Önpusztító hadakozás vagy csak ködszurkálás /2002/
Az utóbbi bő két évtized alatt Kassán, a Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napokon több olyan előadás is elhangzott, amelyeket talán érdemes lett volna kötetbe gyűjteni és kiadni, de ez nem történt meg – noha az igényt már évekkel ezelőtt felvetették. Az ötletről most Gál Sándor újra lefújta a port. Csak eléggé gyenge tüdővel, mert az máris visszatelepedni látszik oda, ahonnan fölreppent. Persze, ha valamilyen csoda folytán mégis csak megjelenne a válogatás, kérdés, hogy a porból lenne-e még erőnk felemelni a fejünk és felütné-e a sivatag homokjába temetett kezünk a kötet fedelét? Attól félek, hogy az elsivatagosodásunkat a Fábrynapok sem tudták meggátolni. De vajon akarták-e egyáltalán? Nos, bizton hiszem, hogy igen. Csak, nem eléggé!Mindig is kínosan ügyeltek arra „nehogy baj legyen már.“ Hát ideológiai szempontból nem is lett. A Fábry Napokat – annak rendje és módja szerint – minden éven letudták, és egy héten belül teljesen el is felejtettük, mert olyan vita soha sem alakult ki, ami aztán tovább gyűrűzött volna a lapokban.
Ha kell az emlékezés, ám legyen. Adják ki azokat az előadásokat, de én inkább annak örülnék, ha a Fábry Napok a jelenvalóságával hatna, és nem a történelmével – bár az is valami. Most, a XXII. Fábry-napokon szerintem lett volna mód a fazonváltásra – mindenekelőtt olyan szempontból, hogy végre érdemi vitát folytassunk, és előre mozdító hatása is legyen az egésznek. Arra gondolok, hogy irodalmunk valóságát, illetve valóságunk irodalmát kellett volna napirendre tűzni, annál is inkább, mert az Irodalmi Szemlében felélesztett vita azt mutatja, volna mit megbeszélni. Sajnos a Csemadok, mint rendező, ezt nem vette észre. Vagy ha mégis, akkor az a megoldás, amit a Fábry Napokon alkalmazott, nem nevezhető szerencsésnek. Az történt ugyanis, hogy a rendezvényre ugyan meghívták a Szemle-beli vita elindítóját, Hizsnyai Zoltánt – aki mellesleg egy újabb elgondolkoztató, vitára ingerlő, szenvedélyes, személyes meggyőződésből fakadó dolgozatot /az Irodalmi Szemle novemberi számában közlik/ olvasott fel. Csakhogy vitairata ebben a milliőben, mintha falra hányt borsó lett volna. A nála idősebbek mintha összebeszéltek volna, láthatóan arra törekedtek, hogy ezt a Hizsnyait el kell földelni, le kell radírozni, merthogy amint azt a debreceni irodalomtörténész, Görömbei András fellebbezést nem tűrően leszögezte: „…a kultúráról így nem lehet fogalmazni.“ A leütött alap akkordot Fónod Zoltán így folytatta: „Véget kellene vetni ennek az önpusztító hadakozásnak, mely a berkeinkben lábat kapott. Ideje volna észrevenni, hogy kisebbségi magyar szellemiségünk hovatovább a sivatagba ér. A pártvezérek által folytatott csatározásokon kívül alig van – tisztelet a kevés kivételnek – számot tevő szellemi, irodalmi, publicisztikai teljesítmény. A kisebbséggel szembeni türelmetlenség kellős közepén továbbra is folytatódik az egyik oldalon a ködszurkálás, más vonatkozásban viszont az eseményekkel szembeni közöny. A csehszlovákiai magyar kisebbség napjainkban kiszolgáltatottságának olyan fokára érkezett, amihez csak a szlovák állambeli ignoráns gyakorlat hasonlítható.“ Nos, Fónod utolsó mondatával – és a sivataggal is – egyetértek. De, hogy az a vita, ami az irodalmunkról kialakult, önpusztító lenne, erősen kétlem. És, ha pusztán a fiatal írónemzedékre vonatkoztatva tételezi fel, hogy közönyösek a helyzetünkkel kapcsolatosan, akkor ez túlzás. Persze, annak ki ne örülne, ha minél több érdekfeszítő, izgalmas szellemi termék látna napvilágot. Csakhogy manapság mintha épen az eddig ünnepelt írók tollából száradna ki a tinta. Mert a fiatalabb írónemzedék igenis dolgozik. Új művészeti lapot indítottak, könyvkiadót létesítettek és kétségtelenül tapasztalható szellemi erjedésnek lehetünk a tanúi. Mindezt Görömbei András nem vette észre. Persze Hizsnyaival kell – és lehet is vitatkozni, de tévedésnek tartom, ha valaki azt hiszi, hogy őt le kell-, és le lehet seperni a porondról. Ezek a Fábry-napok akkor lettek volna sikeresebbek, ha a rendezők meghívták volna, és elérték volna, hogy itt legyen Dobos László író, a Madách Könyvkiadó igazgatója, Szigeti László publicista, a Kalligram Kiadó ügyvezető igazgatója, Tőzsér Árpád költő, az Irodalmi Szemle főszerkesztője, továbbá irodalomkritikusaink és lapjaink kulturális-, illetve irodalmi rovatainak a vezetői – valamint mindazok, akiknek véleménye van, és szívügyük a csehszlovákiai magyar irodalom.
A XXII. Fábry Napok előadásai közül a legtöbb új ismeretet kétségtelenül Tóth László alapos kutatómunka eredményeire épített dolgozata adta. Bebizonyította, hogy 1945-48 között Szalatnai Rezső és Peéry Rezső például sokkal többet tett és hatékonybban cselekedett, mint amire Fábry abban a helyzetben képes volt, képes lehetett. Jóllehet a csehszlovákiai magyar irodalom emlékezetéből ők – mármint Szalatnai és Peéry, illetve velük együtt az irodalom polgári vonulata csaknem teljesen kiesett.
Különben, ha arra gondolok, hogy azt a Tóth Lászlót, akire – kicsit sarkítottan fogalmazva: tegnapelőtt még tücsköt-bogarat kiabáltak, és most mégis neki adták a Fábry-díjat, akkor azon sem lepődnék meg, ha holnapután Hizsnyai Zoltánnal is ezt tennék. Egyelőre ugyanis úgy tűnik, hogy a Fábry Napokon minden megtörténhet – és ez még biztató is lehet!
A félelem genezise/2002/
Hogy micsoda mély sejtekből pattanhatott ki a magyar nyelv – erről ma már szinte sejtelmünk sincs, holott érdemes lenne ezen is elgondolkodnunk. Itt van például ez a szavunk: fél.
Ha a félelem genezisét próbálom kibogozni, legelőször is olyasmi dereng fel emlékezetem mélykútjából, mintha a létezés hajnalán valami olyan egész tört volna el, ami a fájdalmat szülte, s ez az érzés lopta lelkünkbe – ezzel egy időben – a félelmet. Tehát, vágyakozás is egyben – akár egy édeni egész után, de akár a férfi és nő eredeti egy egésze után is. De a kettéválás utáni félelem emléke is lehet. Annak az érzése, hogy az ember egyedül csak fél- és félnie is kell, ha így marad. Alighanem biztos: a félelem a teljesség elvesztésének rémképét kódolja bennünk.
Kegyelet és valóságjáték /2002/
Az „aradi tizenhármat“ nem feledjük. Közülük is Dessewffy Arisztid honvédtábornokot leginkább nem, aki felvidékiként hozzánk a legközelebb áll. Október 6-án megint elmentünk margonyai síremlékéhez. Feltételeztem, hogy most, a születésének 200. évfordulóján a megemlékezés igazabb, mélyebb, tisztább lesz. Ott, a sírjánál mégis mást kellett tapasztalnom. Egyedül Réti Árpád, egri színművész lényéből sugárzott a szívből jövő kegyeletadás valósága-, de nem csak akkor, amikor Kölcsey Ferenc himnuszát teljes egészében elmondta, hanem akkor is amikor – és ahogyan hallgatott! A többiek vicceket meséltek, röhögcséltek. Fellengzősnek, sőt nagyképűnek tűnt Csapody Miklós, magyarországi parlamenti képviselő beszéde is, aki mondandóját arra hegyezte ki, hogy 1849.október 6-án olyan kiváló embereket küldtek a magyarok Isten mellé, akikre ő is büszke lehet, és 1956-ban újabb kiválóságokkal erősítették az égi kart. Lám, már ott tartunk: mi mondjuk meg Istennek, kire legyen büszke…
Szégyenkeznem kellett a község polgármesterasszonya által adott fogadáson is. Ő nem tud magyarul egy szót sem, mint ahogy az ott levő helybeli evangélikus lelkész és valójában Margonya egyetlen lakosa sem. Az MKP, a Csemadok – és a többi kassai magyar szervezetek jelen levő képviselői mégis megfeledkeztek erről. Megitták a kínált italt, elfogyasztották a megterített asztal ételeit – és közben vígan beszélgettek magyarul, nem bántotta őket, hogy ebből a vendéglótóik egy szót sem értenek. Kérdésük sem volt hozzájuk, jól elvoltak magukkal. Ott, akkor úgy éreztem, hogy Dessewffy szellemi örökségéhez nem mi, ők viszonyulnak felkészültebben. Gondolom ezt azért is, mert az evangélikus pap egyszercsak felállt – és mindnyájunk meglepetésére – felmutatott egy szlovák nyelvű kiadványt, melyet Eperjesen adtak ki, és egy cseh egyén írta, ráadásul olyan, aki 1968-tól Németországban él. Ez a könyv – egyebek mellett – Dessewffy Arisztid életével, katonai pályájával is részletesen foglalkozik, eddig kevésbé ismert levéltári adatokat is felhasználva. A Huszárosok című könyvet a pap – a szerző által dedikálva – az alkalmat megragadva – most adta át a polgármesterasszonynak. Mentegetőzve tette hozzá, hogy csak ez az egyetlen példány van neki most, de amennyiben érdekelne minket ez a könyv, az eperjesi kiadótól beszerzi nekünk. Kétségtelen, hogy meglepte a vendégeket. Beszédét Csapody kivételével mindenki értette. Neki a magyar főkonzul kérésére én fordítottam magyarra a lelkész szavait. Ennek a papnak volt stílusa és viselkedési kultúrája. Szót kért, felállt az asztaltól, felmutatta a könyvet, bemutatta a tartalmát és a szerzőt is, akiről szólva kellő célzatossággal közölte velünk, hogy a bécsi levéltárban ebben a témában mindeddig ketten kutattak, rajta kívül a másik szerző száz évvel ezelőtt…