Kolár Péter az év elején töltötte be hetvenedik életévét, majd váratlanul itt hagyott bennünket, és emlékké változott. Korán ment el, fájdalmasan korán.
Statisztikai adat: Szlovákiában a férfiak átlagos életkora 72 év, a nőké 79. Még a száraz statisztikai adat szerint is idő előtt távozott, mert ő két év alatt is fontos téglákkal erősítette volna a kassai magyarok omladozó közösség-falát, és ha még ennél is több adatott volna meg neki?…
Ahogyan száz évvel ezelőtt kisebbségbe szakadt eleink jeles képviselői – Fábry Zoltán, Győry Dezső, Balogh Edgár – megfogalmazták az új körülmények közé került magyar értelmiségiek erkölcsi parancsát és programját: Nekem küldetésem van!, az őket követő generációk képviselői is a két világháború között, majd a második világháború, s azt követő kataklizmák után ugyanezt tették: Nekem küldetésem van – Nekünk küldetésünk van!
Kolár Péter is ilyen „küldetéses” tagja volt kisebbségi közösségünknek, akit nyugodtan aposztrofálhatunk a kassai magyar közösség apostolának. Ezért a közösségért dolgozott az Új Nemzedék néptánccsoporttal, a Csermely énekkarral, csemadokos mindenesként, a Thália Színház igazgatójaként, és a megszámlálhatatlan kassai magyar rendezvény elindítójaként, kovászaként, szervezőjeként és rendezőjeként.
Volt idő az életében, amikor velünk együtt ő is úgy tudta, hogy a szülőföld és az anyanyelv olyan egyszeri ajándék mindenki életében, amelyeknek a hűségében való megmaradás alapvető emberi és erkölcsi kötelesség, s ebben közösségünk tagjai állhatatosak maradnak. Kodály Zoltántól azonban tudjuk Születése még senkit nem tesz magyarrá. Magyarságunkért meg kell dolgoznunk.
Fogyatkozó soraink láttán egyre hangsúlyosabban kell elmondanunk, hogy szülőföldünk és anyanyelvünk Istentől kapott ajándék, mellyel törődnünk kell, és ez nem önkéntes feladat, hanem erkölcsi kötelesség életünk hatékonyabbá és erkölcsileg is jobbá tételének fontos axiómája. Folyamatos párbeszédet őseinkkel is édes anyanyelvünk segítségével folytatunk. Ilyenkor mindenszentek és halottak napja környékén többször gondolok arra, hogy anyanyelvünk, a magyar nyelv, dezertőrei milyen lelkiismerettel állnak meg felmenőik sírjánál?!…
Kolár Péter nyelvhűségben, nemzeti kultúránk terjesztésében és ápolásában sosem lankadt; erőtartalékait ennek az érdekében mozgósította. Két jellemző tulajdonsága. Az egyik a küldetésbe vetett hit jogossága, annak tántoríthatatlan és szívós képviselte. Vallotta és életével igazolta: aki a közösségért vállal felelősséget, az nem adhatja fel. Ha nem sikerül a nagykapun, akkor meg kell keresni a kiskaput, de ha ott sem, akkor még ott van a hátsó bejárat, és ha minden kötél szakadt: akár az ablak! A másik: a cél elérése érdekében mozgósított alaposság és állhatatosság, de emberi alázat és szerénység, s mindezekhez járuló végtelen türelem, mert nem pazarolhatjuk arra erőnket, hogy egymásnak sebeket okozzunk.
Márai Sándorral vallotta: Az anyanyelv a legmélyebb sorsközösség, és az ilyen sorsközösség érdekében szükséges az ész bölcsessége mellett a szív bölcsessége is, hogy megértőbbek, türelmesebbek és toleranciával viseltessünk egymás iránt. Mert értékvesztett és a nagy összevisszaságba ájult világunkban egyre nyilvánvalóbb: Csak alázattal és áldozatok árán tartható meg édes anyanyelvünk – a magyar nyelv. Ennek ismeretében szükséges jobban odafigyelni egymásra, segíteni, erősíteni egymást, s ha annak szüksége mutatkozik: megosztani a terheket. Egy olyan nagyváros, mint Kassa esetében, hatványozottan igaz. Mert: Rajtunk is múlik – Rajtad is múlik!
Kolár Péter váratlanul és fájdalmasan korán távozott. Hiány, űr maradt utána, de itt maradt a Kolár Péter mérce, ami jó irányvonal az ő útjain járók számára. Hiszem, hogy sokszor elhangzik majd közöttünk: Ezt ugyan a Péter hogyan tette volna?…
Most, amikor egész itteni nemzeti közösségünk, elsősorban a kassai magyarok nevében mondok köszönetet életérét, önfeláldozó munkásságáért, az irántunk tanúsított hűségéért, érzem, hogy az égi magasságból hálával tekint felénk, megelégedéssel fogadja, hogy az általa elkészített 49. Kazinczy Napok az ő elképzelései szerint valósultak meg, és hogy küldetéses életének vannak folytatói: családja, felesége, gyermekei, unokái, és mi mindannyian, kassai magyarok. Ahogy én ismertem őt, ha meghaladjuk vállalt munkálkodásait, azt is olyan kedves kolárpéteres mosollyal teszi, amilyet az életében megszoktunk tőle.
Máté László
/Fotó:Balassa Z./
/+ Elhangzott 2017. november 4-én, Kassán, a Rozália temetőben, amikor a 49. Kazinczy Napok résztvevői megkoszorúzták Kolár Péter síremlékét./
