A Szlovák Nemzeti Múzeumtól a Torontói Királyi Múzeumig
„Jó volt visszajönni az óhazába, az annyira szeretett Kassára. Már napok óta járom az utcákat, benézek ide-oda. A város olyan, mint amilyen volt, de az én Kassámat mégsem találom! Hiányoznak belőle azok az emberek, akik nekem fontosak voltak. Közülük is elsősorban Béla. Nagyon fáj, hogy nem lehettem itt a temetésén“- mondja teljesen őszinte kitárulkozással Cselényi László, aki az amerikai földrész második legnagyobb múzeumában, a Torontói Királyi Múzeumban – a nyugdíjba vonulása előtti két évtized alatt létrehozta a zenei osztályt a hangszergyűjteménnyel, továbbá a grafikai-, illetve a textil osztályt, de ifjú korának kassai szellemtársát, Löffler Béla szobrászművészt most már hiába keresi itthon. Az özvegye, Schönherz Klára viszont egy szívből fakadó kérdést intéz hozzá: „Mondd, ha Kassa városa meghívna három hónapra, eljönnél a megnyitás előtt berendezni a Löffler Múzeumot?“
A váratlan kérdés láthatóan elérzékenyítette Cselényit. Mély természetességből fakadó gesztussal kezet csókolt Klára asszonynak, és csendes szavakkal mondta: „Ha hívtok és az egészségem engedi, nagyon szívesen eljövök. És az is természetes, hogy az elvégzett munkáért anyagi térítést nem várok.“
Nem hívták. Többé én sem találkoztam vele. Sajnálom. Műveltségével, emberségével engem is lenyűgözött. A Szepességben született. Ifjú- és tanulóéveit élte Kassán. Neki köszönhető a Kelet-szlovákia Képtár létrejötte és elhelyezése a Dessewffy-palotában. Később, 1958-tól – kereken öt éven át – Pozsonyban ő lett a Szlovák Nemzeti Galéria igazgatója. Maradhatott volna tovább is, ha 1963-ban nem kér kivándorlási engedélyt Kanadába. A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága 1963-ban közzétette a sajtóban, hogy aki nyugatra akar távozni, most kérheti az engedélyt. Beadta ő is a kérvényt. A felesége zsidó származású. Az ő családjukból egyedül a nővére maradt életben, aki Montreálban lelt otthonra. Nagyon szerették egymást. Életük hátralevő idejét a sok borzalom után együtt, egymás közelségében kívánták leélni. Ezt Cselényi teljes mértékben átérezte és helyeselte. Ezért adta be az áttelepülésre a kérvényt. Hogy a CSKP részéről ez csapda volt, ezt hamar érzékelhette. Nyolc órán belül leváltották igazgatói tisztségéből és azonnal felkerült az osztályellenségek listájára. Szó sem lehetett arról, hogy kiengedjék Kanadába. Amikor fizikai munkát sem adtak neki sehol, gondolt egyet és elment a pártközpontba, ahol Vasil Biľak főideológusnak csak ennyit mondott: „Az nem bánt, hogy mit csináltatok velem, de mondjátok meg a gyermekeimnek, hogy ebben az államban miért nem kereshetem meg a mindennapi kenyérre valót!“ Ennek a jelenetnek annyi foganatja lett, hogy utána havi ezerkétszáz korona vastag fizetésért felvették az egyetemi könyvtárba dolgozni. A feleségét és négy leánygyermekét kellett ennyiből eltartania. 1966-ban a csehszlovák hatóságok végre beleegyeztek, hogy elhagyhatja az országot. Most viszont az lett a baj, hogy a kanadai kormány nem adta meg neki a beutazási vízumot. A kanadai nagykövetségen tudták, hogy a Szlovák Nemzeti Múzeum igazgatója volt, tehát mint ilyen, a nómenklatúra tagja kellett, hogy legyen, ezért a személye inkább nem kívánatos. A helyzet csak akkor változott meg, amikor a felesége elküldte Montreálba azokat a másolatokat, melyek igazolták, hogy Cselényi apja több mint harminc éven át a római katolikus tanítóképzőben, a Szepesi-káptalanban tanító volt, és kiváló munkája elismeréseként 1935-ben a pápától arany kereszt kitüntetést és oklevelet kapott. Ezeket a dokumentumokat a felesége nővére Trudo képviselőhöz juttatta el, aki később Kanada köztársasági elnöke lett. Nos, ez kellett ahhoz, hogy Cselényi Lászlóra ne úgy nézzenek, mint valami megrögzött bolsevikra. Kivándorlásáig egyébként négy, szlovák nyelven írt szépirodalmi műve is napvilágot látott Csehszlovákiában, melyeket Ladislav Granč néven jegyeznek. Első műve egy ifjúsági történelmi regény, mely Lukáš Havran címen jelent meg. 1961-ben jelent meg a Potom sa zídeme /Utána találkozunk/ című regénye, majd 1965-ben a Metapolo és 1967-ben a Pád anjela /Az angyal zuhanása/ Írói munkáságát Kanadában is folytatja. Azt még tudom, hogy 1992-ben The room of erros /Tévedések háza/ címen jelent meg a XVII. századi Szepességben játszódó regénye, melynek cselekménye szintén hiteles történelmi dokumentumokra épül.
/1993/
Kassa tolókocsiból nézve
Tibor Kováč magyarul is úgy beszélt, mint szlovákul. A műszaki múzeum fotográfusa volt Kassán. Akkor még tele riporteri ambíciókkal is. Harminc kilenc éve viszont tolókocsihoz kötött. Bal oldalon béna a fél keze és a lába. 1968-ban orosz katonák lőtték fejen. A villamosra várt, ami nem jött. Húsz órától volt kijárási tilalom. A lövés tíz perccel korábban dördült el. Már nem emlékszik, hogy miként szállították kórházba. Mikor összecsuklott, a kezéből kiesett a fényképezőgép. Mondják, hogy három napig nem vitte el senki. Valaki feltette a járda melletti lámpára, hogy megtalálja, ha visszamegy érte. Ő már nem mehetett. A munkába sem. A korábbi fotói azokról az augusztusi napokról ott maradtak a múzeumi fotókamrájában. Mikor egy hölgy ismerősét beküldte értük, annak még sikerült félnedvesen újságpapírok közé betekerve elhoznia. A „konszolidáció“ ideje alatt természetesen már keresni kezdték, de még idejekorán elásta ezeket a felvételeket.
A rendszerváltás óta a Fő utca elején egy fekete márványtáblán szerepel annak a hat embernek a neve, akiket a szovjetek a megszálláskor agyonlőttek. Valójában hét volt az áldozatok száma Kassán, de egy cigányról az emlékállítók csak később szereztek tudomást. Nem sok kellett ahhoz, hogy a nyolcadikként az én fotográfusomnak is felkerüljön a neve erre a szomorú táblára. Most, amikor harminckilenc évvel a tragikus események után a város és a kormány hivatalos és kegyeletteljes módon emlékezett meg az elhunytakról, Tibor Kováč nem jött el az ünnepségre. Legalább is akkor nem, amikor a ceremónia zajlott. De egy órával korábba ott volt! Jött ülve, az elektromos áram hajtotta kis tolószékében, ölében a fényképezőgéppel. De most nem nyúlt hozzá. Odahajolt a tábla elé. Felnézett a nevekre, csendesen leemelte használható jobb kezével fejéről a celt kalapot, és gondolt valamire.
Nem tudom, hogy ezen a napon fényképezte-e kedves szülővárosát…
/2007/
