Riomaggioret a kassaiaknak is érdemes lenne megismerni. Személyes tapasztalat alapján mondom ezt, mégpedig azért, mert Olaszországnak a Ligur-tenger partszakaszán ezzel a településsel kezdődik a Cingue Terre– az öt településből álló világcsoda, az a turisztikai szenzáció – ami méltán lett az UNESCO kulturális világörökségének a része.

Riomaggiore-től a tenger partvonala felett észak felé drámai sziklafalak között vezet a kék jelzésű Sentiero Azzuro turistaösvény Manarola, Corniglia, Vernazza és a 18 kilométeres táv végén Monterossoig. Maga az út is lenyűgöző, hát még a partvonal mentén a sziklákra döbbenetes módon ráépített egyéni karakterrel rendelkező falvak látványa, az olívafákkal borított teraszok, fölöttük a szőlőültetvényekkel, lent a mélyben pedig a tenger.

Olivafák
Vernazza

A legtöbb turista Vernazzát tartja a legfestőibb résznek, de engem Riomaggiore érintett meg a legjobban. Ezt a helyet leginkább a mi Szádelői-völgyünkhöz hasonlíthatnám. Csakhogy ott a szakadék mindkét oldalára házakat építettek. Az első házak a Rivus Maior folyó partján épültek, mint nálunk a Csermely patak mellett a Fő utca két oldalán. Csakhogy míg nálunk – ha a család fiú tagja megnősült, akkor a ház mögé toldottak egy újabb lakrészt, míg náluk – ugyanilyen megfontolásból – egy további, 3-4 emeletet a ház fölé építettek, mert ott más irányba ugye nem lehetett! És így folytatták ezt addig a magasságig, míg az újabb lakássort egy újabb magaslati utca kialakítása megengedte. Ott fenn, az utca másik oldalán egy másik család pedig hasonlóan tette ugyanezt.

Riomaggiore

Mikor a Via Colombo 156 szám alatt Maria asszony ajtót nyitott nekünk, családom valamennyi tagjának szájából – akárha egy láthatatlan karmester intésére – spontán módon kiszökött egy hangos: jaj! A rémület okozta megnyilvánulás a szűk folyosón csaknem kilencven fokos szögben a magasba induló gyengén megvilágított lépcsősornak szólt. Szerencsénkre nekünk csak a második pihenőig kellett felcipelnünk a poggyászunkat , mert onnan már a mi bérelt vendéglakásunkba nyílott az ajtó. Maria asszonytól megtudtuk, hogy a régi időkben, amikor csak hajóval volt megközelíthető ez a település, a csaknem merőleges lépcsők jó védekezésnek bizonyultak a kalózok ellen is, hiszen a magasból fel lehetett venni a harcot a betolakodók ellen. Ha pedig nem, akkor ez a lépcső arra is jó volt, hogy a felső végén az általuk ismert vonalon kiszökjenek, és megvédjék az életüket.

Riomaggiore

Szerencsére manapság ilyesmitől itt nem kell tartani. Vendégszerető, nyílt szívű olaszok élnek itt. Az ízlésesen berendezett, minden igényt kielégítő vendéglakásunkban a díszpárnákon, de még az ágytakarón is, sőt a kerámia díszek között is ott voltak a szívecskék, amikkel az ő igazi énjüket így jelezték irányunkba. Háromnapos ottlétünk alatt arról is meggyőződtünk, hogy a szeretet mellett a hit az, ami alapvetően meghatározza mindennapjaikat. A szeretet és a hit a családjaikat is egybetartja. Hogy miért mondom ezt? Azért mert láttam, tapasztaltam. Este a városka felső részében sétáltunk, amikor a neogótikus templomból énekszó hallatszott ki. Azt hittem valamilyen koncert van ott, egy kórus énekel ilyen szépen. Bementünk. Jóleső érzéssel vehettem tudomásul, hogy a helybeli asszonyok és néhány férfi, valamint a papjuk énekel ilyen szívből szólóan gyönyörűen. Láttam és hallgattam azt is, hogy milyen átszellemülten imádkoznak.

Riomaggiore temploma

Megtudtuk, hogy az első templomukat már 1340-ben felépítették és a mostani neogótikus formáját az 1870-ben elvégzett felújításkor nyerte el. A templom mellett az épített örökség közül a vár a legjelentősebb, mely a Rio Maggiore és a Rio Finale folyóvölgyeket elválasztó hegy tetején áll. Az eredetéről hiteles adatok nem maradtak fel, de a történészek úgy vélik, hogy a 13. század második felében épült és védelmi célokat szolgált. Tengeri támadások idején a lakosság ide bújt el. A 19. században ide is temetkeztek. A várban most különböző kulturális rendezvényeket, konferenciákat rendeznek, de esküvőket is tartanak. A környékre a várból legpazarabb a kilátás.

Hogy magát a települést kik alapították, erről biztos adatok nem maradtak fel, de valószínűnek tartják, hogy görög menekültek a 7. században. Riomaggiore a középkorban a Turcotti család birtoka volt, majd 1276-ban a Genovai Köztársaság hódította meg. A falu a Rivus Maior folyóról kapta a nevét, melynek a völgyében épült. Az építkezések során a folyót befedték, ami most a Fő utca alatt fut le a tengerbe. A csatornahálózat is láthatatlan módon ebbe torkolódik bele. A Fő utcáról meredek lépcsősorokon lehet feljutni a magasabban fekvő kis utcákba. A sikátorszerű szűk utcákat a helybeliek carruggio-nak hívják. Ennek lényege abban rejlik, hogy a szorosan egymás mellé épített házaknak köszönhetően a caruggiba csak rövid ideig süt be a nap és így a házak a nyári forró hónapokban is viszonylag hűvösek maradnak.

A célszerűséget itt úgy láttam, hogy még a madarak is megtanulják. A San Giovanni Battista– vagyis a Keresztelő Szent János templom előtti téren tartottam pihenőt, amikor észrevettem, hogy néhány galamb a függőlegesen magas kőfal egyes mélyedései előtt körmeivel belekapaszkodva is képes megállni. Ez is érdekes volt, de az még inkább, hogy tudták melyik lyuk alkalmas a fészekrakásra és melyik az, ami eső esetén a vizet ereszti le. Lám-lám, itt mindennek megvan a helye és az oka. A településnek is két hagyományosan praktikus része van.

Riomaggiore

A tengerparti részt borgo dei pescatori-nak – halászok városának, míg a fentebb fekvő területet borgo dei contandini-nek – parasztok városának hívják. A halászat ma is az egyik legfontosabb foglalkozás itt. A halászok most is éjjelente, vagy hajnalban mennek ki a színes gozzijaikkal a tengerre. Délelőtt a kikötőben már csak a kiteregetett üres halászhálóikat szárítja a nap. Délutánonként a halászok már sziesztáznak, az üdülők pedig a sziklákon süttetik magukat. A parasztok városa sem olyan, mint régen. Korszerű gépekkel művelik a szép oliva ültetvényeiket, szőlészetüket.

Persze ma már nem is ez a két ágazat, hanem a turizmus jelenti az ittenieknek a legjelentősebb bevételi forrást. A Fő utcán a hangulatos kávézók, gyors éttermek, bárok szinte egymást érik, de a mellékutcákban is lehet kávézni, üdítőt inni, vagy beharapni valamit. Azoknak a fiataloknak is van hova menniük, akik az estéket bárokban szeretnék tölteni és megismerkedni más vendégekkel is. Ilyen szempontból a legmenőbb ajánlat a Vertical és a Bar O Nettó. Ezt a fiataloktól tudom, saját tapasztalatból sajnos én már nem igazolhatom. Velem Riomaggioreban csak egy aranyos pici lányka akart megismerkedni. Pedig a Telemaco Signorini utcában én nem ilyen szándékkal ültem le egy padra.

Manarola

A firenzei születésű impresszionista festőművész emlékének akartam adózni, akiről az utcát elnevezték, aki 1860-ban fedezte fel magának Riomaggiore szépségeit, aki többször visszatért ide, élt és alkotott is itt. Ahogy az ő életén méláztam, vettem észre, hogy az a kék ruhás, fekete hajú, fehér sapkás pici lányka, aki az egyik kezében egy nagy szalmakalapot is szorít – engem figyel. Kétszer-háromszor is eltipegett előttem, míg végül vette a bátorságot és megállt előttem. Rám nézett és mondott valamilyen két szót olaszul, amit én nem értettem. A szeme koromfekete volt, de gyönyörű fény áradt belőle. Most vettem észre, hogy vagy tíz méternyire tőlünk áll az apukája és próbálja magához hívni, hogy ne zavarja az idegent. De ez a pici lány mintha nem is hallaná az apja szavát. „Kié ez a szép szalmakalap?”- kérdeztem tőle magyarul. Biztosan nem értette, de mégis letette mellém a padra. Megnéztem, majd visszaadtam a kezébe. Rám mosolygott, majd tett néhány távolodó lépést, de utána megállt. Várta talán, hogy mondok neki valamit. „Aranyos vagy” – mondtam neki megint magyarul és próbáltam búcsút inteni neki. De ő nem akart elindulni. Az édesapja most már erősebben szólongatta, de mikor látta, hogy hasztalan, gondolt egyet és kivette a zsebéből a mobil telefont és felmutatta a kislánynak. A pici ezt meglátva azonnal hozzá szaladt és engem úgy faképnél hagyott, mintha a világon sem lettem volna.

Lám itt Riomaggioreben minden más, mint Kassán – kivéve a mobil telefont! Ez az az eszköz, ami nélkül az új nemzedék talán ma már a világ egyetlen táján sem tudná elképzelni az életét. Pihentető sétámról hazafelé menet egyszer még találkoztam a pici lánnyal. Most már az édesanyja is velük volt. Édesapja tolta a kocsit, melyben a pici lányka most is önfeledten játszott a mobil telefonnal. Csao – köszöntem rájuk, amikor szembe találkoztunk. A pici lányka rám se nézett, de a szülei mosolyogva visszaköszöntek, hogy:Csao!

Szaszák György