Maléter Pál, az 1956-os Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere születésének 100. évfordulójának alkalmából szeptember 27-én szülővárosában, Eperjesen emlékkonferenciát tartottak. A konferencián kívül megemlékeztek a kommunizmus áldozataira is, melynek során koszorúkat helyeztek el a Főutca 72-es házszámú épületén található emléktábla alá.
A nyitóbeszédet a város polgármestere, Andrea Turčanová és Magyarország kassai főkonzulja, Haraszti Attila, valamint a Szlovákiai Politikai Foglyok Szövetsége Eperjesi Szervezetének elnöke, Ľudovít Petraško tartották.
Ezután az emlékezők útja Maléter Pál szülőházához vezetett, ahol özvegye, Gyenes Judit szólt néhány szót.
Az ezt követő konferencia az Evangélikus Kollégium dísztermében zajlott. Beszédet tartott többek között a Magyar Evangélikus Egyház püspöke, Fabiny Tamás, az Eperjesi Egyetem Történelem intézetének professzora, Patrik Derfiňák, valamint dr. Horváth Miklós történész és Balassa Zoltán Kassai helytörténész is.
A legemlékezetesebb szavak, özvegye, Gyenes Judit visszaemlékezései voltak:
„1954 decemberében jártam először Maléter Pállal Eperjesen, májusban volt az esküvőnk és ez kvázi egy kései nászútnak számított. Ezt kivéve 1955-ben is voltunk Eperjesen Maléter Pál 20. érettségi találkozóját ünnepelve. Nem tudom, hogy van-e még olyan nevű szálloda itt, hogy Dukla? Ebben a szállodában szálltunk meg és annak az éttermében volt az érettségi találkozóval együtt a vacsora. Ő persze elment a gimnáziumba és ott találkoztak a volt osztálytársakkal, és énekelt is. Nagyon-nagyon sok fényképet őrzök erről. ´56 nyarán is voltunk Eperjesen. Meglátogattuk anyósomat és utána a Tátrába mentünk. Maléter Pál mindig azt mondta, hogy: „Én hegyi ember vagyok”.
Kitért a forradalmi időszakra:
„Azt mondta nekem: Ezeket a fiatalokat mellettem nem lehet visszatartani. Ezek a fiatalok mennek a halálba.”
„Amikor megtudtam azt, hogy este 10 után a városból ki, Budapestről ki – a Csepel-szigetre mennek a tárgyalások folytatására – én nem vagyok egy hisztérikus alkat-, de akkor tényleg hisztérikusan őrjöngtem, hogy ne menjen oda! A végén ideges lett – és egy kicsit olyan fegyelmező hangon- rám szólt: Ide figyelj, itt most nem számít semmi! Nem számít sem feleség, sem család, nekem ki kell oda mennem, az életem árán is.”
Majd a börtönben eltöltött időkről is mesélt:
„…. áprilisban engedtek be először hozzá a Gyorskocsi utcai börtönbe. 20 perc beszélgetési időt kaptunk. Első pillanatban csak fogtuk egymás kezét és néztünk egymásra szótlanul. Nem tudunk megszólalni. Az ávós tiszt megszólalt mellettünk: Ez is beleszámít a 20 percbe!”
„Még májusban beengedtek. Május 8-án a házassági évfordulónkon. Azt hiszem, ezt már Magyarországon elég sokan tudják, hogy én be tudtam vinni két narancsot meg egy termoszban kávét, illetve három szál rózsát. Ő hámozta meg ezt a két narancsot, amit Kádárék azért engedtek meg május 1-jén, hogy örüljön a nép, és ezért tudtam bevinni. Ez egy nagyon ritka dolog volt akkor. Ő hámozta meg ezt a két narancsot. Ő már nincs, de ennek a két narancsnak a kőkeményre száradt héját a mai napig őrzöm.”
Végezetül, kitért a tragédiára is:
„Június 14-én reggel a munkahelyemre indultam volna, amikor korán reggel csöngettek az ajtón. A nővérem és a sógorom állt az ajtóban. Végigkérdeztem a családot és legutoljára azt kérdeztem: Pali? És rábólintottak.….
… Tehát én ott álltam, hogy most már nincs hová menni, nincs kihez fordulni, nincs kit megkérni, hogy segítsen. Ez rettenetes volt…”
