Egy rendkívül változatos, olykor nehéz, de összességében mégis egy igen termékeny életúttal a háta mögött végre itt ül most szemben velem a 77 éves Komoróczy Géza professzor, méghozzá azon a Kassán, ahol az is eldőlt, hogy mihez kezdjen az életében. Az egykori Megay-cukrázdában, a mai Carpano-ban beszélgetünk. Megpillantva a dómot, máris egy fontos családi emléket oszt meg velem. Elárulja, hogy az 1895-ös liberálisabb vallási törvénynek köszönhetően a szülei már reverzálás nélkül házasságot köthettek. Ennek tudható be az a gyakorlat, hogy az édesapjával ő minden vasárnap reggel kilenc órakor már ott volt a református templomban az istentiszteleten, majd utána eljött az édesanyjához, aki római katolikus lévén itt volt a misén a dómban. Csak később értette meg, hogy ő valójában egy összehasonlító vallástörténetben nevelkedett fel, ami később a judaisztikához is elvezette. Ennek már csak a kiteljesedése volt az, hogy a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen 1985-ben ő hozta létre és vezette éveken át az Asszirológiai és Hebraisztikai Tanszéket. De nézzük, hogy miként kerültek ők Kassára, és miért fontos számára ma is ez a város. A szavait igyekszem úgy visszaadni, ahogyan azt a diktafon rögzítette.

1937-ben Budapesten születtem, de 1940 és 1945 között Kassán laktunk. Édesapámat 1940-ben nevezték ki Abaúj-Torna Vármegye főlevéltárosává. Dr. Komoróczy György volt a neve. Harminckettőben doktorált az egyetemen, az akkori pesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Utána két éven át Lengyelországban – főként Krakkóban kutatott a magyar-lengyel történelmi kapcsolatok terén. Valószínű, azért pályázott a kassai levéltárba, mert végül is ezeket a kutatásait akarta folytatni. Egyébként pedig Domanovszky Endre, Szekfű Gyula professzoroknak volt a tanítványa. A lengyelországi ösztöndíja után az Országos Levéltárban volt díjtalan gyakornok. Már akkor megjelent néhány könyve: A középkori magyar kereskedelem története, Nádasdy Tamás nagybirtok-gazdálkodása. A Magyar Szemle Kincsestár-sorozatában /a Magyar Szemle a két világháború között Bethlen Istvánnak, Szekfű Gyulának a folyóirata/ a magyar kereskedelem történetéről és egy másik könyvecskéje A mai Lengyelország címmel folytatásokban jelent meg. Ezt azért tartom érdemesnek megemlíteni, mert ennek az utolsó lapjain Pilsudski-tábornoknak, később marsallnak a szovjet-orosz hadsereg feletti győzelméről is ír. Az érdemeit méltatja a független Lengyelország restaurálásában. Lehet, hogy ez már csak a véletlen játéka, de amikor kinevezték őt ide Kasséra, mi itt a Pilsudski utcában béreltünk lakást. Emlékezetem szerint a Pilsudski utca 15., – vagyis az apácák kertje melletti utca. Tény, hogy az akkori utcának csak az egyik oldala volt beépítve. A másik oldalán egy magas kerítéssel lezárva – fű és talán gyümölcsfák-, mindenesetre dús zöld növényzet volt. Mondom 1940-1945 között laktunk Kassán.

Milyen volt a beilleszkedés?

Mi itt Kassán úgynevezett „anyások“ voltunk. Azok, akiket a magyar közigazgatás az anyaországból nevezett ki. Az anyásokat elég mérsékelt rokonszenv fogadta az ős-kassai – vagy az ős-szlovákiai magyarok körében. Én, aki negyvenben mindössze három éves voltam, és hét éves koromban hagytuk el Kassát – ebből nem sokat érzékeltem. Azt tudom, hogy apámnak nagyon sok barátja volt, részben a közigazgatásból, részben pedig a kassai társadalomból. Akinek emlékszem a nevére Michalík, a múzeum munkatársa, vagy igazgatója. Ő később Budapesten a Nemzeti Múzeumban dolgozott. A Meskó-család, akinek a fia később a pozsonyi egyetemen orvosprofesszor lett, majd Franciaországban és az Egyesült Államokban csinált nagy gyermekorvosi karriert. Ővele most is kapcsolatban állok. Ők ős-kassaiak voltak. Arra emlékszem, hogy a lakásunk 3 szobás, szép nagy lakás volt – konyhával, cselédszobával – ahogy ennek a polgári építészetben lennie kellett. Gyerekszoba, a szüleim szobája, apámnak a dolgozó szobája – íróasztallal, könyvtárral.

Miként érzékelték a háború változásait akkor?

Gyerek emlékeimmel is megerősíthetem és történészként is tudom, hogy a háború változásait a magyar társadalom tulajdonképpen csak 43-44 telén kezdte érezni. Ez egyike annak a történelmi paradoxonoknak, hogy miközben az első magyar hadsereg a keleti fronton harcol, pusztul, a II. magyar hadsereg a Dón-kanyarban megsemmisül, a magyar hadvezetés, mely ugye felelőtlenül és ostoba módon csatlakozott a Szovjetunió – Oroszország elleni háborúhoz, szép lassan katasztrófába vitte a háborút. A háttérben a magyar társadalom élte békés életét. Amit tudok határozottan állítani: sem azelőtt, sem azután olyan gazdag karácsonyra nem tudok visszaemlékezni, mint a 44-es évnek a karácsonya! Fillérekért özönével játékokat, élelmiszert lehetett akkor Kassán kapni. Sem anyagi megerőltetést, sem az áru beszerzése nem okozott gondot az embereknek. Valószínűleg ez már a háborús pánik jele lehetett. Elöntötte Kassát a kínálat, a gazdagság. Arra emlékszem, hogy Jaffa-narancsot a háború folyamán is lehetett Kassán kapni. A szüleim egy ládányit hozattak fel a zöldségestől. Emlékszem arra a finom papírcsomagolására. Ez a vékony papír még egy-két nap múlva is őrizte a narancsnak az illatát.

Miből lehetett kiérezni, hogy közeledik valamilyen veszély?

44 végén a háborús hangulat már bejött. A dátumra pontosan nem emlékszem, de volt egy időpont, amikor a rádió készüléket be kellett szolgáltatni. Ilyen kredenc-méretű rádiónk volt, hanglemez-lejátszóval – amelyet vendégségek idején a szüleim hallgattak. Ezt egyszerűen elvitték a lakásunkról. Arra nagyon emlékszem, hogy még iskolás korom előtt – tehát ez lehetett 42-ben – iskolás korom előtt, amikor kezdtem a betűket megtanulni – elolvastam az újságnak a címét, amire előfizettünk, hogy Magyar Nemzet. Ez persze nem a mai Magyar Nemzet volt, hanem egy vezető polgári- ha nem is baloldali-, de haladó liberális lap. Megkérdeztem apámtól, hogy mi miért a Magyar Nemzetet olvassuk? Ebben a mondatban a mi névmás az érdekes, mert én akkor csak a címét tudtam elolvasni. De határozattan tudom, apámnak az volt a felelete: „Azért olvassuk a Magyar Nemzetet, mert németellenes.” Erre abszolút biztosan emlékszem! Még szeretném elmondani, hogy vagy 44, vagy 45 elején – minden esetre hideg, fagyos idő volt – a Pilsudski utcáról bejövet a Fő utcára akasztott embereket láttam. Erre határozottan emlékszem-, a lámpa oszlopokra felfüggesztve, ami egyben a front közeledtét is jelezte.

Az édesapjának nem kellett bevonulnia?

Apámat valamikor 44-ben – nagyon bizonytalan vagyok az időpontban – hívták be katonai szolgálatra. Ő GH-s, karpaszományos zászlós volt, mint az egyetemi végzettségűek általában. Emlékszem egyszer szabadságra jött, valamikor 44 késő őszén. Arra emlékszem, hogy a visszautazás előtt katonai egyenruhában, a középső szobában, a szüleim lakószobájában, a kályhának vetve a hátát azt mondta határozottan: „Semmi esetre ne meneküljünk a magyar közigazgatással!“ Tehát már ekkor tudni lehetett, hogy a magyar kormány ki akarja üríteni az államapparátust, részben a gazdasági életet. Apámnak – amint az már az előbb említettekből kiderült, hogy németellenes volt, az volt az álláspontja, hogy maradjunk, mindenképpen maradjunk – és még azt is hozzá tette, hogy különben soha többé nem találkoznánk, nem találnánk meg egymást. Valószínűleg teljesen igaza volt. Rutka volt az ő állomáshelye. Ez nyugatabbra van, talán Csehország területén, nem voltam ott soha, de a helynevet a térképen megkerestem, az osztrák határ közelében van. 45 késő tavaszán, nyár elején kerülhetett hadifogságba – és hát ugye a Szovjetunióba került. Arra emlékszem, hogy amikor a szovjet hadsereg, vagy a szlovák hadsereg – ezt nem tudom az emlékeimben pontosan rekonstruálni, de amikor bejöttek Kassára, iskolába már nem mentem, de ma is a fülemben cseng, ahogy az újságárusok az utcán kiabálták, hogy: NárodnáObroda, Česká Pravda. A Magyar Nemzet akkor már rég be volt tiltva, és egyébként sem lehetett magyar újságot kapni.

Az édesapja fogságba került, mi lett a családdal?

Legelőször az „anyásokat“ telepítették ki Kassáról. Meskó Zolitól – akit említettem a családom ős kassai barátjaként – tudom, hogy ennek a kitelepítésnek a híre néhány nappal korábban már járta a várost. A szüleimnek jó barátja volt Csáji Pál, református lelkipásztor és mint a legértékesebb vagyonunkat – a könyveket adtunk oda neki, azzal, hogy ezeket próbálja megmenteni. Majd valamikor – azt hiszem, vagy úgy emlékszem, hogy húsvét előtt, de dátumot nem próbáltam kikeresni soha – és anyámtól sem kérdeztem meg, ma már érthetetlen módon – bezörgettek éjszaka a lakásunkba, és közölték, hogy egy óra múlva a városházánál jelentkezzünk! Minden családtag egy csomagot vihet magával. Amire vissza tudok emlékezni, hogy én egy ilyen kis turista hátizsákot kaptam, amivel nyilván a Bankóra jártunk kirándulni. Ebbe a gyerekek cipői voltak. Anyám és hárman a testvérek: a legfiatalabb testvérem, az öcsém négy és fél éves volt, a húgom 5 éves, én 7 múltam egy kicsivel. A kassai városházának – azt hiszem – a pincéjében – soha később nem voltam ott – egy ilyen nagy helyiségben a földre kiszórt szalmazsákokon töltöttünk talán két éjszakát. Inkább nők és gyerekek voltak ott és néhány öregember is. Ezek után teherautókra raktak bennünket. Emlékezetem szerint állva mentünk a teherautón, és Hidasnémetinél, a magyar határon ki tettek, hogy menjünk amerre a szemünk lát! Minekünk akkor ugye anyám és három gyerek – egyetlen lehetőségünk volt, a volt háztartásbeli alkalmazottunk a Bözsi, aki már valamivel korábban hazament Göncruszkára, hogy segítsen a szüleinek. Oda mentünk és a szülei – akik a mai fogalom szerint ilyen tekintélyesebb, de nem nagyon gazdag, gondolom 8-10 holdas parasztok lehettek -, ők befogadtak minket, a földpadlós tiszta szobájukba. Majd körülbelül egy év után Patay Pál gróf, aki az egyik földesura volt Göncruszkának – és apámnak osztálytársa volt a református gimnáziumban hajdanában Pesten, a Lónyai utcában, Patay gróf áthívott minket a majorságának az egyik magtár épületébe, egy hodályba. Ott ért minket a Vöröskereszttől apámnak az üzenete, hogy hadifogságban van, és reméli, hogy mi is épségben megmaradtunk. Ez 47 elején lehetett. A vöröskeresztes tábori posta, vagy fogolyposta levelezőlapot mind a mai napig őrzöm. Nagyanyámnak a pesti címére küldte el, és onnan továbbították hozzánk.

Úgy tudom, hogy Göncruszkáról a sárospataki református gimnáziumba került. Ez hogyan történt?

1947-ben engem anyám Göncruszkáról elküldött a sárospataki kollégiumba. Ez első gimnázium, illetve 5. általános iskolai osztály volt. Részben közvetítéssel – ugye ott az egyik tanára a kollégiumnak Ruszkai Endre, a sárospataki gimnázium egyik tanára és a Tanítóképző internátusának az igazgatója – egy göncruszkai paraszt fiúból lett tanár volt. Ő engem akkor – mint akinek az apja hadifogságban van – ingyenesen felvett. 47 őszén, egy vasárnap korareggel fölébresztettek. Én a teológiai internátusban laktam. Ez a szegényebb pataki internátusok közé tartozott, a második emeleten, a folyosó legvégén laktam. Mosdani az udvaron álló kúthoz jártunk le. Felébresztettek egy vasárnapi korareggel, hogy siessek ki az állomásra, mert ott vár apám. Én papucsban, pizsamában rohantam ki az állomásra. Láttam, hogy a pataki állomáson ilyen viselt katonaruhában, borotválatlanul állnak emberek. /Elérzékenyedik, sírva mondja./ Nem ismertem meg apámat! Apám ismert meg engem. Aztán pár percet beszélgettünk, és két- vagy három hét múlva egy zsák krumplival a vállán beállított a sárospataki internátusba, hogy „hoztam a tandíjamat”.
A református kollégiumok rendje szerint ugye úgy laktunk a kollégiumi szobában, hogy egy teológiai diák volt és három iskolás – általános iskolai diák. A legfiatalabbak voltak a konviktusban – ma menzának mondanák. Patakon ugye ez egy hatalmas terem volt, ilyen nagy asztalokkal, talán 10-en ültek egy asztalnál. A legfiatalabb diáknak – Pecúrnak hívták – kellett, hogy a leveses tálban kihozza az ételt, de ő vehetett utoljára, és a repetából is ő szedhetett legutoljára. Úgyhogy biztos, hogy nem egy első osztályú étterem volt, de szívesen fogadták a zsák krumplit édesapámtól.

Mesélt arról később, hogy hol volt fogságban?

Apám Örményországban volt fogságban. Jerevánban dolgoztak. A jereváni színháznak az opera- és színháznak az építkezésén. Később én orientalisztikai tanulmányutamon többször voltam Jerevánban. Az ottani barátaimnak, köztük az Akadémia elnökének is mondtam, hogy apám építette nektek ezt a színházat. Ő erre azt válaszolta: „Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a magyarok is segítettek Jerevánnak.” Meg kell, hogy mondjam Jereván egy gyönyörű város.

Ön bejárta a világot, Kassára mikor jött vissza először?

Kassán 1956 nyarán, érettségi után egy autóbusz-kiránduláson voltunk az iskolával. Ez azt jelenti, hogy 1-2 órát töltöttünk Kassán, majd pedig én hoztam a diákjaimat 1967-ben egy felvidéki kirándulásra, és akkor is rövidebb időt töltöttünk itt. Majd még egyszer autóbuszon hebraisztika-judaisztika szakos diákokkal jöttünk, de annyi időt, mint ma délután a három látogatás során összesen nem töltöttem Kassán – úgyhogy ez nekem most nagy öröm! Tegnap este Ambrus Ferenc szervezésében Rozsnyón vettem részt egy olvasói találkozón. A pozsonyi Kalligramnál megjelent a magyarországi zsidók történetével foglalkozó vaskos könyvem, erről beszélgettünk. Örültem ennek a meghívásnak, mert így Kassát is útba ejthettem!

 

Szaszák György