A Nemzetközi Nőnap alkalmából portálunkon egy olyan asszony élettörténetét teszem közzé, akire anyám után a legnagyobb tisztelettel emlékezem. Csontos Erzsi néniről, a magyarbődi nótafáról van szó, akinek népdalkincseire először Gágyor Péter figyelt fel, majd magyarországi népdalgyűjtők is megfordultak nála, de a gyűjtők közül ő Katona Istvánt kedvelte meg a legjobban. Szinte hajlandó lett volna a fiává fogadni. Katona Pista volt az első, aki a magyarbődi táncokra is felfigyelt. Utána később még több tehetséges folklorista nyitott be hozzá. Ő énekelte nekik először az Ej, a titkos szerelem kezdetű népdalt, amit ma már az egész Kárpát-medence magyarsága ismer, a táncházakban Budapesten is erre mulatnak legfelszabadultabban a fiatalok. Erzsi néni ezt a sikert már nem élte meg. Nagyon jó, hogy a dalait ismerik, de az életéről valahogy nem érdeklődtek. Nekem egy nyári estén elmesélte, hogy mi mindenen ment keresztül. A szavait teljes hűséggel tolmácsolom, úgy, ahogy a diktafon rögzítette. Csak azt sajnálom, hogy fényképezőgépem akkor még nem volt, de talán ez sem olyan baj, hiszen a szavaiból is kirajzolódik az arcéle.
x x x
Jönnek énutánam sokan: Magyarországról, meg innen Szlovákiából is. Énekeket keresnek, a régieket. Mondok én nekik, meg el is éneklem. De ezek mind inkább szomorúak. Olyanok, mint az életem: gyász bizony, meg keserűség.
Hatan voltunk testvérek, de kettő közülünk fiatalon, még gyerekkorában meghalt. György bátyám olyan helyre került szolgálni, ahol igen komiszan bántak vele. Sokat dolgoztatták, kosztot meg alig kapott. Az istállóban hált. Télen nagyon megfázott. Tüdőgyulladást kapott. Nem lehetett megmenteni. Pali szegény meg még szerencsétlenebbül járt. A gabonát hordták a mezőről. A magas dűlőről indultak. Kellett volna menni behamácsolni a szekéren a kereket, de már késő volt! Felgyorsult, beleszaladt egy gödörbe, ő meg beesett a lovak közé. Össze-vissza taposták a fejét. Még a kerék is átment rajta. Anyám hordta mindenhová: egyik orvostól a másikig. Kórházban is volt, de nem tudták kigyógyítani. Katonának sem vitték el. Idegbajt kapott. Mondta a sorozó orvos is, hogy sohasem lesz belőle legény. Aztán reszketni is elkezdett. Huszonnégy esztendős volt, amikor meghalt. Juli meg kiment Amerikába. Soha nem láttuk többé. Valahol ott temették el, azt se tudjuk, hogy hol…
Hogy miként alakult az én gyerekkorom? – hát az sem rózsásan! Én legtöbbet a nagyanyáméknál tartózkodtam. Öreg volt, de azért sütötte a málét. Krumpliból meg kukoricából. A nagyapám aszalta a szilvát, körtét. Mi susenkának hívtuk – ezt ettük. Más nem igen volt. Én náluk nőttem fel. Tizenkét esztendős koromban az állami kisdedóvóba mentem cselédnek. Reggel öt órakor már a tüzet kellett raknom, utána meg felmosni a padlót, lemosni a vécéket, elsöpörni a havat. Az óvónőnek a csendőrlaktanyából hordtam az ebédet és a gyerekeket is én kísértem haza. Harminc koronát kaptam egy hónapra. Igen örültem neki. Szívesen csináltam, de amikor a két bátyám meghalt és a nővérem kiment Amerikába, ott kellett hagynom az óvodát. Otthon volt rám szükség. Apám fuvarozni járt. Rönköt hordott az erdőből. Anyám beteges volt. Az állatokat nekem kellett ellátni. Mindennap kihányni a ganajt, bekészíteni a répát, krumplit. Szecskát vágni, füleszteni – meg ilyeneket. Öt hold földünk volt. Emlékszem éppen arattunk, amikor három asszony jajveszékelve szaladt ki a mezőre, hogy kitört a háború, mozgósítás van, most dobolták ki. Sírt, rítt mindenki! Másnap reggel már a legényeket és a fiatal embereket el is vitték. Feltették őket a szekerekre, és be Kassára, a vonathoz! Aztán jöttek rekvirálni is. Vitték a lovat, tehenet, a búzát, a szekeret! Alig maradt időnk valamit is eldugni. Hiába sírtunk, hogy gyerekek vannak, hogy éhség van. Amikor apámat is elvitték, András öcsém csak négyhónapos volt. Mikor úgy hallottuk, hogy apámék Homonnán vannak, anyám elment megkeresni. A kisgyereket rám hagyta. Szoptatni kellett. Hordtam össze-vissza, ahol tudtam, hogy szoptató dajka van. Mikor igen sírt, rongyba öntöttem tejet, lyukat csináltam rá és úgy csepegtettem tejet a szájába. Az édesanyám nagyon jó asszony volt. Apámat már fiatal kora óta igen szerette. Elment utána Amerikába is. Ott házasodtak össze. Igaz, az anyja haragudott rá, mert másnak szánták. Apám Amerikában bányában dolgozott. Tönkre is ment. Asztmás lett. Betegen jött haza. Itthon a fejüket sem volt hova lehajtaniuk. A zsidóház mellett vettek meg egy fabódét. Abban laktak aztán. Mondom, apám beteg volt, de a háborúba még így is elvitték… Máskülönben igen szigorú ember volt. A férjemet nekem ő választotta. Igaz, ismertem én is, mert csak egy év volt közöttünk, együtt nőttünk fel. Dicsérte nekem, hogy milyen dolgos, ügyes legény. Fontos volt ez is – persze hogy, de a legfontosabb mégis csak az volt, hogy a földecskéje a mi szomszédunkban volt! Én mást szerettem, de mégis összeházasodtunk. Május 12-én lesz 53 éve, hogy megesküdtünk. Jaj, de az én életem ezután sem volt jó. Hiába lett nagyobb a földecske, mikor már valahogy elindultunk volna, jött megint a háború, a második. Nekem már három gyerekem volt. A Dargói hegy másik oldaláról, Trnavkáról aki csak tudott, ide menekült, mert azt a falut a németek teljesen szétverték. Még egy tyúkól sem maradt! Csakhogy nemsokára nekünk is menekülni kellett, mert lőni kezdték a mi falunkat is. Györkére már nem mehettünk, mert ott kitört, pusztított a tífusz-járvány. Az uram mégis fogta a három gyermeket és elment velük, hátha befogadják valahol. Én még otthon maradtam, hogy kimossak, kenyeret süssek és csak aztán menjek utánuk, de estére visszajöttek, mert nem volt szerencséjük. Végül aztán Beszterbe menekültünk, az unokatestvéremhez. Mikor lecsendesedett a front, természetesen azonnal hazajöttünk. Az uramat viszont vitték mindennap a Dargóra, dekundot ásni. Este meg a tábori csendőrök szálláshelyére kellett mennie fát vágni, krumplit pucolni. Itt nálunk tizenhárom német katona volt bekvártélyozva. Azoknak a csizmáit is neki kellett pucolnia. Továbbá kimosni a zoknijukat, tisztítani a kabátjukat. Én viselős voltam a negyedik gyerekkel, már a kilencedik hónapban. A lábamon trombózis. Nem tudtam lejönni az ágyról. Nem tudtam mi lesz velem. Anyám és a szomszédasszony el-el jött megnézni, de egyszer az egyik gonosz német rájuk lőtt a revorverével. Ha be nem rántják az ajtót, agyonlőtte volna őket. Azt kiabálta, hogy háborgatják, nem tud aludni. Ezután már jönni sem mertek. Máskor ez a német megállt az ágyam mellett – ott feküdt velem a három gyerek – és elkezdte magáról ránk hányni a tetűt – és röhögött – röhögött kegyetlenül… Mikor szültem, még a gyertyát sem engedte meggyújtani! Borzasztó még visszaemlékezni is rá. Kibeszélni sem tudom. Úristen, hányszor kellett menekülni! Húlt a bomba. A lábam bedagadva, mint a kupa. A gyerekek ríttak, féltek, éhesek is voltak, tejet sem tudtam nekik adni, mert gyűlt a mellem – mind a kettő –, bizony volt úgy, hogy már ott tartottam: felvágom a gyerekek ereit, meg a magamét is, csak szűnjön már meg ez a kín! Közel voltam hozzá, de a szívem még sem engedte…
Negyvenöt január tizennyolcadikán aztán végleg hazatérhettünk. Akkor még itt voltak az oroszok. Hazajöttünk, de itthon már nem maradt semmi. Se bútor, se egy darabka tüzelő, se élelem. Másnap hazajött az anyósom. Nekik maradt valami zsírjuk, meg szerencsére itt maradt az udvaron egy tehén, megfagyva. Felkötöttük a fára, és vagy két hétig minden nap ebből főztünk levest. Később aztán mentünk Királyhelmec felé, onnan tudtunk hozni szalonnát, meg egy kis olajat is. A dohányt egészen Ružomberokig vittük eladni. Csak így, ebből tudtunk valami ruhácskát, cipőcskét venni a gyerekeknek.
A háború után Laci fiam mindenáron tanulni akart menni, de az apja meg ütötte, hogy ne tanuljon, mert pénz kell. Dolgozzon inkább! Azt mondta neki: a nagy fiúk mind dolgoznak, mennek tizenöt éves koruktól ki bágeristának, ki minek. De ő csak makacskodott. A tanító is bátorította. Mondta nekünk is, hogy ne tiltsuk, mert igen eszes. Az apja végül is beadta a derekát, és inkább ő ment el dolgozni Csehországba. Prágát építették. Ennek köszönhető, hogy lett valamennyi pénz. Vagy tizenöt évig volt ott. Laci fiam elvégezte a polgárit, azután meg tanár lett. A szepsi gimnáziumban tanított. Szlovák meg orosz nyelvet. Marika lányom Rozgonyba került. Két gyereke van. Erzsi meg Ancsi itt maradtak a faluban. Jaj, Ancsi igen beteg! Rákja van. Rák a beleiben. A vékony belit már mind kivágták, csak a vastag van meg. Nyolc éve így él! Az ura meg infarktust kapott. Negyvennégy éves volt. Sofőrködött. Szombaton még széthordta a kenyeret, délután ásózott a kertben, vasárnap meg… Két árvát hagyott itt. Erzsisnek egy lánya van. Legalább ők jól vannak. Az ura már második éve Szíriában dolgozik. Még hat hónapot aláírt, aztán hazajön.
Még volt erőm, én is dolgoztam a bulgár kertben. Most már csak itthon vagyok. Az uram is. Megöregedtünk. Pihenni kéne, de nem tudok. Sokat vívódok. Van úgy, hogy egész éjszaka sem tudok elaludni. Mindig eszembe jut valami a sok nyomorúságból. Hogy is tudtuk kibírni?! Nekem talán az ének – az könnyítette meg a szívemet…
Közreadta: Szaszák György
