Székely Csaba még csak harmincöt éves, de manapság ez az erdélyi ifjú a leggyakrabban játszott magyar drámaíró. Az ő bányatrilógiájának középső részét, a Bányavakságot választotta ki a Komáromi Jókai Színház és a Kassai Thália Színház az első koprodukcióban készülő darabjuknak. A tragikomédia komáromi premierje már megvolt, november 24-én pedig a kassai bemutatót is megtartják.
Czajlik József, a Thália Színház igazgatója, a darab rendezője a sajtótájékoztatóra készített előzetesükben ezt írja: „Sötét színekkel felfestett, reménytelen világot ábrázoló tablót kínál Székely Csaba Bányavidék-trilógiájának középső darabja a Bányavakság. Helyhatósági választások előtt áll a falu. Ince, a polgármester mindent megtesz pozíciója megtartásáért, még attól sem riad vissza, hogy feljelentse konkurenciát jelentő szomszédját, Izsákot. A kiérkező román rendőr azonban nem csak a hungarista Izsák ügyét vizsgálja ki. A belső pokoljárással itt szorosan összefonódik a politikai-társadalmi látlelet is. Most éppen egy istenháta mögötti, teljesen eldugott, az érvényesülésre semmilyen esélyt nem kínáló faluban nem a hétköznapi kisemberek mindennapi nyűglődését látjuk, de a helyi polgármester mindennapi rutinjába enged a szerző bepillantást. És amit látunk az talán még letaglózóbb, még kiábrándítóbb, még nyomasztóbb, mint amikor az egyszerű falunépének testi-lelki nyomorultságát követjük nyomon.”
Ebben a színháztörténeti szempontból is jelentős közös produkcióban Komáromból Incze szerepében Fabó Tibort, Izsák szerepében pedig Tóth Tibort /mindketten Jászai Mari-díjasok/láthatjuk. Florinként –tehát a rendőr szerepében – a két színház között ingázó Benkő Géza lép közönség elé, míg Iringó szerepében a Kassára szerződött Vasvári Emesét, Izabella megformálójaként pedig a kassaiak ifjú tehetségét, Lax Juditot láthatjuk.
Hogy a romániai magyar valóság és a szlovákiai magyar valóság között milyen párhuzam vonható, ezt csütörtök este a kassai Thália Színház közönsége már eldöntheti. Itteni valóságunkra nézve minden esetre már az biztató jelnek tűnik, hogy a két színházunk vezetősége elsőként statuált példát arra, hogy össze is lehet fogni, nem kell mindenben egymás ellenségének lennünk. Ha ehhez hozzá tesszük, hogy a minap Dunaszerdahelyen végre a magyar-magyar párbeszédre is sor került, akkor alapvető létérdekeinket tekintve talán már leírhatjuk: beindult némi látástisztulás a bányavakságból.
/szaszák/
