Bacsó Péter filmrendezőként hivatalosan csak 1991-ben látogatott el először a szülővárosába, Kassára. Az Amicus Polgári Társulás döntött úgy, hogy bemutatják a tragikomikus hangvételű Sztálin menyasszonya című filmjét, amire őt is meghívták. A film nagy közönségsikert aratott. Ott, akkor ismerkedtem meg vele, aminek következtében később budapesti otthonában is felkereshettem. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően később a Balekok és banditák című filmjének az előpremierjét Kassán tartottuk meg, melyen szintén jelen volt. Mivel a múlt hét végén megrendezett Radványi Géza Emléknap műsorában személyével és életművével kiemelten foglalkoztak, most ehhez adalékként leközöljük azt a beszélgetést, amit 28 évvel ezelőtt készítettem vele.
Édesanyja – a két világháború közötti irodalmunk jelentős egyénisége, Palotai Boris – tősgyökeres kassai volt. Ön is itt, a Hernád-parti városban született, és itt töltötte gyerekkorát. Hogy él emlékezetében a szülővárosa?
Ahogy az ember öregszik, az emlékezete annál inkább fordul a gyerekkorára – s ezzel így vagyok én is. Ahogy sétáltam Kassa utcáin, különböző emlékek, élmények, emberi arcok bukkantak fel, olyanok, melyekre ötven évig nem gondoltam. Sajnos, az a Kassa, amelyre én emlékszem, nagyon megváltozott. A Hernád vizét kivezették a városból, a Malom-árok melletti parkban nincs meg az a futballpálya, ahol vérbeli klasszikus jobbszélsőként olyan sokat fociztam, s annak a függő folyosónak sincsenek meg a rácsai, ami közé az udvarra bámulva egyszer úgy beszorult a fejem, hogy nem tudtam kivenni. Természetesen nagy ijedelem és ordítás lett belőle. Anyám is kiszaladt a házból, de neki sem sikerült a kobakomat kiszabadítani. Kénytelen volt lakatosért elszaladni. Mindezt pedig csak azért mesélem el, mert ott, abban a szituációban hirtelen valami átvillant az agyamon: egyszer csak lentről láttam magam, ahogy ott ordítok beszorult fejjel, s ezen azon nyomban teljes szívvel, jóízűen röhögni kezdtem. Ez a kettős látás azóta a sajátom. A filmes felfogásomat is ez a tragikus-szatirikus látásmód határozza meg.
Értem – és ez nagyon érdekes, de a szavaiból most én mintha valamilyen szomorúságot is kiéreznék. Vagy tévedek?
Nekem itt, Kassán felhőtlenül boldog gyerekkorom volt. Abból a tizenkét évből, amit itt töltöttem, egy rossz emlékem sincs, annak ellenére, hogy a családunknak elég nehéz sorsa volt. Az édesapámat például nem is ismertem. Még akkor meghalt, amikor egy éves sem voltam. Tüdőbajban pusztult el, valahol a Tátrában. Nagyanyámra emlékszem a legnagyobb gyöngédséggel, ő tartotta össze a családot.
Édesanyja írói voltának volt hatása az ön pályaválasztására?
Biztosan volt, ugyanis neki köszönhetően intellektuális légkörben nőttem fel. Családunknak több nagyszerű ember volt a barátja. Szerb Antalnak például afféle házi tanítványa voltam. Fájó, hogy 1944-ben ő is elpusztult. A sírjánál – mások mellett – én is mondtam búcsúbeszédet. Különben az, hogy Palotai Boris fia vagyok, fiatalkoromban bizonyos negatív hatást gyakorolt rám. Egy kicsit elnyomta az identitásomat, mert én nem én voltam, hanem az ő fia. Később aztán ennek pont a fordítottja következett be: anyám érezte azt, hogy ő a Bacsó Péter anyja. Egyébként meg kell, hogy mondjam, közöttünk mindvégig nagyon harmonikus kapcsolat volt.
Hogyan került a család Kassáról Budapestre?
Az első bécsi döntés értelmében Kassát is visszacsatolták Magyarországhoz. Ezt az eseményt akkor – pártállásra való tekintet nélkül, szinte mindenki euforikusan ünnepelte, csak aztán jött a másnaposság. Nevelőapám, aki egy prágai biztosító intézet kassai igazgatója volt, egyik napról a másikra munka nélkül maradt. Abból kiindulva, hogy Budapesten nyilván könnyebb lesz elhelyezkedni, oda költöztünk.
Ön akkor már gimnazista volt…
Igen, és meg kell hogy mondjam: a kassai premontreiben eléggé közepes tanuló voltam, de Budapesten ez a tudás – a különben elég jó nevű Barcsay Gimnáziumban – elegendő volt ahhoz, hogy kiugróan jeles tanulóvá váljak. Tanulmányi eredményeimért mindjárt az első év végén az iskola igazgatójától kaptam egy bérletet a Nemzeti Színház előadásaira. Akkoriban még kéthetente tartottak bemutatókat, s én mindig ott voltam. El is döntöttem, hogy színi pályára lépek, rendező leszek.
Úgy tudom, hogy a színiakadémiára fel is vették, csakhogy – mai szóhasználattal élve – onnan eltérítette filmrendezői szakra az ugyancsak kassai illetőségű Radványi Géza, Márai Sándor testvére.
Igen, ez valóban így volt. A Márai-, vagyis a Grosschmid-család anyának jó ismerőse volt. Radványi Gézával később Budapesten is öntudatos kassai barátok maradtak. Géza engem is nagyon szeretett. Makk Károllyal együtt a legkedvesebb tanítványai közé sorolt. Élete utolsó pillanataiban is vele voltam. Korábban többször meglátogattam a kórházban. Ezek a találkozások nyomasztóan szörnyű emlékek számomra. Az agyvérzés után olyan rettenetes állapotban volt, hogy mindenáron meg akart halni. Állandóan azt kérdezgette, hogy vannak-e ötleteim, hogyan csinálja. Ezek az utolsó emlékeim Gézáról. Amikor az asszisztenseként a Valahol Európában című világsikert aratott filmjének forgatásánál segédkeztem, azok voltak a szép idők… Különben hallatlanul szuggesztív ember volt. Azt kell mondanom, ha nem Márai Sándor lett volna a bátyja, akkor ő biztosan inkább író lett volna és nem filmrendező, mert ő mindig mindent jobban el tudott mesélni, mint megcsinálni.
Márai Sándorhoz is ilyen baráti emlékek kötik?
Nem. Vele főleg anyám tartotta a kapcsolatot. Több levelet is váltottak. Ezekre most anyám hagyatékában bukkantam rá.
Kassa, illetve a kassaiak valamilyen módon hatottak-e még az életére?
Készültem egy filmre 1985-ben. Az volt a címe, hogy Hány az óra, Vekker úr. Kőszegen akartam forgatni a filmet, többek között a kőszegi templomban. Igen ám, de kiderült, hogy ehhez a szombathelyi püspöknek az engedélye szükségeltetik. Ugye itt a „nagy átkosban”a egyházügyi hivatal nem igen biztatott. Azt mondták nekem, hogy az ügy teljesen reménytelen, mert a szombathelyi püspök egy komor, szomorú és kommunikációképtelen ember, aki ilyen világi dolgokkal, mint filmezés – szóba sem áll. De, ha mégis akarom, próbáljam meg! Nem volt más lehetőségem, fölhívattam telefonon a püspök titkárságát. Visszahívtak, hogy hónapok múlva, május 15-dikén, délelőtt 11 órakor vár engem a püspök. Fogtuk magunkat a gyártásvezetőmmel, meg a díszlettervezőmmel – aki azért jött le velem, mert soha nem lehetett bejutni ebbe a püspöki palotába, ahol fantasztikus freskók vannak, meg tájképek, Canaletto képekkel tele. Útközben megkérdeztem a gyártásvezetőmtől: Te, hogy is hívják ezt a püspököt? Azt mondja: lehet hogy Fábián. Mondom, ez fantasztikusan érdekes. Nekem volt egy osztálytársam, aki mellettem ült Kassán a Kovács utcai iskolában – és azt is így hívták. Hát, felmegyünk a püspökhöz. Fogad, nagyon rossz kedvűen, komoran. Én előadom, hogy mit akarok csinálni. Próbálom győzködni, előadni, hogy tulajdonképpen ez egy antifasiszta film. Egyszóval a film erényeit próbáltam ecsetelni, de a pali egyszerűen süket volt mindenre. Azt mondta, hogy a kánoni törvények, meg a lateráni zsinat – meg mit tudom én, hogy mire hivatkozott még. Már-már reménytelennek tűnt minden. Látta ő is hogy elkomorodva ülünk, ezért így szólt: Ha már itt van, megkínálom magát egy pohár borral. Hajlandó elfogadni? Mondom, igen. Volt egy titkára, aki ott hallgatózott végig. Neki szólt, hogy hozza be a bort. Egy nagyon szép kancsóban hozta be a saját termésű borát. Koccintottunk a püspökkel, s akkor mintha valami megvilágosodás futott volna ár rajtam. Mondom: Hány éves maga püspök úr? Rám nézett és azt mondja. Miért kérdi? Találja ki! Én voltam akkor 58 éves. Mondom neki: nem 58 éves? Meglepődött. Honnan tudja ezt? Mondom: Püspök úr, nem kassai maga? Rám néz. Ezt meg honnan tudja? Mondom neki: Hát püspök úr, mi egymás mellett ültünk. Püspök úr, hát mindennap együtt fociztunk! Hol lakott maga? – kérdezett vissza. Mondom: A villanyteleppel szemben. Akkor Éder utcának hívták. Mondom neki: püspök úr, maga nagyon jól fejelt! Ekkor már elmosolyodott, és hátra szólt a titkárának: Titkár úr hallja? Én nagyon jól fejeltem! Hát, ettől a perctől kezdve megoldódott a helyzet! Mikor hazaértem Szombathelyről a feleségem már azzal fogad, hogy keresett telefonon valami Fábián, siessek a telefonhoz, mert most is ő hív. Felveszem a kagylót, amire fel ezt hallom tőle: Bacsó úr, mi tulajdonképpen tegeződtünk egykoron, hát most miért nem tegeződünk? Püspök úr, én rajtam ne múljon a dolog – mondom: Hát szerbusz Árpi! Szerbusz Péter – mondja ő is megkönnyebbülve. Innentől kezdve minden igen jól beindult. Mikor lent dolgoztam Kőszegen, adott egy tanácsadót, aki – de hogy milyen kicsi a világ – most ő az egri érsek! Akkor egy egyszerű helyi plébános volt, Seregély Géza. Hallatlanul sokat segített. Most már olyan militáns pasas lett, de akkor még afféle tudós emberként ismertem meg. De Fábián személyesen is sokat segített nekem. El kell még mondanom, hogy ezzel a filmmel, a Vekker úrral én ott egy halatlan tragikus helyzetbe kerületem. A főszereplőm, Őze Lajos – ez a zseniális színész – már nagyon betegen kezdte el a forgatást. Valójában ott haldoklott naponta, és nem tudtuk, hogy most mit csináljunk: álljunk-e le a forgatással? Ő dolgozni akart! Ha leállunk, akkor tudni fogja, hogy ő miatta állunk – egy reménytelen idegbaj volt az egész. Még jó, hogy többször átjött hozzám a püspök, és tényleg lelki vigaszt adott. Hallatlanul sokat segített! Aztán a szegény Őze tényleg meghalt. Utána Jordán Tamás vette át a szerepét, és elölről kezdtük az egész filmet. Hát ez a fura Kassa így játszott vissza az életembe.
Ön 1963-ban csinálta meg az első játékfilmjét, tavaly pedig már a 25. filmjének a forgatását is befejezte. Kétségtelen, hogy ez az életmű roppantul gazdag. Vajon ez a bűvös 25 készteti-e valamiféle számvetésre?
Tulajdonképpen nem. Én mindig megriadok, ha azt a szót hallom: életmű. Én sohasem gondolkodtam életműben. Bennem soha nem munkál az, hogy tudatosan építsem a pályámat, a műveimet. Kora hajnalban ébredek. Általában ilyenkor jönnek a legjobb gondolataim. Ilyenkor egy-egy konkrét ötlet annyira megragad, hogy aztán nem hagy nyugton. Üldöz mindaddig, míg kikristályosodik valamilyen téma, amit filmre viszek.
Szerencsés embernek érzi magát?
Lényegében igen. Egy nagyon kegyetlen és nehéz kort éltem végig, anélkül, hogy eladtam volna magamat, vagy kiszolgáltam volna a mindenkori hatalmat. Végül is elértem néhány eredményt, jóllehet, a pályám megítélésében nagyon megoszlanak a vélemények. Vannak, akik nagyon jó filmrendezőnek tartanak, vannak akik csapnivalónak. Külföldön általában nagyobb a presztízsem, mint Magyarországon, s ez elég furcsa dolog.
Hogyan látja 1991 őszén Magyarországot, mire lesz képes a szabadságával?
Azt hiszem, hogy valamennyiünk országában nagyfokú kuszaság van. Magyarországon szomorúan tapasztalom, hogy azok az emberek, akik az ellenzékben, az illegalitásban nagyon jó barátok voltak, most tücsköt-bogarat kiabálnak egymásra, és egyszerűen nem a dolgok lényegéről beszélnek. Borzasztóan sok a frázis, a szlogen, ami mögött nincs igazságtartalom. A demokráciának most nem a türelem, a tolerancia oldalát, hanem inkább a militáns, türelmetlen, fogcsikorgató rosszabbik felét éljük át. Ahhoz, hogy a demokrácia igazi demokrácia legyen, egy bizonyos időnek még el kell telnie. Most még minden az erjedés állapotában van, de én azért bízom a tisztulásban.
Vonatkoztatja ezt a Duna-menti népekre, országokra is?
Eddig a fantom internacionalizmus elleplezett sok valóságos és sok álproblémát. Most eltűnt a diktatúra és megmaradt a nacionalizmus. Amikor egy ország gazdasági bajban van, amikor növekednek a szociális feszültségek, akkor a hatalom számára mindig kényelmesebb dolog megfesteni valami ellenségképet, és mindent arra fogni. Nekem az a tapasztalatom, ha összeülünk cseh, szlovák vagy szerb, de akár román értelmiségiekkel és szemtől szembe beszélgetünk, akkor semmiféle konfliktus nincs közöttünk. A bajok akkor kezdődnek, amikor a politikusok a nép nevében kezdenek el beszélni. Nálunk is vannak, akik a nemzeti színű zászló lobogtatásával próbálnak maguknak politikai pecsenyét sütni. Ez a legkönnyebb. Még hatásos is lehet. De csak rövid távon.
Tehát bízik abban, hogy hosszabb távon elrendeződnek a dolgok, az acsarkodás helyett együttműködés lesz?
Talán. Mindenesetre köztünk, filmesek között most is van. A múlt héten Prágában Jiří Menzellel és a lengyel Janus Majewskyvel abban egyeztem meg, hogy közösen készítünk egy filmet a rendszerváltásról, mely három kis komédiából fog felépülni.
Vannak más tervei is?
Nagyon megtetszett nekem a Pozsonyban élő Grendel Lajos Vezéráldozat című novellája, amelyből tévéfilmet akarok csinálni. Ez egy lélektani, szexuál-pszichológiai novella, szóval ebben semmi politika nincsen.
Valahogy elege van már a politikából?
A politika sajnos, az életünk velejárója, úgyhogy tavasszal az egyik legsikeresebb filmem, A tanú második részének forgatását szeretném elkezdeni. A mai tanú ugyanaz a Pelikán József, nyugalmazott gátőr lesz, aki az 1969-ben készített filmem főszereplője volt. Mivel ő makulátlan múltú figura, most több hatalmi csoport verseng érte. A szatíra az új magyar jelenségről szól, az egyik oldalon arról, hogy egy szélhámos vállalkozó akarja megnyerni Pelikánt egy sziget polgármesterének, hogy abból afféle magyar Las Vegast csináljon. Másfelől egy populista vezér ugyanezen a szigeten salátamagyarországot akar csinálni vele. Pelikán József a túlhajtott politikai és gazdasági ambíciók metszőpontjába kerül, s mivel esze ágában sincs ilyeneket vállalni, fellázad. Lázadása abból áll, visszamegy a fegyházba, ahol valamikor ki akarták végezni, és közli, hogy neki van egy hivatalos ítélete, hajtsák rajta végre. Csakhogy nem tehetik meg, mert közben Magyarországon eltörlik a halálbüntetést.
Vagyis nincs menekvés?
Fájdalom, de nincs – legalábbis ebben a filmben.
Köszönöm a válaszait, de mielőtt befejeznénk a beszélgetést, hadd kérdezzem még meg: milyen érzésekkel indul el itthonról, innen Kassáról, haza, Budapestre?
Nagyon boldog vagyok, hogy átéltem ezt a három napot. Sok értékes emberrel találkoztam itt. Hogy is mondjam – az ember mindig nagyon boldog, ha sok-sok év után visszajön a szülővárosába és ilyen szeretettel üdvözlik. Velem ez először fordult elő. A könnyekig meghatódtam, bár nem vagyok érzelgős típus. Sajnálom, hogy szegény anyám ezt nem élte meg. Ő talán még nálamnál is boldogabb lett volna.
Szaszák György
