Kortárs képzőművészetünk egyik legsokoldalúb és legjelentősebb egyénisége Bartusz György 91 éves korában Kassán fejezte be földi pályafutását. Abban a városban, ahol az évtizedek során sok remek szobra mellett a láthatatlan felmutatásával is megpróbálkozott.
Az alábbiakban Szaszák Györgynek azt a beszélgetését közöljük Bartusz Györggyel, amit az Akiket Kassa megérintett című könyvében jelentetett meg róla 2021-ben.
Kassa Fő utcáján a vármegyeházát 1945 után – négy évtizeden át – a Kassai Kormányprogram Házának hívták, most pedig az épületben kialakított képtárat Jakoby Gyuláról nevezték el. A galériában elsőként kortárs képzőművészetünk egyik legsokoldalúbb és legizgalmasabb egyéniségének, Bartusz Györgynek az alkotásaiból rendeztek kiállítást. Hogy miért érdekes ez? Nos, mindenekelőtt azért, mert 1969 után – felsőbb utasításra – Bartusz néhány köztéri szobrát megsemmisítették, de ugyanez a rendszer 1985-ben a Jakobyról készített életnagyságú bronzszobráért Érdemes Művész díjjal jutalmazta.
Téged, hogy érintett ez a gesztus? – kérdezem Bartusz Györgyöt.
Egy cseppet sem örültem annak, hogy kiszemeltek. Nekem olyan volt ez a kitüntetés, mintha moslékkal öntöttek volna nyakon. Végül is csak a legközelebbi művésztársaim, a jóakaróim unszolására mentem el átvenni a díjat, akik egybehangzóan úgy vélekedtek, hogy ha nem veszem át, a hatalom tönkre tesz engem. Nyolcvankilencben, az államfordulat után az volt az első dolgom, hogy a kitüntetést visszaküldjem az akkori államfőnek, Čič úrnak. Ez óriási megkönnyebbülést jelentett számomra.
Megértelek, bár azt is el tudom képzelni rólad, hogy kellő iróniával, eredeti ötletre épülő akcióval is egyenesbe jöttél volna, megszabadulva a nyomasztó érzéstől. Gondolom ezt azért is, mert 1971-ben, a legerősebb konszolidáció idején, amikor mindenki, de legfőképp az értelmiség és a művészek megfigyelés alatt álltak, te egy emlékezetes Akciót: Kondíciós napokat szerveztél Késmárk mellett, a Vlkovái Egységes Földműves Szövetkezetben…
Az tényleg jó hecc volt. Levelet írtunk a képzőművészeti szövetség tagjainak, és meginvitáltuk őket ebbe a gazdaságba. El is jöttek néhányan, de ahogy azt sejtettük, levelünk a titkosrendőrséghez, az ŠtB embereihez is eljutott. Egy héten át nagyon keményen dolgoztunk a szövetkezetben. Búzát zsákoltunk, s az egészben egyedül annyi“művészet” volt, hogy a zsákokat piramis formában raktuk le. A titkos rendőröket a guta ütögette, hogy mi akar ez lenni, mire készülünk?! Faggatták az elnököt, hogy mi a fenét csinálunk ott. „Dolgoznak“ – mondta nekik. „Fizetik Őket? – kérdezték. „Nem. Nem akarnak elvenni semmit.”- szólt a válasz. „És jól csinálják?“ „Jól.“ – mondta az elnök és hozzá tette: „Ha ebben az országban mindenki így dolgozna, mint ők, már régen kommunizmus volna!“ Csóválták a fejüket, de mivel semmit nem tudtak ránk bizonyítani, távoztak. De ez már régen volt…
1962-ben telepedtél le Kassán, és ez a kiállításod a Jakoby Gyula Galériában pontosan három évtizedes alkotómunkád eredményeinek keresztmetszetét adja. Mondd , mit jelent. számodra ez a tárlat? Számadást?
1961-ben végeztem a Prágai Képzőművészeti Akadémián. Utána lementem a szülőfalumba, Kéméndre, ahonnan aztán jobb munkalehetőségek reményében átköltöztem Kassára. Valóban harminc éve vagyok itt, de látod, erre én nem is gondoltam. Már két éve tervezgetik, hogy csinálnak nekem egy kiállítást, de csak most került rá sor. Hogy számadás-e? Talán – bár, az alkotásaim alig egyharmada látható itt.
Végignézve a kiállításodat, feltűnt, hogy a hatvanas években erősen bíztál a tudományban és a technikában, mert alighanem ebben láttál pozitív lehetőségeket az emberek és a művészet számára. Jól látom?
Beismerem: nagy eufóriában éltem akkor, és tényleg a technika híve voltam. Azt hittem, hogy komolyabb technológiákkal a világot meg lehet váltani, ezzel lehet megteremteni a földi boldogságot. Ez persze nem csak az én elméletem volt, erre épült a modernizmus. A minap valaki bizalmaskodva feltette nekem a kérdést: „Ugye, te modern művészetet csinálsz?“ Nos, mondtam neki, hogy én a hatvanas-hetvenes években voltam modern, most már nem akarok az lenni. Ma már én is azt vallom, hogy a technika nem mindenható. Sőt, sajnos ezt a világot a technika által pokolian ki lehet készíteni.
Lehet akkor úgy fogalmazni, hogy a technikából való kiábrándulásod vitt el a konceptuális művészet felé, vagy valami más?
A hetvenes évek közepétől tudatosan kezdtem destruálni a tiszta formát, mert meggyőződésemmé vált, hogy az esztétizálással semmit sem lehet megoldani. Láttam továbbá, hogy a világban az erőszak kezd dominálni, s erre csak új művészi eszközökkel lehet felhívni a figyelmet.
Mintha ezzel együtt egy erőteljes befelé fordulás is bekövetkezett volna nálad. Jól sejtem?
Igen, mert a célom az volt, hogy minél mélyebbre hatoljak az énembe, saját magamba, azokba a tartományokba, ahol mélyen kódoltan rengeteg minden ott szunnyad, amire vissza nem emlékezhetünk, hiszen száz, ezer évekről van szó, mert ott van bennünk valahol a kőkorszak is.
Ennek a felszínre hozatalához viszont az kellett, hogy a szobrászat helyett a rajzhoz fordulj…
Így van, de ezt sem hagyományos értelemben csináltam. Előre meghatároztam például, hogy most egy másodperc áll a rendelkezésemre, ez alatt kell valamit rajzolnom! Itt nem lehetett arra összpontosítani, hogy miként fog ez kinézni. Számomra is titok volt, hogy mi lesz az eredmény. Ezeknek az időlimitált alkotásoknak a születésekor pszichofizikai átömlés történik a karomon, kezemen, az ecseten keresztül a vászonra vagy papírra. Ezek a festmények, illetve rajzok afféle kalligramok, melyek a tudatküszöb alól törnek fel.
Nem csodálkozom, hogy téged, akit hosszú éveken át az idő, a mozgás, a sebesség nehezen rögzíthető fogalmai izgattak, most az éned minél jobb megismerésére törekszel. Azt hiszem, hogy van ebben valami törvényszerűség is, hiszen az olasz és francia kortársaid is hasonló késztetést éreznek, mégpedig alighanem azért, mert a nyolcvanas évek elejére a konceptualizmus mint művészeti irányzat teljesen kifutotta magát, de ezen belül a képzőművészet – amely a szavakkal már nem tud mit kezdeni – zsákutcába jutott…
Igen, elfogadható, amit mondasz, hiszen valóban az olasz transzavantgárd kezdte el ezt az új folyamatot, ami korszakváltást hozott, és nagyon erős szubjektív művészetet teremtett meg, aminek kihatása nálunk, nálam is érződik, de már egy kicsit absztraktabb formában.
Ez a szubjektivizálódás megítélésed szerint leginkább a művészetekre vonatkozik?
Korántsem. Nézd meg, hogyan hullik szét minden: birodalom, országok, nemzetek. Visszafojtott vágy él a kis nemzetekben, hogy elmondhassák, mi bántja őket. Alighanem erre is szükség van. A kérdés csak az, eljutnak-e annak a tudatosításához, hogy minden ember egy szubjektum, tehát a lényeg az, hogy az emberi jogokat mindenütt garantálják, mert az emberi szubjektum végsősoron csak az emberiség társadalmának megteremtésével realizálódhat.
Örkény István azt mondta, hogy a lehető legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat az nem más, mint a szolidaritás. Úgy gondolod te is, hogy ennek a gyakorlatához kellene eljutnunk?
Lényegében igen, de ezt meg kell előzze az a felismerés, hogy szubjektumok vagyunk.
Mi segítheti ezt elő?
Mindenekelőtt az, hogy mára a föld már összezsugorodott. Az informatika korszaka a kibékülés korszakát hozhatja el. Mára már nemcsak a fizikai távolságok lettek rövidebbek, hanem a lelkiek is. Egyszerűen: tudunk egymásról! A világnak ez adhat reményt.
