Van Löffler Béla szobrászművésznek egy vörösmárványba faragott, nőt ábrázoló mellszobra. Látható Kassán a róla elnevezett galériában. Ebben az esetben a szobrász hátrahajtott fejjel, széteresztett, vállra hulló hosszú hajjal mintázta meg Schönherz Klárát – későbbi élettársát-, akinek itt az arca is igen beszédes, hiszen a fájdalom és a szeretet valami teljesen egyedi összemosódásával mintha azt mondatná vele: „Íme, én élek. Egyedül maradtam. Mit kezdetek velem?”
1948-ban készült ez a szobor. Máig is sajnálatos mulasztásomnak tartom, hogy egyiküket sem kérdeztem meg soha, miként találtak egymásra. Azt tudtam, hogy Klára asszony ápolta Löffler beteg feleségét, majd jóval azután, hogy a szobrász megözvegyült, a barátságuk élettársi kapcsolattá, majd a legvégén hivatalosan is házastársi szintre emelkedett.
Löffler Béla katolikus volt, Schönherz Klára zsidó. Mikor az említett szobor készült, Klára már sok mindent átélt. 1942-ben Budapesten Szombathelyi Ferenc, honvéd vezérkari főnöknél akart kegyelmet kieszközölni a halálraítélt bátyja, Schönherz Zoltán számára, de ő meghallgatás nélkül kidobatta. Semmit sem tehetett ebben az ügyben Serédi Jusztinián, egri érsek sem, akihez korábban egy olyan titkos levelet juttatott el, amelyben bizonyítékok voltak arra, hogy a német hadsereg megszállja Magyarországot. Ebben arra kérte a főpapot, hogy az ország függetlenségének megőrzése érdekében vesse latba befolyását. Schönherz Zoltán nem kapott kegyelmet. 1942-ben, a Margit-körúti börtönben felakasztották. Apja, a kassai likőrgyáros nem bírta elviselni, hogy a fiából kommunista lett, és így végezte. Ő még azelőtt meghalt, mielőtt a zsidókat Kassáról is elvitték az auschwitzi haláltáborba. Klárát az anyjával együtt vagonírozták be. Az első transzporttal vitték Auschwitzba. Mikor ott Mengele doktor elválasztotta őket egymástól, Klára még az anyja után kiáltott: „Este találkozunk!“ De, többé már nem látták egymást. Akiket a másik oldalra küldtek, azok mind a gázban végezték. Klárát egy lengyelországi német bombagyárba, munkára osztották be, majd Németországba vitték. A családjukból egyedül ő élte meg a háború végét.
Sokat tapasztalt, több nyelvet beszélő, művelt asszony volt. Az ilyen s olyan ideológiák olykor felerősödő áramai őt sohasem sodorták magukkal. Józanul, kritikusan szemlélte a környezetét. A háború után gyógytornászként kereste meg a kenyerét. Igyekezett segíteni a bajbajutottakon, és aki tiszta emberi kitárulkozással fordult hozzá, azt csaknem biztos, hogy a gondoskodó szeretetébe fogadta. Ezt a tulajdonságát persze Löffler Béla érezhette a legjobban, hiszen neki a mindennapi alkotómunkához jó feltételeket teremtett, s mint igazi szervező, a kiállítások körül is jelentős szerepet vállalt magára.
Egyszer megkérdeztem tőle, hogy milyen öregkort szeretne? Megfordult-e ez a kérdés a fejében? Gondolkodás nélkül válaszolta, hogy nem fordult meg az agyában, de amikor 18 éves korában kint élt Franciaországban, és egyszer vonaton utazott Brüsszelből Párizsba, egy kupéba került a Ghandi-egyetemnek egy tanárával, aki kiromantiával foglalkozott. „Nézte mindenkinek a tenyerét, és mindenkinek mondott valamit. Az enyémet nézve azt mondta: Trebel visoa – Egy nagyon szép élet!“Nem leszek soha gazdag, de nagyon szép és tartalmas életem lesz. Ugyanakkor mások tenyerét is megnézte a fülkében. Kint a folyosón árulta el neki, hogy szörnyű dolgokat látott annak a két másik utasnak a tenyerében, ezért el sem mondta nekik. „Én ismertem őket. Kérlek, múltak az évek. Ezek Poprádon laktak. Őket még a poprádi vagonban agyonlőtték, Auschwitzba sem jutottak ki.“- konstatálta Kláraasszony.
Egy késő nyári délután a Stósz-fürdői alkotóházukban kerestem fel őket. Béla bácsi a ház előtt köszörült egy készülő kőszobrot. Mondtam neki, hogy Klárikával akarok beszélni, mert érdekelne, hogy a gyáros Schönherz fiából hogyan és miért lett baloldali politikus. Alig egy negyedóra telhetett el az interjú készítésével, amikor Béla bácsi kőporos arccal és kézzel bejött a szobába. Látszott rajta, hogy valamit helyre akar rakni. Ilyen felfokozott érzelmi állapotban eddig még sohasem láttam. Nyilvánvaló volt, hogy nem csak a fizikai munka, de a benne felgyülemlett emlékek is arra késztették, hogy azonnal kiöntse magából, amit gondol. Ezt mondta: „Nem volt az olyan veszélyes, amit ők tervezgettek. Jelentéktelen volt Kassán ez a baloldali erő. Mi mindenről tudtunk, amit csinálnak. Ha akartuk volna, fél kézzel kisepertük volna őket Kassáról!“ Löffler Béla akkor a Horthy-hadsereg hadnagya volt Kassán. A sors úgy hozta, hogy később ez a zsidó asszony lett a legfontosabb támasza az életben. Tisztelték és szerették egymást. Mindketten tudtak valamit.
Szaszák György
/fotó: Rácz Noémi/
