Kassai lakosként a szívem teljes melegével tölti el egész lényemet az a boldog tudat, hogy szülőfalumban a Kassa-vidéki Alsóláncon, a Hedry-kastély kertjében 2022. augusztus 12-13-án immár ötvenedszer rendezik meg a Daloló Alsólánc elnevezésű kulturális találkozót, melynek ötletgazdája, elindítója annakidején Gazdag Jóska barátom és én voltam -, de a kezdettől fogva a falu szinte teljes lakossága és vezetősége bámulatos összefogással mellettünk állt. Ennek a kezdeti sikernek – és az utódok helytállásának köszönhető, hogy a Kassa-vidéki járásban az első szabadtéri színpad is itt, az alsólánci kastélykertben épült fel, és a térség egyik legrangosabb rendezvényének lett a színhelye!
Kovács Gyula polgármester és képviselőtársai, valamint a Csemadok vezetői igen színvonalas műsort készítettek a jubileumi 50. Daloló Alsóláncra is, melynek plakátját az alábbiakban közlöm, majd kedvcsináló szándékkal megosztom portálunkon olvasóinkkal azt a vallomásos írásomat, amit kérésükre a Daloló Alsóláncról megjelenő kiadványukba írtam.
Akiknek szép a lelkükben az ének
Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
A dal mindent kifejezni és átölelni tudó erejéről Babits Mihály versben is képes volt kimondani számunkra az általunk is érzett, de addig így megfogalmazni nem tudott jelenség erejének mibenlétét.
Hogy a szülőfalumban az ezerkilencszázhetvenes évek elején a Daloló Alsólánc folklór ünnepség megrendezésének gondolata megszületett, ahhoz a termő talaj már adott volt. Ebbe a földbe az első termést hozó magot kétségtelenül a Csemadok Szőttes Népművészeti Együttes 1972-es alsólánci vendégszereplése ültette el. Ők nyitották fel ugyanis a szemünket azokra az értékekre, amiknek a mi nagyszüleink és a szüleink is birtokában voltak, de alkalom híján az utánuk felnövő fiatal nemzedékeknek ezeket már nem volt hol átadniuk. Nos, az azóta évente megrendezésre kerülő Daloló Alsólánc szerintem ezért vált a népi kultúránk fontos helyszínévé és lett a térség egyik legjelentősebb rendezvénye.
Hogy ki milyen körülmények és érintések által jut el elődeink dalban megfogalmazott üzeneteihez az igen változatos lehet, és sok mindentől függ. Én például 1953-ban Alsóláncon a szüleim elsőszülött gyerekeként még a petróleumlámpa fényénél jöttem a világra. Ez világított még azokon a téli estéken is, amikor három-négy asszony eljött hozzánk és láthattam, hogy miként fonnak a kerekes guzsalyon, hogyan szólal meg olykor valamelyikük ajkán egy-egy népdal, hogyan kapcsolódnak hozzá aztán a többiek. Hogy milyen kifejező ereje van az éneknek ezt már a templomban, a vasárnapi istentiszteleteken és a hittanórákon éltem át. Az istentiszteleteken idős Szitás Bertalan bácsi, a templom gondnoka kezdte el az énekeket. Rendkívül nagy lelkű, tiszta ember volt. Vele nyaranta a Zuhogóban is gyakran találkoztunk, ahova a földművesszövetkezetből kihajtotta a disznókat legelni, mi meg ott fociztunk. Nekünk gyerekeknek nagyon tetszett, hogy velünk is olyan komolysággal beszél, mintha már felnőttek, vele egyenrangúak lennénk. Hozzá hasonló lelkületű volt Nagy Józsi bácsi is, aki a fölművesszövetkezet első teherautóját vezette. Nyaranta – mikor a cséplőgéphez ment ki, hogy behozza onnan a búzát – gyerekként olykor engem is felvett magához az autó kabinjába. Most is a fülemben van a hangja, amiként vezetés közben ő is nagyon szépen dalolászott.
A népdalokhoz a citerát először Nagy Imre és testvére Berti hozta ki a szomszédjuk – Demkóék háza elé, a malommal szembe. Nekünk – az akkori gyerekeknek, a „ciberésieknek”- ez volt a legkedvencebb helyünk. Itt, a kerítés padkájára ülve mi elbűvölve hallgattuk, hogy ők már az édesapjuktól tanulva dalokat tudnak megszólaltatni ezen a hangszeren. Később aztán már együtt danoltunk is. Főleg estefele, amikor az emberek jöttek haza a munkából. Nekik legtöbbször azt énekeltük, hogy: Megy a kocsi sej-haj, porzik az út utána. „Ez igen! Mit tudtok még?“- kérdezték, és biztattak is, hogy csak énekeljünk. Később az udvarokon, a sátras lakodalmak alatt dalra fakadó lánciak nyűgöztek le és ösztönöztek arra, hogy azokat a dalokat is megtanuljuk, énekeljük velük együtt, amiket ők tudnak. Ezekben a lakodalmakban volt számomra nagy élmény az is, amikor Laci bátyám, vagy Béla bátyám (így hívtam őket, noha valójában a nagybácsijaim voltak) olyan dalokat is énekelni kezdtek, amit a többség még nem ismert. Ráadásul mindkettőjüknek igen szép hangjuk volt. Béla bátyámról csak később tudtam meg, hogy annakidején ő azzal a Béres Ferenccel katonáskodott és dalolt sokat együtt, aki később Magyarország egyik legjobb népdalénekese lett, és később itt – a Daloló Alsóláncon is – maradandó élményben részesítette nagy számú közönségét.
Hogy a Daloló Alsólánc elnevezésű folklórünnepség a falunkban otthonra talált ebben ötletgazdaként és kivitelezőként is Gazdag Jóskának vannak elévülhetetlen érdemei. Ő előbb a Csemadok Kassa-vidéki Járási Bizottságának instruktoraként, majd a Járási Nemzeti Bizottság kulturális osztályának dolgozójaként tartotta szívügyének. Ő nálamnál négy évvel idősebb, de a sors úgy hozta, hogy a hetvenes évek elején – amikor az újságírói pályámat elkezdtem – Kassán együtt laktunk egy albérleti szobában. Az egyik reggelen beszéltük meg, hogy szülőfalunkban Alsóláncon szabadtéri színpadot kellene építeni. A helyszín természetesen a kastélykert volt. Jóska le is skiccelte, hogy az öreg hársfák alatt miként nézhetne ki a színpad a két feljáróval. Később a kivitelezési terv is erre épülve készült el, aminek megvalósításba a falu szakemberei, a községünk vezetői is mind bekapcsolódtak. Hogy volt értelme, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Daloló Alsólánc iránt a távolabbi vidékekről is egyre nagyobb lett a nézőközönség érdeklődése. Ez ösztönzően hatott ránk. A feleségem ekkor Alsóláncon egy leány tánccsoportot is megalakított. A Bodrogközi karikázóval már az első éven megnyerték a járási néptáncversenyt. A táncosokat a lánci asszonyok éneklő csoportja erősítette Nagy Imre és Szitás Iván citerakíséretével. Az alsólánciak ezzel a táncukkal a magyarországi Hajdúnánáson is nagy sikert arattak. A nánásiak és a lánciak testvértelepülési szerződést is kötöttek egymással. Itt Alsóláncon közben az emelt nézőteret is felépítettük a szabadtéri színpad elé. Ez is szinte a falu valamennyi lakosának szívügye volt. Büszkék lehetünk arra is, hogy a Kassa-vidéki járásban ez volt az első, teljes funkcionalitásában működő szabadtéri színpad! És nagyon fontos, hogy a folytatás sem maradt el! Szülőfalum mostani nemzedékeit is arra biztatom, hogy ne adják fel ezt a kultúrát. Ne felejtsék, hogy az édesanya dalolása már az anyaméhben fejlődő magzatra is hatással van. Mégpedig azért, mert: „Mindenik embernek a lelkében dal van.“
Szaszák György
