Két évvel Móricz Zsigmond halála után, 1944 szeptember 5.-én az író kassai és felvidéki kötődéseiről Vass László tollából sok érdekes dokumentumot tartalmazó írás jelent meg a Felvidéki Újság 201. számában. Cikkéből az alábbiakban a hozzánk kapcsolódó legfontosabb információkat ajánljuk olvasóink figyelmébe.
Móricz Zsigmond Trianon után Hidasnémetinél lépte át először – s magyarországi írók közül elsőnek – az új felvidéki határt. Kassán a vonatnál csöndes ünnepléssel fogadták. Mikor már mindenki elmondta köszöntőjét, e sorok írója is, a kisdiák odaállt:
- Üdvözli a Vass fiakkéros, Rozsnyóról…
Felütötte szép aranyjánosi fejét és rámosolygott:
- No lám, nem felejtettek el a novellahőseim… Akkor még nincs baj, nem kell félni…
Onnan volt az ismeretség, hogy édesapámról, a rozsnyói Vass fiakkérosról, sok-sok éve novellát írt.
Az ünnepség után félrevont és elmondta titkát: keressek meg a rozsnyói temetőben egy kis sírkövet, rajta ezzel a felírással: Bandika, 1905 – 1906. Szóljak a temetőőrnek, hogy gondozza a sírt minden évben. És az előadás honoráriumából átadott száz koronát, a temetőőr részére.
Meg is találtam a sírhantot, a platánok tövében. Melléje már új, idegen lakók költöztek: egy cseh katona Olmücből és egy cseh tisztviselő Kolinból. Közeledett éppen a halottak napja, boglyasfejű fehér krizantémokkal raktuk körül Ady keresztfiának apró sírhalmát.
Aztán megtalálta a kapcsolatot az élőkkel is. Legjobban az lepte meg, mikor hallotta, hogy merünk magyarul is beszélni. A hordár is magyarul beszélt, meg a kocsis és a pincér is. Azzal gyanúsította meg a rendezőséget, hogy kiválasztotta neki faji szolidaritásból az utolsó magyarul tudó kassaiakat. Csudálkozott aztán, mikor az előadóasztalnál szembe találta magát a zsúfolásig megtelt terem áhitatos közönségével. Másnap Kárpátaljára utazott, Ungvárra és a beregi magyar falvakba, ahol kisdiákként legátuskodott és népköltészetet gyűjtött a Kisfaludy Társaság megbízásából.
Akkor még nagyon elején voltunk a kisebbségi sorsnak s egyes városkákban még működtek a finom úri kamarazenekarok, ahol a brácsások, prímhegedűsök és bőgősök az utolsó magyar főszolgabírák, polgármesterek, főjegyzők és tanárok voltak. Egyszer egy ilyen úri „banda“éjjeli szerenádot adott Móricz Zsigmondnak. „Már nem sokáig muzsikálunk…“ – mondották titokzatos súgással az úri zenészek a vendég fülébe. A következő évben magyar stallumokban látta az író a kiváló úri brácsásokat Budapesten. Nem bírták ki végig a Felvidéken.
Jóhírrel tért vissza Julián barát: a kisebbségi magyarság általában sehol sem tört le, a nép nem mondott le és nem szorult vissza a semmiségbe. Amit látott és hallott a Felvidéken, az felrázta őt. Pár hónap múlva ismét közöttünk volt.
Felejthetetlenül szép volt ez. Tavaszi körutazás. Meleg boldogsággal és gazdag hangulatokkal járta be Móricz Zsigmond a felvidéki magyarság fészkeit. Úgy tűnt fel neki, mintha a magyarság tiszta, egységes világát járná. Komárom, Pozsony, Érsekújvár, Léva, Losonc, Rimaszombat és Rozsnyó… Mindenütt voltak ismerősei, vagy ahogy ő mondta: atyafiai, mivel a második felesége is felvidéki volt. És a Felvidéken mindenki valamilyen rokona mindenkinek.
Felment Prágába is. Látni akarta, hol tanulunk, hogyan készülünk a megváltozott életre. Örökké emlékezetes marad számunkra az a prágai este, ott a. Venceltéri Főnix-épület Diákotthonában, majd az YMCA dísztermében, ahol a tizenhatodik századi Bornemissza Péter Magyar Elektrájáról tartott előadást a prágai magyar kolóniának.
Azon az este, az előadás után, még sokáig együtt maradtunk Móricz Zsigmonddal, elvittük őt a Moldva partjára, egy kávéházba és záróráig, azután odakünt pedig a szláv folyó partján virradatig hallgattuk őt. Az ünnepi előadáson, ahol a prágai magyar követség is megjelent, ott volt néhány cseh író és egyetemi tanár is. Eljöttek kíváncsiságból igazi magyar írót látni. Semmit sem értettek az előadásból. De Móricz Zsigmond ízes beszédjét nagyon élvezték ők is.
Egy hétig tartózkodott Prágában s ezalatt mindent megfigyelt, ahol magyarok éltek, tanultak és dolgoztak. Ellátogatott a Prágai Magyar Hírlap szerkesztőségébe, résztvett a magyar diákok ankétjain, fölkereste a menzákat és a prágai magyar diákok lakóhelyét. Megerősödött a hitében, a magyarság jövőjében.
A prágai látogatás óta állandó kapcsolat alakult ki a Felvidék és az író lakóhelye, Leányfalu között. Mikor a huszas évek végén megszerveztük az első magyar falujáró regős-csoportokat, hozzá fordultunk tanácsért. Arra kértük, írná meg nekünk ifjúkori vándorélményeit, mert mi is ugyanúgy szeretnénk vándorolni a csallóközi, barsi, gömöri és beregi falvakban, mint régen ő a felső Tiszaháton, meg a Nyírségben. Megjött a levél és benne az írás: „Gyalogolni jó!“Ez volt a címe és nekünk akkor, ott a szláv tengertől körülvett Robinzon-szigeten nagyon sokat mondott. Megfogta Zsiga bácsi a kezünket és elindított a magyar nép felé, sorsunk igazi értelméhez.
Amerre vándoroltunk, ott mindenütt az ő lábnyomára leltünk. Egyik kárpátaljai utunkon /1927/ valamelyik este a Munkács melletti Izsnyéte község református papjánál szálltunk meg. Rajzolótársunk előszedte népművészeti vázlatait és bemutatta naplóját a szíves házigazdának. A nyolcvanéves tisztelendő érdeklődéssel lapozgatott a furcsa kapubálványok, búboskemencék és rózsás karosládák képei között és azt mondta: „Hát nem maguk az elsők, akik ilyen járatban fordulnak hozzám. Amikor még Csetfalván voltam segédlelkész, a Tisza mellett, beállított a szomszéd faluból egy fiatalember és ő is ilyesmik után érdeklődött. Móricz Zsigmondnak hívták, hallom, azóta híres író lett belőle…”
Az öröm döbbenetében néztünk egymásra. Elmondta még a tiszteletes, hogy Móric Zsigmondnak különösen a csetfalvi fatemplom mennyezete tetszett meg. Felült a karzatra és lemásolta a dúsan virágos magyar festést.
Előttünk járt.
A beregszászi cserkészek akkor felvittek bennünket a szőlőhegy erdős tetejére és egy messzelátó emelvényről megmutatták Csécse falu tornyát, a Felső-Tisza túlsó partján: ott született Móricz Zsigmond…
A népdalok és népszokások nyomán így jutottunk el a néphez, a valósághoz, a teljes magyarság-élményhez. Így bukkantunk rá a népköltészet mellett a népélet társadalmi jelentőségére is. Akkoriban Kárpátalját elneveztük szegényországnak. Annál is szegényebb volt.
Móricz Zsigmond azután még sokszor ellátogatott közénk. Majd minden évben megjelent a liptószentiváni írói tanácskozásokon, a Csorba-tónál. Hallgattuk őt öreg liptói kúria hatalmas fái alatt, élveztük édesen vontatott ízes beszédét. Egyszer meg hófúvásban Podolinba mentünk vele, csengős szánkán, s a „Krakkói kalaphoz“címzett csúcsíves toronyszobában forralt bort szürcsölgetve Krúdy Gyuláról beszélt nekünk, akit nagyon szeretett. És érdekelték őt az öreg pozsonyi kövek is. Mily sokat járt velünk a vén ligetfalui fák zúgásában, ahol egykor Petőfi keresett ingyen menedéket…
Mit köszönhet Móricz Zsigmondnak az írónak és embernek a népeket kibékítő Felvidék fiatalsága? Többet, mint Julián barátnak a volgamenti magyarok.
