Azoknak, akik arról döntöttek, hogy 2013-ban Kassa legyen Európa egyik kulturális fővárosa, a benyújtott pályázatban legjobban az tetszett, hogy a  város lakótelepein az immár használaton kívül helyezett hőcserélő állomások épületeit a művészetek helyi kulturális pontjaivá alakítják át. Az ötlet immár több, mint három éve valósággá is vált. Ezek a helyek arra adnak alkalmat, hogy a környéken lakók megismerjék egymást, hogy megtudják kiben milyen tehetség munkálkodik.

A Kuzmány-lakótelepen  a Štítova 3. szám alatti Hőcserélőben például most egy új sorozatot indítottak. Amatőr paletta címen  azoknak teremtenek bemutatkozási lehetőséget, akik autodidakta módon lettek a képzőművészet megszállottjai.

A sorozat első kiállítása máris meglepetést okozott, hiszen a 72 esztendős Hubert Ferenc csak itt, most először tárta közönség elé azt a 118 festményét és rajzát, melyeket eddig csak a családja és az ismerőseinek szűkebb köre ismert. Gyanítom, hogy erre a lépésre ő most sem szánta volna el magát, ha a gazdag pedagógiai tapasztalatokkal rendelkező felesége, Edit asszony nem állítja őt kész tények elé. Most viszont kiderült, hogy a rozsnyói születésű Hubert Ferenc már gimnazista korában is leginkább a rajzhoz vonzódott, de az élet mégis úgy hozta, hogy előbb a Pozsonyi Bioklimatológiai Kutatóintézet asszisztenseként kezdte pályáját, majd több más üzembe és intézménybe került, ahol sofőr és munkás is volt, majd Kassán találta meg a mindennapok nyugalmát.  Természetesen ez a nyugalom nem a semmittevés szinonímája. Az igazság az, hogy őt mindmáig egy dolog tudja a legjobban inspirálni és megnyugtatni is – ami nem más, mint a természet titkos világának kutatása és a látottak lefestése. Ezek a festmények eddig az ő titkos naplóját jelentették. Most ezt „lopták el“ tőle ezt nyitották ki, hogy mindenki lássa.

Ezzel a tudattal nem volt könnyű számára végig csinálni a megnyitót, de tűrte rezzenéstelen arccal. Együtt éreztem vele. A kiállítás megnyitókat én sem szeretem, mert ezek többnyire színházat, ráadásul rossz színházat jelentenek. Ezeken a képzőművész – ha jó képzőművész – ő érzi magát a legrosszabbul. Persze lehet, hogy ez is alkattól függő, mert ha kellő humorérzékkel rendelkezik, akkor a fontoskodók ügyeskedésén bizonyára tud mosolyogni. A fontoskodókból itt most szerencsére kevesebb volt, inkább a szeretet kimutatásának a szándéka volt intenzívebb. Az határozottan jó ötlet volt, hogy a beszédek közötti kultúrműsorra három tehetséges pici lányt kértek fel, akik a klasszikus balett figurákat kortárs mozdulatokkal ötvözve rockosított formában adták elő. A fekete öltönyben, nyakkendőben álló 72 éves Hubert Ferenc előtt ezeknek a lányoknak a tánca számomra felejthetetlen kép marad. Kár, hogy én nem tudom lefesteni, és megmutatni neki.

Hogy „kinyitották“ azt a titkos naplót, ezzel a végén mégis megbékülni láttam Hubert Ferencet. Az a sok virág, amit kapott, és az a vers, amit képei hatására írt Zuzana Michalková – és itt el is mondott – meghatotta.

Hogy a kiállítás élménye milyen következményeket hoz majd számára, ez csak később fog kiderülni. Én abban viszont biztos vagyok: ő tudja, hogy mit kell tennie. Talán már holnap is a természet olyan zugát keresi fel, ahol a földből a növények szárain, az égből pedig a szélhárfák húrjain érkeznek el hozzá azok az üzenetek, melyek megerősítik lelke éberségét, hogy végül rátaláljon a teljességbe vezető útra. Ennyi az, amit ő tehet. A többi már emberfölötti.

Szaszák Gy.