Harminc évvel ezelőtt jelentős változások történtek a ma már nem létező Csehszlovákiában. November 17-én, pénteken Prágában tüntetések kezdődtek, melyek azután fokozatosan átterjedtek a többi városra is. Kassa is néhány nap múlva felbolydult. Középiskolások vonultak végig a Fő utcán, mely akkor Lenin nevét viselte, felszólítva szüleiket, álljanak ki a változások mellett. A kezdeti bizonytalankodás és gyávaság után plakátok özöne lepte el a Fő utcát és a tüntetések a zimankós idő ellenére folytatódtak. Néha több, néha kevesebb ember jelent meg, de folyamatos volt a változásokat igénylő jelenlét. Később kiderült, voltak a tüntetők között besúgók, téglák és provokatőrök, de ezek már nem tudták befolyásolni a változásokat. Véget ért egy korszak, mely 1968 után megpróbálta a történelem kerekét visszájára fordítani. Két évtizednyi meddő idő nem tudta hazugságait a társadalom széles rétegeiben hitelesíteni. Ez a skizofrén feszültség vezetett azután ahhoz a robbanáshoz november 17-én, mely a változásokat okozta. Természetesen nemzetközi háttérre is szükség volt, hogy ez bekövetkezhessen.
Ilyen és hasonló gondolatok özöne lephette el a látogatókat, amikor a Mészáros utcai Nemzetiségek Klubja tárlatának megnyitóján vettek részt, mely november 27-én nyílt meg. Ezt Hanesz Zoltán, a Kassai Magyarok Fórumának az elnöke kezdeményezte. A tablók a változások eseményeit kísérték nyomon. Fényképek plakátok, nyomtatványok sorakoztak egymás után a falakon, de az akkori hangulatot már nem tudták visszaadni. Elidegenedtünk az akkori történésektől, mert nem annak a kornak a nyitánya lett, amit naivan reméltünk, sóvárogva vártunk. Pedig szép, felemelő pillanatok voltak! – ahogy többen is kifejtették. Boldog, önfeledt pillanatok voltak ezek, a szabadság és bizakodás érzése kerítette hatalmába az embert, mert úgy vélte, új fejezet következik. De ez már „csak” történelem.
Néztem a fotókon egykori önmagamat és a többieket. Varga Tibor operatőr már nincs köztük. Milyen sokat beszélgettünk még a rendszerváltás előtt hármasban! És nézve őt, mások is okvetlenül eszembe jutottak. Stubnya Attila és Furman Zoltán fényképész idő előtt távozott. Ki tartja őket számon!? Zeleň Tamás, aki a főiskolásokat szervezte, a Balaton mellett él. Kladek Gábor művészettörténész viszont nagyon beteg. Fáber Zsolt és Juraj Jančo fotói emlékeztetnek a történtekre. Peregnek a képzeletbeli filmkockák, de nem állnak össze egységes történetté. Bús Marika mondta, soha annyit nem nézte a szlovák tévét, mint akkor. Figyeltük, mi történik Prágában és Pozsonyban.
Ott volt a megnyitón Peter Neuwirth, aki az akkori történések egyik motorja volt, majd Daniel LIška is megérkezett, aki viszont a Tháliában igyekezett összefogni a felszabadult energiákat, hogy Románián segítsünk. Vele Ádám Szabolcs és Davitko Olivér készített egy rövid filmet, amit megnéztünk. Eszembe jut, hogy hordtuk a ruhát és élelmiszert. Nagy kérdés, hogy az hová került. Akkor arra gondoltam, ha egy ruhadarab valakit megvédett a golyótól, akkor megérte küldeni. De ezt sohasem fogjuk megtudni. Néztük a tévében Ceausescu végnapjait, perét, majd kivégzését.
Ahogy Hanesz Zoltán megnyitójában elmondta, két hónap alatt új rend honosodott meg. E harminc év nem azt hozta, amit reméltünk, de ha Husák lenne hatalmon, még rosszabb helyzetben lennénk. Bizony az ember úgy érzi, csöbörből vödörbe kerültünk!
A megnyitó végén vetítették a Moszkva tér c. magyar filmet (Török Ferenc vizsgafilmje, 2001), mely a kor budapesti hangulatát kívánta felidézni, ám sajnos ebben a vonatkozásban célt tévesztett, mert inkább az akkori eseményekről kellett volna beszélgetnünk. Nem szólva most arról, hogy trágárságok özöne zúdult a nézőkre. Szerencsére, kevesen nézték végig. Én is végigszenvedtem.
Balassa Zoltán
