme rátévedt, a késsel betűket kezdett rajzolgatni a fehér abroszra. Cilkey mosolyogva, boldogan pislantott egyet a szemeivel. Mikor aztán rá került a sor, felállt az asztal mellől, elővette belső zsebéből kis tárogatóját s halkan, érzéssel, a fájó szív borongásával belekezdett Simkó Guszti örökszép nótájába: „Sirassatok engem orgonavirágok…“ A cigány szinte leheletszerű, halk kísérettel színezte a nótát.
A magyar búsulás nagy igézete egyszerre ráakasztotta könnyes terhét a büszke férfi-fejekre. Mosolyt, hamiskodást elűzött szomorúságban hajlottak az életszép arcok a tányérok felé. Hej! Simkó Guszti, kassaiak dalos ábrándozója, de sok gyémánttal fizették már meg a te nótádat! A legdrágbb gyémánttal: lányok, asszonyok ragyogó, kristály könnycseppjével!…
Töreky Gitta az asztalra borult és úgy zokogott.
Mire új kedv szomjával mosolyogva felnézett, már csak atyja, Zsuzsó és Cilkey Balzs volt mellette. A többi huszárgyerek, a feleslegesek, kardot felkötve, csákót hetykén fejre igazítva, megpengették sarkantyújukat az öreg ezredes és a két lány előtt, s jókedvűen masíroztak más virágos határba…
A Kovács utca azután már csak egyszer látott aranydíszben tréfálgató, hangoskodó, karcsörgéssel, sarkantyúpengéssel ingerkedő, mese-huszárvilágot: a Töreky Gitta és Cilkey hadnagy eljegyzésén.
Remegő, lázas, kis kezek utcahosszat kicsapkodták az ablakokat, s az ablakokból kihajolt a Kovács-utca sok piros, mosolygó virág. Hej, de virágos volt még akkor az a vén utca!…
Másnap a kassai huszárkaszárnyákban megharsant ércesen, recsegő keménységgel az ezred trombitája. A huszárok lóra kaptak, sorakoztak, elvágtattak messze, messze Gorlice, Limanova, Tarnova felé…
A lovak patái alatt szikrázott, csattogott a Fő-utca gránit kövezete. A huszárok búcsúzó szemevillanására fájdalmasat dobbant a kassai lányok szíve…
És aztán messze, messze forró tűzben, vértengerben, hómezőkön, erdők rengetegében, hegyek vad szikláin elhullottak a kassai szép huszárok… és itthon elhervadtak a kassai szép virágok…
Azóta valahol Csaba-útjának végtelenségében vágtat szellemfehéren Töreky ezredes és utána vágtatnak elnémult nótaszóval a daliás huszárgyerekek…
Cilkey Balázs hadnagyot is golyó találta…kiesett a kuructárogató hidegkezéből…
Egy reggel Arató János huszárkáplár végigkopogott a kietlen, fénytelen, szomorú Kovács-utcán. Szegénynek sarkantyú helyett mankó verdeste begöngyölt, sebesült lábát. Nagysokára megtalálta Töreky Gittáék lakását. A leány holtra sápadt arccal, kínos ijedelemmel, boldogtalanságon remegő sóhajjal fogadta a hervadt huszárt, aki nagy sajnálkozással szólni sem akart. Csak elővett egy fényképet, egy viharvert, piros kis huszársapkát, két kis ezüst-sarkantyút. Elcsuklott a hangja, mikor átnyújtotta: „Itt van… huszár főhadnagy úr…“
A szép lány ájultan rogyott össze, ő pedig könnyes szemmel kibicegett az utcára, vissza a kórházba.
Szegény Gitta évekig nézte, nézte azt a töredezett, megviselt kis fényképet, melynek jobb sarkát talán golyó rongyolta el, s melynek az alján elmosódott , tintaceruza-vonásokban bánkódott ez a sor: „ Sirassatok engem orgonavirágok…“ Addig nézte nappalokon, éjszakákon a kuruc-huszár szemeiben a halálszomorú titkát, míg ő is oda nem adta ifjúságát, szerelmét, életét a nagy titoknak.
Keblére ölelt karokkal, fehérben, fehér márványos mosollyal, csendesen elment messze, csillagos utakra, a vágtató vőlegény után…
Hat év múlva egy magas, sápadt férfi ődöngött tanácstalanul, idegenül a kassai vasútállomáson. Szemei fáradtan, fénytelenül vizsgálják az embereket. Fején nagy, bozontos kozák-süveg, ruházata kopott, orosz muzsik-viselet. Viharvert, szakadozott csizmája nagy út szenvedéseiről tanúskodott.
Egy rendőr leigazoltatta és a főkapitányságra kísérte. A kérdésekre elmondta, hogy Cilkey Balázsnak hívják. Debrecenbe való, huszártiszt volt Kassán. A világháborúban, mint huszárfőhadnagy tüdőlövéssel orosz fogságba került Bresztlitowsknál. Hat év után, tengernyi szenvedés árán sikerült megszöknie a fogságból.
A főkapitányságon megvizsgálták az iratait, s értésére adták, hogy hat órán belül el kell hagynia Kassát, folytassa az útját Debrecen felé. Erre a rövid időre is melléj rendeltek egy detektívet.
Cilkey Balázst első útja a Kovács utcára vezette. Kereste a menyasszonyát. De talán nem is kereste. A nyomorgó élet mélységeiben elfásult már a szíve, nemhitt abban, hogy őt annyi idő után még hűséggel várhassa egy leány. De mégis… hátha!
A fájdalom vaskarmai csaptak a szívére, mikor megtudta, hogy Töreky Gitta évek óta Bárca felé vándorolt a temetőbe, keresni a felhők fölött a vőlegényét. Töreky Zsuzsó pedig egy cseh mérnök felesége, messze Rakonitzban lakik.
Nagy sóhajjal hagyta el a házat. Ment, hogy felkeresi még legalább a barátait, tiszttársait, régi kedves ismerőseit. Egész délelőtt agyonfáradtan járkált. Senki, senki nincs már közülük Kassán. Óh, megérdemelnének a régi szép napok egy meleg búcsúszót, de nincs már kitől elbúcsúzni ebben a városban. Meghalt, eltemetett város a régi Kassa!…
Már letelőben a hat óra, úgy gondolta, hogy a Dóm mellett átvág a Malom-utcán, ki az állomásra.
Üres a lelke, tompa, érzéstelen a szíve, árvaság búslakodik a szemében. Jaj, már itt nem tud hozzámelegedni senkihez az ember, a régi ember, aki Kassa derűs, eleven, arny-világában rajongott az életért!
A Dóm, Kassa régi csodája, a vén, patinás Dóm még áll, s benne pihen Kassa nagy halottja, a kurucok királya: Rákóczi!
Cilkeyben megdobban a kuruc szív. „Elbúcsúzom Rákóczitól!“- szól elfogódottan a detektívhez, s belép az isteni csend remek, ősi hajlékába.
Leszáll a misztikus sírboltba, előkeresi tárogatóját, keserves, hosszú fogságában egyetlen hűséges barátját. Elbúsultan megáll Rákóczi márvány sírja mellett s halkan a lelkéből belekezd egy zokogó kuruc nótába:
Sebeink, jaj, nem szűnnek meg
Fájni,égni.
Nem enyhűlnek, megújulnak
Szenvedési.
De legsajgóbb az a régi…
Hej Rákóczi! Hej Bercsényi!
Zörög a levél már,
Fecske darumadár
Immár tovaszállnak,
Én is búcsút mondok:
Szegény vándormadár
Szomorú Kassának…
Aztán megcsókolta a sírkövet, letépett egy babérlevélt az egyik koszorúról, s megbékélt szívvel, emelt fővel hagyta el a sírboltot, a Dómot, a várost… talán az utolsó kassai kuruc…
