AVersforraló alkotói pályázat eredményhirdetéséről már hírt adtunk portálunkon. Az alábbiakban Mihályi Molnár László költőnek, a zsűri egyik tagjának a portálunk számára írt cikkét közöljük.
Díjátadó zajlott Kassán. 15 – 19 éves felvidéki fiatalok várták, hogy beküldött verseiket milyennek találták az költészet terén jártasabb felnőttek, vagyis az elbírálók. A „Versforraló” pályázati felhívásra 42-en jelentkeztek max. 3 verssel. Végül tizennégyen kerültek be az erre az eseményre megjelent füzetecskébe, amely sokuk számára az első ösztönző megjelenés. Néhányan pedig a pontszámok alapján dobogós helyen is végezhettek, és jutalmul eljuthatnak valamelyik nyári alkotótáborba. Bár a költői lelkület nem megtanulható szakma, de a költészet törvényszerűségeinek alaposabb megismerése, valamint a hasonló lelkületű kortársak közösségével való találkozás kedvező indíttatást adhat a továbblépéshez. Ha nem is lesz valamennyiükből sok kötetes költő, ám az éles látású, a világra érzékeny és jól értelmező és fogalmazó újságírókra, pedagógusokra és akár műértő közéleti emberekre is szüksége van közösségünknek. Felmerült, hogy esetleg a korhatárt az egyetemista rétegre is ki lehetett volna terjeszteni, de azzal egyet lehet érteni, hogy akkor esetleg a középiskolásokat ez „mezőny” visszafogja a jelentkezéstől, így viszont valóban „zsenge hajtások” szökhetnek szárba, mert kedvező talajra találtak.
Örvendetes kezdeményezés volt ez a „versforraló” pályázat, ami Gráf Dórának köszönhető, aki a Petőfi Program keretében segíti a kassai magyar közösségszervezést, a fiatal tehetségek felkarolását a Rovásban illetve a Magyar Jelenlét Házának (MAJEL) közreműködésében. Szinte már csak az idősebbek emlékeznek, hogy régebben sok újság és folyóirat adott teret a pályakezdőknek (Hét, Új Ifjúság, Nő, Irodalmi Szemle), voltak jó szemű szerkesztők, mint pl. Tóth Elemér, Zalabai Zsigmond vagy Kulcsár Ferenc annak idején, akik – ha kellett – istápolták, dédelgették a pályakezdőket és a megszülető verseket, novellákat. Ma már sem ilyen újságok, sem ilyen rovatok nincsenek, vagy csak alig. Egy negyedszázada a piaci szabadverseny, a haszonelvű szemlélet, a liberális lélekrogyasztás és az elektronikus sajtó bedöntötte a lapokat a Felvidéken (is). Ami maradt, annak önmagát kell eltartania, gazdasági kényszerhelyzetben van, de a költészet sem anyagi hasznot, sem széles olvasóközönséget nem hoz. Ezért kiszorul, és sem a költőkre sem a költészetre nincs igény.
Pedig hát minden történelmi korszakban ugyanolyan vágyakkal, álmokkal, érzelmekkel és indulatokkal táplálva indulnak útra a fiatalok: szeretet és hontalanság, szerelem és csalódás, szabadság és rabság, közösség és magány, harmónia és zűrzavar, élet és halál, hit és illúzió, vágyak és valóság, totem és tabu feszültségéből születő érzés, indulat dobogtatja a szívet és lendíti az elképzelhető felé a lelket. Ám amikor egy társadalom, egy közösség nem tud vagy nem akar tudomást venni arról, hogy ez az újabb nemzedék is helyét követeli a világban, mert bizony akarva nem akarva a „húsz esztendő hatalom”, a jövendő meghatározó ereje, de ha útmutatás vagy támogatás nélkül marad, akkor a sátáni kilátástalanság és kétségbeesés kezére kerül („az ördög veszi meg”). Erre próbált figyelmeztetni József Attila is, akinek csak a szenvedések gazdagsága és az örömök kopár világa jutott, s talán éppen ez a csonka és széthulló, kietlen és kitaszító világ érlelte meg benne a Harmónia, a Teljesség, a Mindenség vágyát, s végül halála előtt arra is rádöbbent, hogy „az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”.
Szóval hiánypótló és reménykeltő volt ez a pályázat, ezért is álltam szívesen és örömmel mellé. Bár súlyos felelősség, főleg fiatalokat értékelni, mert nem csupán arról van szó, hogy vajon sikerül-e felismerni a tehetséget, a tehetség szikráját néhány vers alapján, de az is benne van, és mindig ott lebeg előttem, hogy vajon nem vesszük-e kedvét annak, aki szintén ígéretes, de éppen nem a legmarkánsabb szövegeit küldte be, csak azokat, amelyekkel talán valamilyen divatos elvárásoknak akart csupán megfelelni, s a lelkéből való hiteles önvallomásait nem meri megmutatni. Szeméremből vagy az elutasítástól és csalódástól való félelmei miatt?
A felvidéki elszakítottságban, főleg a keleti végeken pedig ez még inkább hangsúlyos kérdés, mert ezt a térséget az adószedők mindig gondosan látogatták, de az adakozó kegyek ritkábban jutottak el idáig, s a tehetségeknek máshol kellett megtalálniuk az érvényesülés terét, és csak kevesen maradtak itt. Így vált szellemi bástyává Széphalom (Kazinczy) vagy Stósz (Fábry Zoltán), de ezek a kivételek. Ahhoz, hogy jó mesterek nőjenek fel, jó műhelyekre van szükség, ahol kiváló mesterek oktatják a mesterség fortélyaira a tanoncokat. A tehetséget persze otthonról kell hozni, de egy jó műhelyben akár egy kevésbé tehetséges nebulóból is jó iparos válhat, a tehetség viszont kibontakozhat. Érvényes ez a művészetekre is. Szerencsére a képzőművész Szabó Ottó nem vándorolt el Pozsonyba vagy Pestre, mert benne az otthon és szülőföld a lelkétől elszakíthatatlan szükséglet, ezért itt hozott létre immár országhatárokat messze túlnövő elismertséggel egy ilyen műhelyt, a Rovás Alkotócsoportot. Főleg a képzőművészet számára, de szellemi műhely is ez egyben. Bár elektronikus felületen publikálnak bőven, de talán akkor válhatna igazán teljessé és igazodási ponttá ez a végvári bástya, ha egy lap is működhetne általa. Ehhez viszont nem csupán pénz, hanem alkotók, írók csapata is kellene.
Nem szeretnék most felelősöket keresni, hiszen ez parlagon heverő területi jellegzetesség nem csupán mai jelenség, amit az immár egy évszázados elszakítottság, néha kitaszítottság és mostohasors csak tovább fokozott. Hogy mit tesz vagy tett az iskola, amelyekbe egyre kevesebb a magyar gyermek, mit tehetnek a kulturális szervezetek és intézmények, amelyek támogatását hiába is várnánk attól a hatalomtól, amely az adónkat elviszi, de máshová forgatja vissza. Aki tehát helyzetbe akar kerülni, van benne ambíció, az úgy gondolja, hogy itt nincs jövője, és elvándorol. Ez a helyzet tényként van jelen, innen kell kezdeni az építkezést.
Ebbe tartozik bele, amit lehet, ahogy lehet alapon, hogy ki kell nevelni egy szellemi elitet, ezen belül az írástudókat, hogy itt is legyenek, ebben a közegben felnövő, ebben élő írók, költők, szószólók, akik idejében meglátják, felismerik, elemzik és értékelik ezt a világot, mert már azzal is segíthetik a közösségüket, hogy megnevezik és megragadják az élethelyzet gondjait, problémáit, és megfogalmazzák a kérdéseket, amelyek megválaszolása már mindenkinek a saját magatartására, gondolkodásmódjára tartozhat. Minél hamarább felismerjük a problémát, annál gyorsabb és hatékonyabb lehet a megoldás. Mondhatnánk, hogy vannak klasszikusaink és vannak örökérvényű igazságok, de vannak korhoz és társadalomhoz köthető specifikus helyzetek is, amelyekre a „jót és jól” válasz ugyan igaz, de kevés, mert pontosabban be kell határolni, hogy mi a jó és mi a helyes. S talán éppen a költők és művészek azok, akik a halványabb és sejtelmesebb rezdülésekre is érzékenyebben reagálnak, mielőtt még a dolgok elszabadulva „halált hozó füveket teremve” visszafordíthatatlanná válnának. Mert a bűn útjára tévelyedettek elítélése már nem fogja megszüntetni a bűn okát. Nem a költők feladata, hogy a dolgokat megváltoztassák, de népünk történelme is igazolni tudja, hogy a lényeges változásokhoz a nép lelkületének kell harmóniába kerülnie a világ természetes rendjével, hogy egészséges vágyak érlelődjenek a közérzetben, a köztudatban és közgondolkodásban is. Ennek teljességéhez viszont a költészetre, mint a „nemzet lelkében ható névvarázsra” feltétlen szükségünk lesz mindig.
A költő sokféleképp adhat számot a világról. Nem csupán más-más nyelven, más stílusban, korszellemben, hanem ugyanarról a világról, de más-más megközelítésben is. A költészet a magyar kultúrában mindig egyfajta népünkért és sorsunkért aggódó engesztelő fohász is volt az Úrhoz, amelyben a költő prófétai szerephez jut, vagyis őneki kell vállalnia az engesztelő énekes szerepét, a közösség vágyainak, álmainak, félelmeinek és örömeinek megszólaltatását. Ám a költő akkor válik igazi dalnokká, amikor felismeri, hogy nem az ilyen vagy olyan olvasóközönség elvárásait kell kiszolgálnia, hanem az Örökkévalónak a hagyományban és a nemzet nyelvében is rögzült szolgálatában kell felmutatnia a saját lelkét, amely a világ teljességét átérezve tud emelkedett hangon megnyilatkozni. Így szolgálhatja az olvasó lelkületének javát, mert szerinte is csak így érdemes alkotni és élni. Akkor is, amikor önmagát szólítja meg, akkor is, amikor az olvasót, de a Mindenségnek tesz hitvallást.
Ezért is vállaltam, hogy műhelyek híján legalább ebben a pályázatban, az elbírálásban segítek, és remélem, hogy Bari Fatima, Gabóda László, Bombicz Eleonóra, Homolya Krisztina, Csajkovszky Tímea, Görög László nevével és műveivel még gyakran fogunk találkozni.
Mihályi Molnár László