A Kemenczky család kassai története

A Kemenczky család kassai története

A minap egy kassai rendezvényen Eleonóra Blaškovától, a Tudományos Könyvtár bibliográfusától tudtuk meg a szomorú hírt, hogy a magyarországi Sátoraljaújhelyen Kemeneczky Kálmán 74 éves korában váratlanul elhunyt. Mint mondotta, a haláleset még április végén történt.
Mi itt Kassán csak néhány évvel ezelőtt ismerkedtünk meg vele, legtöbben akkor, amikor az édesapja régi tátrai fotóiból egy nagyon érdekes kiállítást nyitott meg a Bocatius Könyvtárban. Sokan közülünk ekkor tudtuk meg, hogy az édesapja jogászként, majd lapszerkesztőként és újságkiadóként és Kassa kulturális életének kiemelkedő egyéniségeként mi mindent csinált, és a Kemenczky-féle tánciskola is milyen népszerű volt annakidején.
Portálunkon Kemenczky Kálmántól az alábbiakban azzal az írásával veszünk búcsút, melyet a Kemenczky család kassai története címen a széphalmi Kazinczy Ferenc Társaság 2013-as  évkönyvében tett közzé.
/szasz/

Kemenczky Károly asztalosmester 1840-ben Révkomáromból jött Miskolcra testvérével. Fia, Kemenczky Kálmán 1844-ben született Miskolcon. A gimnáziumot szülővárosában végezte, bölcseletet, teológiát Sárospatakon hallgatott, majd Debrecenben jogot tanult. Teológiai tanulmányait a budapesti főiskolán folytatta és fejezte be. 1883-ban nevezték ki a Miskolci Állami Polgári Iskolához tanárnak. Később a Besztercebányai Állami Felsőbb Leányiskolához, majd onnan 1897-ben a kassaihoz került. Tanári működésének egész ideje alatt nemcsak az iskola falain belül, hanem kint az életben is a közműveltség terjesztésén buzgólkodott! 1887. május 8-án feleségül vette Szabó Erzsébetet Rimaszombatból, akitől Gizella, Kálmán, Erzsébet és Mariska nevű gyermekek születtek.

Kemenczky Kálmán fia, Kálmán Miskolcon született 1892-ben. Tanulmányait a Kassai Premontrei Főgimnáziumban, a jogakadémián, a kolozsvári tudományegyetemen, továbbá németországi és angliai egyetemeken végezte. Mint ügyvéd egyike a legkonstruktívabb embereknek, elismerten jó jogásznak és modern gondolkodású embernek tartották. 1912-ben a Kassai Jogászegylet hivatalos lapjának főszerkesztője Köves Illéssel együtt. Egyik munkájáról dr. Grosshmidt Géza, a Kassai Ügyvédi Kör elnöke 1922. decemberében ezt írta: „Kemenczky Kálmán megjelent jogi könyve ’A Magyar és Csehszlovák jog rendszerbe foglalása. Hármas mutató.’ Az új államalakulat s az ebben változó életviszonyok a jogélet terén is éreztetik hatásukat. Dr. Kemenczky Kálmán itt közreadott Hármas Mutatója szakértelemmel, végtelen szorgalommal, igazi önfeláldozással akarja átsegíteni Slovensko és Podkarpatská Rus jogászait és jogkereső közönségét e nehézségeken s úttörő munkáját az érdekelt jogászközösség csak hálával fogadhatja.”

A Kassai Színházi Újság illusztrált színházi és művészeti hetilap volt, amely minden szombaton megjelent a színház egész heti színlapjával és a darabok tartalmával. A lap 1913. évi 1. számában, „Mi újság a színházban?” cím alatt tájékoztatták a közönséget: „A Színházi Újság az új szezonban gazdát cserélt. A lapot ifj. Kemenczky Kálmán vette át, akinek áldozatkészsége biztosítékul szolgál arra nézve, hogy a Színházi Újság ezentúl is olvasóinak a lehető legtöbbet fogja nyújtani. A szerkesztést Kolos Ernő, a lap eddigi helyettes szerkesztője és Kemenczky Kálmán együttesen végzik. Mindketten fiatalok, akiknek kezdettől fogva érdeklődés és pártfogás volt az osztályrészük s így valóban érthető, ha úgy tetszik nekünk, mintha már évek hosszú sora óta fűzné össze a közönséget és a Színházi Újságot. Az a legerősebb kapocs, amely egyedül képes egy lap és az olvasók között a legszívélyesebb viszonyt megteremteni – az egymásrautaltság.” Kolos Ernővel 1913 és 1921 között szerkesztik együtt a Kassai Színházi Újságot.
A Kassai Színházi Újság rajzművészeiről ezt olvashatjuk:
„A Frangepán utca 3. sz. alatt, fent az I. emeleten, a kultúra egyik kis szigetén küzd hősi elszántsággal két vitéz bajnok a legveszélyesebb, de egyúttal legértékesebb fegyverek egyikével. Nem lehet tudni, melyik bátrabb és rátermettebb erre a harcra, mert a maga nemében mind a kettő elsőrangú kiválóság. Scholtz Péter neve már nem lehet ismeretlen a kassaiak előtt. Mint nagy tehetségű iparművész nevével lépten-nyomon találkozunk, ahol komoly, szép munkáról van szó, éppúgy az ötletes karikatúrák alatt, ízléses magas nívójú iparművészeti produkciója keretében. Nemessányi Kontuly Bélát, Halász Hradil Elemér volt tanítványát, akire még – és pedig nem sokára – nagyon büszke lesz, kommentár nélkül is bátran engedjük a félelmes ’nagyközönség’ kritikája elé, mert az csakis egyöntetű lelkesedő lehet. Ezt a fiatal, kivételes talentumú és tudású művészt már nem lehet a sablonos mértékekkel mérni, rá kell őt bízni a sajátos ösztönére, amitől vezérelve a csudagyerekből rövidesen híres művész lesz. Mindketten az újság grafikusai, rajzművészei voltak évek óta!“

Kontuly „József és Putifárné” című olajfestményét, amely 1923-ban készült és a kassai evangélikus polgári iskolában 1923. augusztus 16-a és 26-a között volt kiállítva. Édesapám Kassán 1928-ban 2.000 koronáért vásárolta meg. A Nők Lapja kiállítás-rovatában olvastam 2004-ben, hogy a budapesti Ernst Múzeum Kontuly Béla centenáriumi kiállítása február 22-én nyílik. „Az Ernst Múzeumban 1936-ban rendezett tárlata óta Kontuly Béla festőművésznek (1904–1983) nem volt életmű kiállítása. E mostani bemutatóval egy időben megjelenik egy könyv, amely az úgynevezett római iskolához tartozó Kontuly művészetének tudományos igényű összefoglalása.” Megkértem Márta lányomat, aki akkortájt ügyvédjelöltként dolgozott Budapesten, hogy menjen el a kiállításra, és vegye meg részemre a könyvet, mert tudtam, hogy a nagyszobai képet ő festette, a két család ismerte egymást, nagyapám együtt tanított a művész édesanyjával. Megvásárolta a könyvet, és a múzeumőr azt mondta, hogy most lesz a kiállítás megnyitója, és ha akar, maradjon itt. Könyvvel a kezében leült a megnyitóra előkészített székek egyikére. A könyvet lapozva nézegette a képeket, hátha megtalálja a gyerekkorától „József megfejti Putifárné álmát” címen ismert nagyszobai festményt. Miután nem bukkant rá, a festmények jegyzékét kezdte el böngészni, és nemsokára a „József és Putifárné” címhez ért. A cím alatt ezt olvasta: „olaj, vászon festmény, 1923. Kassa, helye: ismeretlen, lappang. Kiállítva Kassa, evangélikus polgári iskola, 1923. VIII. 16-26.” A felismeréstől szinte fel szeretett volna kiáltani: „Lappang??? De hát ez a festmény nem is lappang, mert ott lóg hosszú évtizedek óta a mi nagyszobánkban!” Elkezdődött a megnyitó, többen is beszédet tartottak.

Kontuly Béla, aki Miskolcon született, az új klaszszicizmus képviselője volt, a prágai Képzőművészeti Főiskolán tanult 1928 és 1930 között, és Olaszországban a Collegium Hungaricum ösztöndíjasa volt. 1930-tól kezdve nemcsak feldolgozta a korabeli európai új realizmust, nemcsak kombinálta a különféle realista sajátosságait, hanem a tömegszerűség, a térkompozíció kifejező eszközeivel élt a szimbolikus hatást részesítette előnyben festményeiben. Többek között Bizzer István művészettörténész, a Kontuly-könyv írója is szólt a művész munkásságáról. A lányom alig várta, hogy a beszédek véget érjenek, mert úgy érezte, hogy a titkot a művészettörténésznek el kell mondania. Miután kivárta az írót körülvevő embereknek a művészettörténészhez intézni kívánt szavait, kicsit izgatottan bemutatkozott a férfinak, és elmondta neki a nagyapját, a festményt, a lappangást meg a titkot. Volt nagy meglepődés és még nagyobb öröm, mert Bizzer úr ígéretet tett, hogy a festményt minél előbb látni kívánja.

Kontulynak volt egy kassai naplója, amelyben a Kemenczky családnév szerepel, Bizzer István művészettörténésztől személyes találkozásunkkor megkaptam ezekből a fénymásolatokat. Részlet Nemessányi Kontuly Béla naplójából: „Készülök a 16-án megnyíló kiállításomra. Most csinálok egy nagyobb dolgot: József és Putifárné. Megpróbáltam színben abstrahálni az egészet. Szín, szín lehetőség az egész. Bár most már vagy két napja nagyon lenn vagyok, azért elég szépen fejlődik. Nagyon szomorú, hogy az a bizonyos materiális emberi mennyire elfoglalja a gondolkozásomat és elvon a munkától. Pedig gondolat ellen a legnehezebb védekezni, mert az behatol a legmélyebb részébe az öntudatnak, és mennél inkább igyekszik az ember elfelejteni, annál inkább reá gondol.”

Kassát, Kelet-Szlovákia központját egy korabeli kiadvány így jellemzi: „Kassa 72.000 lakosával Keletszlovenszkó legnagyobb kultúrvárosa teljesen magában foglalja a tartózkodást kellemesé tevő tényezőket. 1932-ben vasút, autó s repülő állomással kapcsolódik a világforgalomba. Villanyos vasúttal köti össze az állomást a belvárossal és a környékkel. Van vízvezetéke, gáz és villanyvilágítása. Szállodái – Schalkház, Imperiál, Európa – elsőrangúak. Újabban nagyarányú építkezés folyik: kertváros, állami kórház, iparkamara, Ruman internátus, posta, rendőrigazga- tóság, szociális ház, banktisztviselő-telep. Egymás után nyílnak a bankok, nagy üzletek – Baťa, Ander – s a gyárak – magnezit, famegmunkálás, vas, gép turbina, harang, tükör s üvegcsiszoló, frank, dohány, tégla, keramika, malom, szappan, gyertya, likőr, szesz, bor, sör stb. – dacolva a gazdasági krízissel! Közel 200 egylet mellett 69 iskola szolgálja a művelődés ügyét. Képcsarnokok és kiállítások, zenekarok és hangversenyek, színház és műkedvelő csoportok, irodalmi egyletek valamint rythmikus iskolák mozdítják elő a művészet minden ágát. A sport minden ága virágzik, különösen a football, úszás, vívás, tenisz. A télisportokra Kassa különösen alkalmas: 4 korcsolya, 1 ródlipálya, 2 síugrósánc. Különösen felhívják a figyelmet a Közép-Európában párját ritkító kitűnő 50 km-es marathoni sípályára, amely a Bankó–Ottilia–Kassai-havas–Csáky–Erika–Gölnicbánya szakaszaival, karácsonytól március végéig a messze földről jött síelők Eldorádója. A Hernád folyóban s a Kassa-környéki hegyekben bőséges alkalom halászni, vadászni, méhészkedni. Az üdülésre, a gyógyulásra vágyókat hívogatják parkjaink, sétányaink, fürdőink, Gajda a kénes Lajos forrással és két híres magánszanatóriummal stb. Kassa környéke olyan érdekes és csodaszép, hogy nem bánja meg, aki felkeresi a vendégszerető várost!” A könyvben már látható az Oelschlager (Őry) Lajos építész tervei alapján megvalósult számos kassai középület.
A Kemenczky család 1924-ben vásárolta meg kassai belvárosi ingatlanát. A család a fiatal Oeschlager (Őry) Lajos műépítészt, a család jó barátját bízta meg, hogy a Tinódi u. 3. számú építési telekre az üzleti és bérpalota terveit készítse el. 1927-ben meg is valósult a város szívében a teljesen modern, vasbeton, háromemeletes központi fűtéses, fürdőszobás lakásokkal, a pincétől a padlásig csempézett lépcsőházú épület. A II. és III. emeleten Csehszlovákia legmodernebb tánctermével még a pincerészben is modern tornahelyiséggel, amely éppen olyan nagy volt, mint a táncterem alapterülete. Az épület üzletháznak épült, kilenc lakással, és a földszintjén Csehszlovákia legnagyobb áruházláncának, az olmüci ASO konszern áruháza számára alakították ki a tereket.
A korabeli tudósítások szerint Slovenskónak a maga nemében első és páratlan intézményévé vált a K. Kemenczky Táncintézet. Az intézet igazgatója és művészeti vezetője K.Kemenczky Erzsébet, valamint művészeti munkatársa és zenei vezetője, Konetschny Erik zenetanár, hegedűművész voltak. Egész Kassa egy életen át „Erzsike néni”-nek és „Erzsike bácsi”-nak hívta őket. 1921. július 20-án Kemenczky Erzsébet férjhez ment Konetschny Erik hegedűművész zenetanárhoz, aki a Prágai Zenekonzervatórium hegedű- és zongoraszakán kapott diplomát, s ezután még Bécsben tanult. Ott ismerkedet meg Kemenczky Erzsébettel. 1923-ban Kassán tánciskolát létesítettek, először a Frangepán u. 3., azután a Lakatos u.5. szám alatt, majd véglegesen a Kemenczky-palotában, a Tinódi u. 3. szám alatt. A Kemenczky Táncintézet nagy súlyt helyezett a gyermekek és az ifjúság táncoktatására. Erzsike néni a kassai leányiskola növendékeinek táncot tanított, a város iskolai táncünnepélyei az ő tánctanításával történtek. A
tánciskolai programjukban a klasszikus táncok, balett képzés, az orosz, olasz iskola szerinti legmodernebb táncújdonságok szerepelnek, amelyeket külföldi tanulmányútjuk során –Bécs, Berlin, Párizs, Róma – hoztak haza és tanítottak meg. Nagyszabású tánckurzusokat nyitnak meg minden szezonban, amelyek iránt a városban szokatlanul nagy érdeklődés mutatkozik. 1925-től 28-ig Erzsike néni főszerkesztője volt a Terpsychoré című tárasági szakfolyóiratnak, mely Kassán jelent meg. Erzsike néni 1930 májusában betanította a színház és balett meseelőadását Klimko darabjából, az „Elnémult csengettyű”-t, amelyben 150 diák szerepelt, s köztük ötven balett-táncosnő az ő tánciskolájának tanulója volt. A zenekart férje, Erzsike bácsi vezényelte.

Darkó István megírta a Kassai legendát, amelyben az évszázadok során Kassán szerepet vitt nagy magyar nők történetét elevenítette föl. A művet díszestély keretében mutatták be 1941. február 6-án és 7-én a Kassai Nemzeti Színházban. Báró Schell Péter, Kassa város főispánja mondott megnyitó beszédet. A mesemondó Halassy Mariska volt. Amint a korabeli sajtó beszámolt róla: „Felejthetetlen szépségű Kassának lelkes hölgyei és urai színpadi képsorozatban jelenítették meg azt az ezeréves múltat, amely a földnek ezen a pontján lélekből és vérből, eget vívó hitből és töretlen akarásból, ujjongó örömből és mérhetetlen szenvedésből megteremtette a magyar Kassát.”

Konetschny Erik az Union hivatásos zenészek szervezetének elnöke volt. A helyi kulturális ren- dezvényeken tánc- és jazz-szalonzenekarával (8 vagy 11 fővel) rendszeresen játszottak a Schalk- ház, valamint Bártfa Gyógyfürdő vendégeinek, melynek karmestere és hegedűse volt. Zenekarát egész Slovenskóban szerették, közismertek voltak. 1931-től a Kassai Cassanova Bélyeggyűjtő Egyesületének alelnöke, 1933 és 1938 között pedig az elnöki állást tölti be. 1938 után a kassai Volksbund mozgalom elnöke volt. A Kassai Törekvés Sportegyesületének tagja, díszelnöke és választmányi tagja 1922 és 1942. között. A magyarországi Kárpát Egyesület Kassai Osztálya 1940. január 14-én Konetschny Eriket a 10 évi munkájáért, aktív közreműködéséért ezüst babérkoszorúval ajándékozta meg. 1942. július 16-án 52 éves korában halt meg.

Konetschyné Kemenczky Erzsébet 1940-től 1944-ig a Kassai Kereskedelmi Akadémián testnevelést tanított külső munkatársként. 1946-ban elítélték magyarbarát viselkedéséért, majd 1947. július 10-én Kassáról kiutasították. Sátoraljaújhelyen először a Petőfi Sándor Általános Leányiskolában, majd a Kossuth Lajos Gimnáziumban, az 1951 és 1961 közötti években a Kereskedelmi Szakközépiskolában testnevelést tanított nyugdíjazásáig. 1971. november 10-én visszaadta nemes lelkét teremtőjének, és abban a városban, ahol született Miskolcon temettük el.

Édesapám, dr. Kemenczky Kálmán Miskolcon született, 1892-ben, Kassán ügyvédi praxist folyta- tott. A Kemenczky család 20. századi élete a magyar sorsot tükrözi. Az utódállamban a két világháború között kitáruló anyagi lehetőségek után a minden ízével Kassához kötődő családi hagyományt durván megszakítva édesapámat és családját a második világháború következményei miatt az áttelepülés és menekülés sújtotta. Édesapám, aki 53 évesen a beszűkített életforma után nem folytathatta megszokott, tanult életformáját, mint öt nyelvet beszélő jogász, jogi szakíró, 1945 után szőlőt bérelt, és az ötvenes években gombaszakértő lett az Erdei Melléktermék Vállalatnál, később eredményes vizsga után mérlegképes könyvelőként dolgozott, és főkönyvelőként ment nyugdíjba. Az 1945 előtti életéről az akkori idők esetleges következményei miatt sajnos még nekem is csak nagyon keveset mesélt. Szeretett városába, Kassára az áttelepülés után soha többé nem akart már visszalátogatni, megmaradt az olyannak az emlékezetében, amilyen annak idején volt… 1945 után családjával Sátoraljaújhely városában élt szeretett feleségével, majd fia családja és az unokái körében, az 1981. május 11-én bekövetkezett haláláig.

Édesapám egyik kedvtelése a fényképezés volt, amit művészi szinten gyakorolt. Az 1930-as években készített felvételeiből a „Rejtett értékek II. Fotográfiák a borsodi köz- és magángyűjteményekből” címmel Miskolci Galériában rendezett kiállítás után 2013. szept- ember 19-én, Sátoraljaújhelyen a Kossuth Lajos Művelődési Központ Zemplén Galériájá- ban „A Tátra szerelmese” címmel mutatták be válogatott fotográfiáit. Bán András úrnak köszönhetem, hogy felfigyelt a lakásomban a falon függő „Hóreflexek Alsótátrafüreden” című, 1934-ben készült fotográfiára, amit még édesapámmal kereteztem be, és mindig büszkén mutogattam barátaimnak! Ez a kép több kiállításon szerepelt: Luzern, Prága, Kassa, Antwerpen, Budapest, Boston, Yokohama, Párizs, London és Charlerois, ahol bronz, ezüst és arany plaketteket nyert. Édesapám többi kiállított képét csak akkor láttam, ha a komódból kivettem! Nagy dolog, hogy a képek most felébredtek álmukból, mint a mesében Csipkerózsika és dr. Kemenczky Kálmán nevét 68 év után le lehet írni, fotográfiáit be lehet mutatni.
A természetet, az embereket reálisan ábrázolta, rögzítette Leica és Rolleifex kamerájával a fényképezés sajátos eszközével, a saját meglátásával. Megörökítette a tátrai tájat, a hónyomokat, a szlovák embereket, az öregeket, a fiatalokat és a gyerekeket népviseleti ruhájukban, azokban az években, amikor Kassa a trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került. Ne felejtsük, hogy ezeket a felvételeket 1932 és 1934 között készítette! A fényképezés eredménye a „fény-kép”, a fények és árnyékok változatainak fotografikus rögzítése, a fények kellő érvényre juttatásával.

A Tátra szerelmese volt, amit zsánerképeiben, a népviseletet, a tájat, a felhőt, a hómezőt és az arcokat megörökitő felvételeiben fejezett ki. A természet művészet, és a művészet örök, vallotta. „Tátrai viharok, zivataros forgatagok mély, vad tükre az ősi földerőnek! Tegnap még nyár volt, s ma már ősz van, koporsóba szögeztük a nyarat. Minél távolabb vagyok tőled őstermészet, annál inkább a tied vagyok!”

A fényképeket otthon saját laborjában hívta elő, nagyította brómezüst papírra és saját maga adta meg a témát, rögzítette a felvétel dátumát, pedig nem fotósnak született, csak tanult, művelt és modern gondolkozású ember volt. Gyakran szerepelt hazai és külföldi kiállításokon: Prága, Pozsony, Budapest, Luzern, Boston, Yokohama, Amster- dam, London és Kassa városokban. Annak idején nagy ünnepe volt Kassának 1942. június 7-e és 28-a között, mivel a kassai fényképezők szakosztálya (a Magyar Kárpátegyesületben) rendezte meg az I. országos fényképkiállítását. A magyar fényképezők az ország minden részéből szebbnél szebb felvételekkel eljöttek a kiállításra, bizonyítva a magyar fényképezők magas színvonalú művészetét. A bíráló bizottság – Collinászy György, Kassai Zoltán és Rozman László – az első csoportban 117 szerzőtől 311 képet, a második csoportban 53 szerzőtől 201 színes felvételt fogadott el, mutatott be a közönségnek. A kiállítók: a debreceni, a soproni, a budapesti Ganz, valamint a kassai fotóklub tagjai voltak. Édesapám alapító tagja volt a „Kassai Fényképező Szakosztálynak. A kiállításon négy képpel vett részt, díszoklevéllel tüntették ki.
Büszkeség minden utódjának – fiának, két unokájának és dédunokáinak –, hogy életművének egy szeletét közszemlére tették. És öröm a fiának hogy a megőrzött írásait és emléktárgyait felhasználva Édesapám kassai ifjúságát és férfikorát bemutathatom.