A czinkelt pakli Béláiról és egyebekről

Bélák a czinkelt pakliban címen az AB-ART kiadó gondozásában jelent meg Gágyor Péter legújabb könyve, melynek egy alcíme is van: Tizenhárom tízperces trianoni rémregény. A szerző bravúrja már csak azért is felfigyeltető, mert 13 olyan különböző Bélás-történetet oszt meg olvasóival, akiknek az életsorsa 1945 után kezdett kialakulni és lett olyanná, amilyennek felmutatja.

A kötet kassai bemutatója után, másnap reggel készült az alábbi beszélgetés Gágyor Péterrel.

Egy Bélának – történetesen a néhai Löffler Béla kassai szobrászművésznek a házában ébredtél fel ma reggel. Abban az alkotó házban, amit most a Rovás Polgári Társaság bérel, és tölti meg élettel. Löffler Béla fogtechnikusból lett szobrászművész. Az ő élete is fordulatos és tanulságos is volt. A magyar hadsereg tisztjeként a második világháborúban szovjet fogságba került, de életben maradt. 1945 után vele készíttették el a Felszabadítók emlékművét, amit a Dargói-hágón állítottak fel. Kassa szocialista városvezetése is őt kérte fel az Immaculata barok szoborcsoport restaurálására is, de azzal a titkos utasítással, hogy a főoszlopot bentről bontsa meg, hogy az majd magától omoljon össze – és így ezt a vallási vonatkozású alkotást végre eltüntethetik a város központjából. Nos, Löffler erre nem volt hajlandó! Valójában az ő kiállásának is köszönhető, hogy szerencsénkre megmenekült ez az alkotás. Mindezt pedig csak azért hozom most fel neked, hogy megkérdezhessem tőled, miként ébredtél fel ebben a házban, és hogyan látod: lehetne-e akár egy tizennegyedik Béla-sztori a Löffler élete?

Nézd, valamennyien Bélák vagyunk! Tulajdonképpen attól a különös nemzeti sorsunktól, ami minket érint, már a tatárjárás óta. Mi mindig kénytelenek vagyunk a rövidebbet húzni. Ezzel-azzal kiegyezni, megtalálni benne a helyünket, újra építkezni. A magyar nehezen viseli azt a szót, hogy kompromisszum, mégis egyfajta kompromisszumok elfogadására kényszerít bennünket az élet a túlélés érdekében – és ez Bélásít minket.

Ez akkor valamilyen genetikai és egyben történelmi átok, nem is tehetünk mást?

Mit tehetnénk mást? Mik az értékek? Az értékeknek mi a sorrendje? Az hogy mi maradjon az utókorra? Mi ne maradjon?  Nekünk a mentegetődzéseink is ilyenek. Vedd észre, hogy még Kádárt is azzal mentegették, hogy tulajdonképpen ő jót akart az országnak. És megbocsájtották neki, a Haynaut messze felülmúló kivégzéseit is. Ha az egyik „helytartót” a másikkal összehasonlítjuk, akkor Haynau szerepe kevésbé negatív – persze egy percig sem állítom, hogy ő jó ember volt! De kevésbé negatív, mint Kádár János, akinek még mindig vannak éltetői.  És nemcsak Moldova az író, hanem a panel-proliknak az a ma már nyugdíjas rétege, akik még mindig visszasírják a háromnegyvenes kenyeret, meg az egyéb ilyen dolgokat, miközben az ország gazdasága teljesen kiszolgáltatottá vált. Most próbálják kiegyensúlyozni adósságcsökkentéssel, miközben Európa többi országa is rohan egyfajta pénzügyi szakadék felé.

Elgondolkodtató amit mondasz, de nekem az is feltűnt, hogy a szocializmus nálunk leszerepelt eszméit egyes nyugati országokban mintha aránylag sokan, még a politikai elit egy része is – a szocialisták és a liberálisok egy részére gondolok – a magáénak érzi, mintha annak továbbéltetésén fáradozna. Lehetséges szerinted, hogy Európa és az unió problémái ebben gyökereznek?

Sokkal mélyebb ez a probléma. Én azt hiszem, hogy sokszor utópiákat fogadunk el és a bajaink ebből adódnak. Savonarola is egy utópiát fogadott el, csak a diktatórikus ellenkező oldalon. De utópia volt a francia forradalom is. Az utópiák hajszolása döbbenetes felkiáltó jel lehetne számunkra. Nem véletlenül figyelmeztet rá Madách már a falanszter-képben. Tudniillik az utópiák döbbenetesen veszélyesek. Miért? Azért, mert az utópia teljesíthetetlen. És, ha ez teljesíthetetlen, akkor el kezdjük a hibát keresni, majd egymásban keresni – ugye még testvérgyilkosságokat is felhozhatnánk ennek illusztrálására: Trockij vagy Bara – mindegy, hogy melyiket. Majd az egész lebomlik, és káosz lesz belőle, ami a tömeges gyilkosságok rendszerét hozhatja. De mondhatok más példát is. Gyerekkorodból lehet, hogy még te is emlékszel a pottyantós vécére. Ezt mi még használtuk, holott a rómaiaknak több ezer éve már vízöblítésű vécéik voltak. Lehet, hogy ez egy primitív hasonlat, de tény, hogy rengetek más technikai és civilizációs előnyt, amit a rómaiak a gyakorlatban használtak, a mi civilizációnk fejlődésében évezredekre hiányolnunk kellett, mégpedig a káoszok miatt. A vízi gótok, majd később a germánok, a longobárdok és mások hozzák létre a káosz feltételit. De, ha ott is elkezdenénk szőrözni, ott is megtalálnánk a „majd én másképp leszek király” utópiának a nyomait.

Ezek szerint az utópiáktól szabadulni sem tudunk?

Én úgy látom, hogy az ember nem tudja megúszni az utópiát. Ha te azt mondod, hogy holnap reggel felkelek, fogat mosok, utána meghallgatom … – már ez is utópia. Mert nem biztos, sőt biztos, hogy nem ugyanúgy teljesül be a rövid távú tervezés sem.

Lehetséges, hogy Örkény István is így gondolhatta ezt, és ezért mondta ki egy élet tapasztalatának a birtokában, hogy a lehető legtöbb, amit egyik ember adhat a másiknak az nem egyéb, mint a szolidaritás?

A 21. század egyik jelszava volt a szolidaritás, de nézzük már meg végre az idegenszavak szótárában, hogy mit is jelent a szolidaritás! Mi szolidárisak vagyunk az iszlám migránsokkal? Nem. Mi hülyék vagyunk velük szemben! A szolidaritás megtűrést jelent, elviselést – és nem támogatást. Főleg nem a saját kárunkra való támogatást ! Ennek ellenére a különböző civil szervezeteknél a szolidaritás egészen az agresszióig megy. Leöntenek savval, ha úgy érzik, hogy te nem vagy elég szolidáris. Hol tartunk a szolidaritás fogalmától?!

Könyvedben – mindjárt a Bélák első történetében – van egy mondat, mely szerint Kosztolányi Dezső a halálos ágyán azt mondta Márai Sándornak, hogy : „Minden magyar író Trianonba hal bele.”Nos, Márai révén már vissza is kerülhetünk Kassára, és én itt most inkább az ő szavait idézném neked: „Aki hallgat, az még keresi az igazságot, aki beszélni kezd, már megalkuszik.”Lehetséges, hogy az utópiák ezért jönnek létre?

Lehetséges. Van egy érdekes folyamat az íróban. Te is biztosan érezted, hogy van egy ötleted, és amíg nem fordítod le szavakra, fogalomrendszerekre, addig milyen tiszta és milyen pontosan működik. Amint szavakba öntöd, és a szavakat kimondod, a szavak, mint az őrült, mint az egész emberi társadalomra jellemző szokvány-vágányokon elindulnak a közhellyé  válás felé. És a közhelyek mindenképpen hazudnak egy idő múlva. Aki másnak vermes ás, maga esik bele. Itt van a néhány tízezer dúsgazdag család, aki a világ kincseinek kilencvenkilenc százalékát birtokolja, az miért nem esik gödörbe? – kérdezhetnénk ugye. Pedig végig vermet ástak,  a Rothschildoktól kedve  Sorosig. Egyikük sem szőlőegyeléssel szerezte tőkéjének az alapját. Rothschild  mondása volt, hogy a másik milliót már tisztességgel szerezte, de az első volt a lényeg.

Említed könyvedben Hamvast is. Ő az emberiség problémáját abban látja, hogy az eredeti alapállástól távolodott el, azt vesztette el. Hogy milyen volt valójában az az alapállás, ezt teljességében ő sem tudja felmutatni…

Az én olvasatomban arra utalt, hogy a civilizáció szempontjából hasznos az egyház és az állam szétválasztása. Nem lehetett Kopernikuszokat, tudósokat máglyára küldeni azért, mert a kánontól eltértek. Örkény írta, hogy: „Nem vagyunk egyformák, sőt én sem vagyok egyforma.” Az emberiség nem egyforma. Ha vesszük a Gauss-féle harang-görbét – ami a különféle minőségeket az emberi csoportokban is ábrázolja -, mindig lesznek olyanok, akiknek egy nagyon szigorú vallásosságra van szükségük ahhoz, hogy az általános társadalmi morál működőképes legyen. Csakhogy ezt a francia forradalom a felvilágosodás, testvériség, szolidaritás szólamaival – tehát megint nem a gondolat, hanem tökéletesen a közhely szintjén feloldotta. Következmény: felelőtlenné váltak a tömegek. Nézd meg, bármilyen tüntetés van, ahol nagyobb a tömeg, el kezd hőzöngeni. De már a bibliában benne a példa, hogy Jézust kiáltanak és Barabbás hallatszik.

A közhellyé alacsonyodó intelmekre jellemző az, amit mondasz, de engem meglepett, amikor néhány paptól megkérdeztem, hogy miért is kell szeretnem a felebarátomat úgy, mint önmagamat – nem volt egyértelmű válaszuk, holott azt hittem, egyöntetűen rávágják: azért, mert Isten élő lelke van mindnyájunkban…

Kérdezhetted volna azt is, hogy mi a felebarát!

Igen, akár ezt is, hiszen az előbb te is arról beszéltél, hogy az ember nem egyforma, noha ezt is másként láthatnánk, ha Hamvassal együtt hinnénk, hogy minden egy-szerű. Két-ségbe esésünk következménye lehet, hogy, amit megnevezünk már nem az, ami.

Hamvas erényét én abban látom, hogy a hipotéziseit ki meri mondani. Nem bánja, ha megcáfolod. Cáfold és úgy gondolkodj vele tovább, keresd magadban, mert eljutunk ahhoz az állapothoz – a kimondatlan szó-szerű állapothoz -, amikor bizonyos sejtések megtermékenyítően hatnak. Lehet, hogy te beszélsz róla a másiknak, a harmadiknak és az ötödikben egy új gondolatot ébresztesz – és végül is ez a lényeg! Hamvas sohasem érezte a szövegei szentírás jellegű véglegességét. Ő nem tízparancsolatot írt.

Mint ahogy te sem. Köszönöm a beszélgetést.

Szaszák György

/Fotók: Fábián G./